A „gender-blind” (nemi szempontot szándékosan figyelmen kívül hagyó) kritika sokszor mindenféle, véleményem szerint semmitmondó spirituális magasságokba emeli műveit (pl. „az emberi lélek éneke”) – holott azoknak egyik, és az előbbieknél erőteljesebben hangsúlyozott fő motívuma az egyén vágyai, törekvései, hajlamai, és a társadalmi nemre mint ideológiára alapozott elvárások közt feszülő ellentét. Műveiben sorra bukkannak fel a mainstream kritika szerint „nőiségüket elfogadni nem tudó”, valójában a nőiséggel járó társadalmi korlátozásokat elfogadni nem tudó, nem akaró fiatal lányok, nők, akiket a magyar fülszövegírók gyakran jóindulattal „bájosnak” írnak le, holott valójában egyáltalán nem bájosak, és ami még fontosabb, nem is akarnak azok lenni; továbbá (rejtetten) homoszexuális karakterek – utóbbi tényt, mivel ritkán kerül szó szerinti hangsúlyozásra, a kritika sokszor a kényelem kedvéért nagyvonalúan figyelmen kívül hagyja (és a kommunikációról, szeretetről bocsátkozik általánosításokba). 

Carson McCullers  Lula Carson Smith néven, 1917-ben, Columbusban, Georgiában született, apja órásmester és ékszerész, anyja ültetvényes unokája. Zenét tanult, kibontakozó művészi pályáját súlyos betegség (reumás láz) törte ketté. Más forrás szerint elvesztette a taníttatására szánt pénzt (sőt olyan verzió is létezik, hogy szobatársnője vesztette el az összeget), ezért nem lett zongoraművész – mindenesetre egész életében súlyos betegségekkel küzdött, több stroke gyötörte, 31 éves korára a bal oldala teljesen lebénult, majd rák is nyomorította – barátja, Tenessee Williams szerint azonban mindennek dacára vibráló lelki egészségnek örvendett.

Írói tehetsége is korán megmutatkozott, első szerzeményeinek fő témái saját bevallása szerint „az inceszt, az őrület és a gyilkosság”. Édesapjától 15 éves korában egy írógépet kapott. Fizikai munkákból tartotta el magát, esténként pedig a Columbia egyetem kreatív írás kurzusait látogatta. Első megjelent novellája az önéletrajzi alapú „Wunderkind” (magyarul lásd: Egy aranyszem tükrében – kisregények és elbeszélések, Európa, 1973) – ebben is, mint regényeiben később, egy kivételes, majd elbukó tizenéves lány áll a középpontban.

Későbbi írásaiban is kiválóan megmutatkozik az a jelenség, amit Judith Halberstam így jellemez: „A kislány számára a pubertáskor nem más, mint korlátozásból, büntetésből és elnyomásból álló lecke.” (Female Masculinity, 6.) („Ne ülj széttett lábbal, ne legyen akkora hangod, ne egyél annyit, ne álmodozz, járj két lábbal a földön, ne legyenek nagy terveid, nagy elvárásaid, fogd vissza magad” stb.)  Beauvoir is hasonlóképpen ír a szabadságra vágyó, és környezete által megmosolygott („majd benő a feje lágya, majd rájön, hogy „ez nem úgy működik” ) lány éréséről, a felnőtté válás szükségszerű (?)  folyamatáról:, „A fiatal lány lassacskán eltemeti gyerekkorát, azt a független és akaratos kis lényt, aki volt, és lehajtott fejjel átlépi a felnőttkor küszöbét. Tudomásul vette végre, hogy nő.” (A második nem, 282.) Halberstam hangsúlyozza, hogy a vadságot, szókimondást, lázadó, a nemi szerepelvárásokkal így szembeszegülő jellemet csak a felnőttkor küszöbéig tolerálja a nőnél a társadalom, és ott is csak bizonyos mértékig. Valószínűleg McCullerst magát azért marasztalták el sokan azzal, hogy „gyerekes”, mert nem tette meg ezt az önpusztító lépést, csak hogy a társadalom bólogasson. A nem feminista kritikusok is azt vetik szemére rebellis (de sajnos, nem éppen vidám véget érő) női karaktereinek, hogy „nem fogadják el nőiességüket” – e megfogalmazásnál nagyobb bizonyíték nincs is arra, hogy valójában milyen feszültséget bont ki McCullers műveiben.

A kritika általánosít, McCullerst mint a „felnőtté válást” érzékletesen ábrázoló szerzőt méltatja. Valóban létezik olyan személyiségelmélet (pl. Erikson, erről bővebben lásd itt), mely a lázadást a tizenéves korhoz köti, és a felnőttséget a szükségszerű konformitással azonosítja, tehát ez a fajta „kijózanító elnyomás” nemtől függetlenül is érvényes. Az egyén kibontakozását továbbá faji – és osztálykülönbségek is gátolhatják – McCullers ezt híven meg is mutatja, ahogyan azonban azt is, hogy a nőknek, nemüknél fogva, egy további, és talán a legnagyobb korlátozással kell szembenézniük.     

McCullers, maga is megkapta az elmarasztalást, állítólag gyermeteg, sokszor „fiús”, „felnőni nem hajlandó” jelenség volt. Biszexualitását viszonylag korán felismerte, egy olyan korban, ami a mainál még kevésbé fogadta el a szexuális irányultságok sokféleségét, és az ilyesmit „freak”-nek azaz gnóm mivoltnak, torzulásnak tartotta. 1937-ben hozzáment Reeves McCullers katonához, bukott íróhoz, viharos kapcsolatuk volt, többször összevesztek (egyik forrás szerint azért, mert McCullers, viszonzatlanul ugyan, de beleszeretett Annamarie Schwarzenbach svájci írónőbe, másik forrás szerint azért, mert Reeves nem volt méltó intellektuális társa) el is váltak, majd (miután Carson megsajnálta a háborúban megsebesült Reeves-t) újra összekerültek. A külön töltött időben mindkettejüknek voltak azonos nemű szeretőik, egy fiatal férfinak mindkettőjükkel volt kapcsolata. Szabados életük sajnos nem ért vidám véget, és ebben valószínűleg a negatív társadalmi megítélés, illetve a háború okozta poszttraumás stressz is közrejátszhatott: Reeves egy depressziós rohamában (a pontos okot sajnos sehol nem találtam meg) 1953-ban öngyilkosságot követett el, és feleségét is megpróbálta rábeszélni, hogy a tettet közösen kövessék el, de Carson ezt visszautasította, így végül a férfi egyedül vette be a halálos adag altatót.

McCullers mindenesetre, egyfajta ironikus csavarral, szégyenkezés helyett élvezte önnön (társadalmi) torzságának gondolatát. Műveiben visszatérő téma a torzulás, legyen az testi vagy lelki (morális), veleszületett, vagy mások, illetve éppen önmaga által okozott.  Nem fest vidám képet sem az emberi természetről, sem az emberi kapcsolatokról – ha időnként fel is bukkan egy-egy hiteles személyiség, annak szárnyait lenyesi a társadalom, és az illető zuhanáskor összezúzva magát a porban, fél-emberként biceg tovább érett(é nyomorított) fejjel a „való világban”. Így válik relatívvá a torz fogalma (és így válik világossá, hogy a „normalitás” fogalmát az aktuális társadalmi berendezkedés mindig a maga komfortérzete szempontjából alakítja!) – amíg a karakter hiteles, hibbantnak tartják, és akkor tartják normálisnak, miután ha kell, önmagát megcsonkítva is bepréselte magát a társadalom által öntött formába. 

McCullers mindössze 23 évesen írta meg első regényét, melynek címe: Magányos vadász a szív (1940). Mint műveinek mindegyike, ez is egy déli kisvárosban játszódik, ahol a süketnéma John Singer egyfajta spirituális csomóponttá lesz: a város több lakója neki mondja el minden álmát, tervét, búját és baját, mert úgy érzik, a férfi minden egészségesnél jobban meghallgatja és megérti őket. Hozzá jár a kávéház tulajdonosa elnyomott vágyaival, a fekete orvos fajtája elnyomott és ebbe belenyugvó helyzetétől megkeseredve – akinek fia a börtönben a fehér őrök embertelen bánásmódja következtében elveszíti mind a két lábát –, nála dühöngi ki magát a kizsákmányolástól felháborodott, és szintén meg nem értettségtől szenvedő alkoholista – aki korábban, amikor még vallásos volt, révületében egy szöggel stigmát ütött saját tenyerén –, és vele osztja meg terveit az egyetlen hiteles karakter, a többek között zenész-álmokat dédelgető, a „nőiesség” korlátait el nem fogadó 13 éves kislány, Mick. 

Első regényének címét többen összefoglaló leírásnak tartják az egész életműre vonatkozóan: az eddig felsoroltakon túl valóban visszatérő elem a kölcsönös kommunikáció, illetve a kölcsönös szerelem lehetetlensége, ezek mindig nyomasztóan egyoldalúak, az érdekes azonban nem más, mint az, hogy a vágyakozó fél ezt időnként minden nyilvánvaló tény dacára harmonikusnak éli meg. McCullers rendkívül érzékletesen mutat rá arra, hogy a vágy tárgya nem mindig felel meg a társadalmi elvárásoknak, és akár a heteroszexuális vágy, illetve kapcsolat sem mindig mozog a társadalom által „normálisnak” titulált keretek közt. A kritika (ha éppen nem siklik el a tények fölött) nem győz ítélkezni és szörnyülködni, holott észre kellene venni, hogy McCullers ezeket az „abnormális” embereket illetve kapcsolatokat a lehető legnagyobb elfogadással, sőt szimpátiával rajzolja meg.

Következő műve: Egy aranyszem tükrében (1941) – kisregény a vágyak sokféleségéről és kiszámíthatatlanságáról, benne az öncsonkítás motívumával.

Legismertebb műve talán Az esküvői vendég (1946) c. kisregény, melynek főszereplője a 12 éves Frankie, akit a valahová tartozás és az egyidejű szabadság, autonómia vágya, tehát a nem korlátozó értelmű "MI" megtalálása motivál, és ennek kapcsán a fejébe veszi, hogy vele valójában nem sokat törődő bátyja, és annak menyasszonya majd magukkal viszik őt a nászútra, és aztán világkörüli útra. Az öndefiniálást névváltoztatásokkal is jelzi: a fiús Frankie-t F. Jasmine-ra változtatja, majd korlátait felismerve Frances lesz. Gondolatait unokatestvérével, a kis John Henry-vel, és főként a néger szakácsnővel, a volt férje által fél szemére megvakított Berenice-szel osztja meg.

Utolsó előtti regénye A szomorú kávéház balladája (1951). Középpontjában a gender szempontból abszolút nonkonformista, egyenesen felforgató karakter, Amelia áll, aki a délre jellemző lehető legkonzervatívabb elvárások dacára mind kinézetében (rövid haj, munkásoveráll), mind anyagi helyzetében (leggazdagabb ember a környéken, kitűnően forgatja a pénzt, és ha kell, vadul pereskedik érte), mind aktivitásában (minden "férfimukához" ért), mind fizikai erejében elutasítja a nőkre erőszakolt gyengeséget, korlátozottságot, függőséget. Hozzámegy ugyan a jóképű „macsó” Marvin Macy-hez, de a házasságot nem sikerül elhálni (Amelia tapasztalatlansága? Macy erőszakos közeledése? az ok a szövegből nem derül ki), Amelia pedig ha kell, erőszakkal tartja magától távol, majd el is űzi férjét. A nő egy Lymon nevű púpossal talál rá a boldogságra, ebben az időben virágzik a kávéház is. A férj azonban visszatér, és a frusztrált Lymon azonnal belészeret. Végül együttes erővel győzik le Ameliát, aki aztán magára marad omladozó, bedeszkázott ablakú házában. (Edward Albee írt a műből színdarabot még McCullers életében.)

Magyarul az Óra mutató nélkül (1961) c. utolsó regénye, és néhány novellája jelent még meg. A felsoroltakon kívül néhány (tudomásom szerint magyarul meg nem jelent) verset és két drámát írt: egyiket az Esküvői vendégből (hatalmas siker lett, később, több regényéhez hasonlóan, meg is filmesítették), másikat The Square Root of Wonderful címmel.

Műveinek nyomasztó hangulata, és időnként morbid elemei miatt a „déli gótika” irodalmába szokás McCullers műveit sorolni, holott a corpus első ránézésre a zord kastélyokat, arisztokrata szereplőket, természetfeletti jelenségeket felvonultató gótikus tradícióval nem sok közös vonást mutat. Azonban az, hogy egy mű mitől lesz gótikus, nem elsősorban a tematikai elemeken múlik, nem is a természetfeletti jelenlétén, hanem a hangulaton, a tér és időbeli nyomasztó behatároltságon. A dél sajátos történelmi múltja, a büszkeség és lelkiismeretfurdalás ambivalenciája a rémregény egy sivár környezetben játszódó, egyszerű, vidéki embereket felvonultató, hangsúlyozottan groteszk altípusát hozta létre (McCullers mellett az ide kapcsolódó főbb szerzők William Faulkner, Flannery O’Connor, Tenessee Williams és Harper Lee) McCullers műveiben „ott tipikus déli kisváros nem retusált, nem is torzított képe – az unalom, a taposómalom, a monotónia, a szikrázó, bágyasztó napsütés, a hócsillogás nélküli telek; ott az unalmat és monotóniát szentesítő hagyomány, a változtatni akaró indulatok hivatalos elfojtója.” (Osztovits Levente, Óra mutató nélkül, utószó, Európa, 1973, 239-40.) E hagyomány egyik aspektusa az egyénre nehezedő gender-elvárások: rovatunk következő cikkeiben McCullers fő műveit ezt szem előtt tartva fogjuk elemezni.