Jászberényben született, a Zeneművészeti Főiskolán végzett ének-zene szakos tanárként. Apácanövendék volt, felszentelése előtt ismerkedett meg és kötött házasságot Zelk Zoltánnal.

Pestre költözésük után kezdett írni, a Népszava és a Pesti Hírlap rendszeresen közölte cikkeit, elbeszéléseit. 1931-ben jelent meg Kék virág című verseskötete, mely elismerő kritikákat kapott. A Népszava például így írt: 

Bátori Irén halkszavú, befelé érző költő, aki a jambusok finom lüktetéséhez, a szonettek tiszta zengéséhez menekül a vezércikkversek dübörgése elől. Tiszta szinek, tiszta hangok, tiszta érzések tiszta költöisége adatott néki, amivel a ma tenger jaját elsirja. A Dick Manó kiadásában megjelent „Kék virág" halkszavú költője „mindennapi jóság" akar lenni emberek szivében, „egyszerűen, mint asztalukon a kenyér". S ha az emberek „szigetek, mind-mind süllyedők", amiket „körülzár undok szópalánk", üszköt csóvál a gyilkos kerítésekre.

Utépitő költő Bátori Irén s ha bevallja: „amit mondandó voltam, számról szivembe csuklott", legyen nála erősebb, akinek keményebb az izma, harcosabb, akinek fájóbb csapásu az ökle. De az erősebbek és harcosabbak is próbáljanak a kollektiv emberszeretetnek arra a magaslatára emelkedni, amelyen ö áll.

A háború után a Szabadság és a Kisdobos című lapoknak dolgozott, utóbbinak egyik alapítója volt.

1958-ban hirtelen meghalt, összetört férje - aki ezalatt vizsgálati fogságban volt koholt vádakkal - a "Sirály" című verssel búcsúzott tőle. 

 Néhány munkája:

• Kék virág 1931;
• Tündérkereső Jutka, mese, 1946;
• Erős Matyi és más mesék, 1948;
• Kemény lecke, regény., 1953; (antiklerikális témájú)
• Akik győzni tanulnak, ifjúsági regény, 1955; (iparitanuló-lányokról szól)
• A tücsök hegedűje, mese, 1957.

Bátori Irén: Csak fény voltunk (1931)

Csak fény voltunk, csak Egy,

hogy elindítottak országolni

a vizek s mezők felett,

hogy tükrökké válva

szemünkben fürödjenek a felrajzolt
[horizontok
fényei és árnyékai;

igy lettünk:
te —, én —,
akiket földre plántált az Ur,

hogy belőlünk fakadjon századokon és
évezredeken át

a megujulás, a hit, 
hogy ne győzzön rajtunk a szomorúság

és csókunk csattanása örök disszonancia 
[legyen
az enyészet taposómalmában

— mert az Ur festett minket párosan

győzelmes iniciálénak

az élet
fekete könyvére!

Bátori Irén: Nyár (1938)

Arca lombos tájék,

a szakálla kalász,

haja erdejében

sárga rigó tanyáz.

Szeme kék tavából

langyos eső szitál,

ő a mesebéli

kincset osztó király.

Forró napsugárral

melengeti népét,

lábához hullnak

a szőkefürtü kévék.

Tizenkét csillagból

van a koronája,

pitypalattyszó bújik

esténként alája.

Bátori Irén: Bóci (mese, 1939)

Bizony nem lehetett azt mondani Bóci kutyáról, hogy nem lett volna párja a világon! Olyan falánk volt, mint egy kacsa, olyan lusta, hogy tőle akár elvihették volna a házat udvarostul, mindenestül. Mert ha jól beevett, bizony nem érdekelte őt semmi a világon; oldalára feküdt, húsos kacsáról, izes csontokról álmodott, mert nem lehetett abból sose elég.
Most is éppen boldogan aludt, mikor gazdája melléje lépett:
— Tőled ugyan elvihetnének mindent a tolvajok, akkor is csak aludnál! De várj csak, holnaptól kezdve láncra kötlek, majd akkor megtanulod, mi a házőrzés.
Ettől kezdve nem volt nyugta Bócinak. Törte a fejét, mitővé legyen!? Végre is azt határozta, hogy elmegy feleséget keresni. Az majd ugatja a járókelőket, megvédi a házat a tolvajoktól, egyszóval: igazi házőrző lesz, ő meg kedvére alhat, úgy mint eddig. A gazdája is megkapja a magáét s az ő szép életén sem esik csorba.
El is indult nyomban. Ment, mendegélt, mig egyszerre csak nagy csaholást nem hallott.
— No, itt elég sokan lehetnek — gondolta —, megpróbálkozom.
Be is állított hetykén s elmondta, mi járatban van.
— Hát milyen feleséget akarsz? — kérdezte tőle egy öreg kutya.

— Szép bozontos szőre legyen,
minél kevesebbet egyen,
kolbászt, cukrot ne szeresse,
tolvajokat elkergesse!

— így válaszolt a mi Bócink.
— Te ugyan szép szerzet vagy! — mondta a bölcs kutya. — Még enni se adnál a feleségednek.Le is út, fel is út!
— Szépen kitessékeltek innen — vakarta Bóci a fülét. De nem nagyon sopánkodott, elindult az orra után.

Amint ment, mendegélt, az egyik kertből ráköszönt egy atyafi:
— Hová ilyen szaporán?
— Megyek feleséget keresni!
— Akkor éppen jó helyen jársz. Aztán milyen feleséget szeretnél?

— Szép bozontos szőre legyen,
minél kevesebbet egyen,
kolbászt, cukrot ne szeresse,
tolvajokat elkergesse!

—  válaszolt újból Bóci.
— Éppen ilyen van! — vakkantott egyet. Hát nyomban előkerült az udvar hátuljáról egy puli kutya.
Tetszett is Bocinak.
— Hát a szőrével nincsen baj, de a többivel vajjon hogy állunk?
— Nemcsak, hogy nem szereti se a kolbászt, se a cukrot, de még csak rá se tud nézni.
Csakhogy ebben a pillanatban valaki füttyentett egyet s a kerités résén egy kockacukrot nyújtott feléjük.
Hej! a három kutya füle hatfelé állt, úgy rohantak a kerítéshez.
Bóci is odábbállt egy házzal: dehogy is vesz ilyen feleséget.

Ment, mendegélt, nemsokára egy kutyával találkozott az országúton.
— Mi szél hozott errefelé, pajtás? — kérdezte az tőle.
— Feleséget keresek!
— Akkor örülhetsz, mert én meg éppen férjet keresek!
— Miféle férjet?

— Szép bozontos szőre legyen,
minél kevesebbet egyen,
kolbászt, cukrot ne szeresse,
tolvajokat elkergesse!

Több se kellett Bócinak, úgy elszaladt, hogy azóta se látta többé senki emberfia.