Jobban tudja a demens, mint a homofób

„Nehéz azt mondanom anyámról, hogy homofób volt, mert olyan sok rétege volt az elutasításának, olyan sokféle személyes hajszálgyökérből táplálkozott – de mégis elutasítás volt, ezért anyám mégis homofób volt. Amíg lehetett, elfojtotta azt a tudását, hogy a lánya leszbikus. Idegenkedett tőle, berzenkedett. És amikor már nem lehetett elfojtani, ellenségessé vált. Talán nem is azért, mert leszbikus vagyok, hanem mert felborult az általa elképzelt világ rendje, a heteroszexuális rend, betöltetlenül maradt a vej helye, a számomra legfontosabb nő helyére pedig másvalaki állt, nem ő, az anyám.

Nem akart Majával megismerkedni. Aztán a demencia mindent megváltoztatott. Három évvel ezelőtt ezt jegyeztem fel: A gátakat feloldó felejtés hárított el minden akadályt akkor, amikor anyám Majával találkozott. Nem volt semmi tartózkodás benne, sem a lánya azonosnemű élettársa iránt, sem az ismeretlen, az ő nyelvén töredékesen beszélő ember, sem annak az érintése iránt. Egyből olyan közelségbe kerültek, amit nem tagoltak társadalmi határok, szerephatárok. Úgy láttam, egyszerre közelítettek egymáshoz, ellenállás nélkül. Maja tudta, hogyan kell belépni a szorongó ismétlések világába, oldani a félelmeket, nevetéssel. És énekelve. Belépett anyám tudatának csomópontjai közé, és úgy szólt hozzá, hogy anyám érezze, vele beszél. Anyám is tudta, hogyan kell magához húznia Maját, mint új, közeli barátot, akinek a jelenléte örömet hoz. Most végre lett egy új barátja. Jó csapat vagyunk hárman, a leszbikus pár és anyám, aki apró lénnyé vált betegségeiben, de még össze tudja szedni az erejét, tud szívós és gyors lenni. Megvannak a saját vicceink, a saját színházunk. Tudjuk szórakoztatni egymást. Olyan játéktér ez, ahol nem választ el bennünket sem az idegenség, sem a heteroszexualitás és a homoszexualitás közti törés."