A Friedrich-Ebert-Stiftung október 15-i, a Magyar Női Érdekérvényesítő Szövetséggel közösen szervezett konferenciájának témája az Európai Unió volt: milyen előnyökkel járt a csatlakozás a nemek társadalmi egyenlősége számára Kelet-Közép-Európa egyes országaiban, és mely területeken van még szükség további munkára? Az élénk vitákkal tarkított, nagy látogatottságú rendezvény a nyitó beszédeket követően két panelből állt, a délelőtti a gender mainstreaminget (a nemek egyenlősége elvének érvényesítését a társadalom és a döntéshozatal minden területén), a délutáni pedig – ahol különösen jellemző volt az eltérő nézőpontok összecsapása – a gazdasági kérdéseket célozta. Az eseményt online élő közvetítés formájában is lehetett követni, és jelen szöveges beszámolón kívül két összefoglaló videó is készül róla.

Jan Niklas Engels, a FES Budapest igazgatója bevezető beszédében elmondta, hogy legutóbbi Eurobarometer-felmérés szerint a magyaroknak csupán 49 százaléka hisz abban, hogy az EU tagság előnyös az ország számára. Más országokhoz képest igen alacsony ez a szám, és különösen a gazdasági kérdések terén jellemző a pesszimizmus. A 10 éves  EU-tagságot értékelő konferencia sok, a csatlakozás hatásait gender szempontból vizsgáló program kevés, ezt a hiányosságot szerették volna e rendezvénnyel pótolni. Engels végezetül gratulált a jelenlevő Juhász Borbálának, akit a napokban a European Women’s Lobby (EWL) alelnökévé választottak.

1. Nyitó előadás: a nemek helyzete az EU csatlakozás utáni CEDAW jelentések tükrében

A nyitó előadást a litván Dalia Leinarte tartotta. A nők elleni diszkrimináció minden formájának felszámolását célzó egyezményt (CEDAW) mára 188 ország ratifikálta, ezzel az ENSZ második legszélesebb körben elfogadott emberi jogi egyezménye. Az aláíró államoknak időszakos jelentéseket kell benyújtaniuk a CEDAW bizottsághoz, melyekre az észrevételeket és ajánlásokat közöl.

Leinarte, lévén a CEDAW bizottság tagja, az egyes országok (kiemelten Litvánia, Magyarország, Lengyelország) időszakos jelentéseire adott CEDAW észrevételek és ajánlások mentén vázolta fel az EU csatlakozás óta bekövetkezett változásokat és azok alapján értékelte a helyzetet. A bizottság legutóbbi jelentéseiben Litvániának a jelentés túl általános mivoltát, Magyarországnak a család diszkriminatív definícióját és a népességnövekedés céljával magyarázott regresszív nőképét, Lengyelországnak a nemekre kitérő antidiszkriminációs törvény hiányát rótta fel. Mindhárom országban kiemelt probléma a nemek közti esélyegyenlőség megvalósítása céljából EU előírásokra kialakított intézményi keretek elégtelen, vagy hiányzó mivolta. Régiónkban a nemek egyenlőségének politikája inkább a családra fókuszál, mintsem a nők jogaira, és inkább a formalitásokra, mintsem a strukturális változásokra. Összességében visszaesés tapasztalható, következtetett az előadó, és ezt a jelen nőmozgalmak hiányosságaival magyarázta. Negatív példaként említette például a felelősség súlyát egyedül az egyénre helyező „neoliberális feminizmust”, ennek példájaként Sheryl Sandberget, a Dobd be magad! szerzőjét.

2. Első szekció: Gender Mainstreaming – Intézményi keretek és politikai valóság

A szekciót Juhász Borbála (a Magyar Női Érdekérvényesítő Szövetség elnöke, az Európai Női Lobbi újonnan megválasztott alelnöke) vezette fel. Megállapítása szerint a panel ugyanazokat a témákat vizsgálja, mint amiket a nemrégiben megjelent A nőtlen évek ára c. kötet, amelynek fő tézise, hogy a rendszerváltás óta Magyarországon eddig egyetlen politikai erő sem volt tudatában a nemek társadalmi egyenlősége fontosságának. A neoliberális gazdaságpolitika megszorításai szintén hátrányosan hatnak a nemek egyenlőségére. A hiányosságok ellenére is eredménynek nevezte az elmúlt száz évben megtett utat: 1914-ben még szavazati jogunk sem volt, most pedig már közel van az 50%-os nemi kvóta. Sokat vár a feminista közgazdaságtan viszonylag új tudományától, és a férfiak bevonását is célzó globális mozgalomtól.

Joanna Maycock, az Európai Női Lobbi főtitkára videóüzenetben továbbította mondandóját a résztvevőknek. Ő az oktatás terén némi fejlődést lát, és (relatíve) a politikában és a nemek közti keresetkülönbség csökkenésében is. Negatívumként ő is a nemi esélyegyenlőség intézményi kereteinek leépítését, valamint a populizmus, konzervativizmus előretörését látja. Problémaként említette továbbá a nők reprodukciós jogaiban való visszaesést, és azt, hogy kevés figyelem esik a kisebbségi csoportokon belüli nők specifikus problémáira. Bejelentette továbbá, hogy az EWL (amely jövőre ünnepli fennállása 25. évét) a Pekingben rendezett Nők Negyedik Világkonferenciája után húsz évvel From Words to Action (A szavaktól a cselekvésig) címmel ajánlásgyűjteményt adott ki: a nők nem várhatnak újabb húsz évet arra, hogy maradéktalanul élvezhessék emberi jogaikat.  

Krizsán Andrea, a CEU oktatója előadásában a nemek közötti egyenlőség előmozdítását célzó intézményi és strukturális keretekre fókuszált, azokon belül elsősorban a diszkrimináció tilalmáról szóló törvények genderhatásaira. E törvények az EU csatlakozás nyomán jöttek létre, és kitérnek a nemi alapú megkülönböztetés tilalmára is. Az integrált törvényekben ugyanakkor a nemi szempont csak egy (nem ritkán marginalizált) elemként jelenik meg, és általános tapasztalat, hogy kevés panaszeljárás indul nemi alapú megkülönböztetés vonatkozásában. Ráadásul ahol már korábban létezett nemi esélyegyenlőségi intézmény, ott azt beolvasztották az újonnan létrejött általános antidiszkriminációs hatóságba, így még veszteség is lehetett az eredmény, például Lengyelország esetében.

Ami a tagságnak a konzultáció módjára gyakorolt hatását illeti, a részvétel mint uniós elv és a nők szerepvállalásának elősegítése mint a mainstreaming kulcsfontosságú eleme erősítik egymást. Egyes közép-kelet-európai országokban már korábban is létezett valamilyen fajta konzultáció, az uniós felvétellel és tagsággal ezek megerősödtek (pl. Bulgária, Csehország, Szlovákia). Összességében azonban a hatás erősen függ a helyi kontextustól: pozitív példa a (hazai 2013-ast is inspiráló) 2009-es lengyel nőkongresszus és az annak nyomán kialakuló női árnyékkormány, negatív pedig a magyar példa: itt a civil részvétellel működő Nők és Férfiak Társadalmi Egyenlősége Tanácsot 2010 óta nem hívták össze. A civil nők bevonása az EU szabályozás meglétével is még mindig túlságosan a kormány jóindulatán múlik.

Hasonlóan esetleges a nemek közötti egyenlőséget felügyelő végrehajtó testületek sorsa is. Az átdolgozott irányelv egyértelműen kimondja, hogy létre kell hozni őket, az EU azonban nem bír közvetlen befolyással ezen a területen.  

Az előadó arra következtetett, hogy a nemek közötti egyenlőség növekedése csak a csatlakozás mellékhatásaként jelenik meg. Nem felülről érkezik a megoldás – túlságosan függ a helyi struktúráktól, szereplőktől és lehetőségektől a változás, ráadásul a gazdasági válság is túl erős hatást gyakorolt.

A következő előadást Olga Pietruchová, a Szlovák Munkaügyi, Szociális és Családügyi Minisztérium „Nemek társadalmi egyenlősége és Esélyegyenlőség” osztályának vezetője tartotta. Az Európai Unió elvárásaival összhangban Szlovákia megerősítette a nemek közötti egyenlőséget biztosító törvényi és intézményi kereteket. A diszkriminációellenes törvény kitér a biológiai nem, társadalmi nem és nemi identitás alapján történő hátrányos megkülönböztetés tilalmára, és a megelőzést is előírja, 2012-es módosítása óta pedig lehetővé teszi minden közigazgatási szerv és jogi személy számára a nemi alapú pozitív megkülönböztetés ideiglenes bevezetését.     

Csak úgy, mint hazánkban, Szlovákiában is vannak különféle, a nemek közti egyenlőséget, valamint a nőkkel szembeni erőszakot célzó nemzeti stratégiák és akciótervek, a Statisztikai Hivatal pedig évente kiadványt jelentet meg a nemek egyenlőségéről.

A civilekkel való együttműködésről: a szlovák kormány állandó tanácsadó testülete az egyenlő bánásmód és az egyenlőség elvének (beleértve a nemi egyenlőséget) előmozdításával kapcsolatos kérdésekben az Emberi Jogi, Kisebbségi, és Nemi Egyenlőségi Kormánytanács. Ennek 6 bizottsága van, ezek egyike a 60 tagú Nemi Esélyegyenlőségi Bizottság. A tagok felét civil szervezetek delegálják.

Felsorolt több kihívást. A főbb kihívások közé sorolható például, hogy a nők aránya a politikai részvételben itt is alacsony (nemzeti parlament 16, EP 38%). A haladást, továbbá, nagymértékben visszaveti a „gender-ideológia”-vita: az Isztambuli Egyezmény aláírása ellen is felkeltek e szereplők arra hivatkozva, hogy a „gender” szó szerepel benne.

Az eredmények közé sorolható a nemek közötti bérszakadék csökkenése: 2005 és 2013 között az órabérek tekintetében számolt nem korrigált nemek közötti eltérés 26,7 százalékról 17,9 százalékra csökkent. Szlovákia még nem tart a gender mainstreamingnél, ugyanakkor vannak kedvező fejlemények: a jogi dokumentumokban kötelező kitérni a nemekre vagy a nemek közötti egyenlőségre gyakorolt várható hatásra. Egyelőre ez gyakran nagyon formális alakot ölt, az előadó ugyanakkor magát EU optimistának vallja. Az EU antidiszkriminációs előírásai lehetőséget adnak a haladásra, viszont a tagállamokon múlik, hogy hogyan élnek ezzel a lehetőséggel.

Ezután a közönség kérdéseire került sor.

Az egyik kérdező arra volt kíváncsi, hogy az előadók meglátása szerint miként lehetne a férfiakat, valamint a laikusokat jobban bevonni.

Olga Pietruchová szerint a pozitív osztrák példát kellene követni, azaz az oktatáson keresztül lehetne elérni, hogy a nemi esélyegyenlőség kérdései beépüljenek a köztudatba. Úgy látja továbbá, hogy a közvélemény érdeklődését a nagyon konkrét, számukra is megfogható témákkal lehet felkelteni. A nemrégiben lezárt gender gap kampányuk sikeres volt (a férfiak körében is), ám az elvontabb, általánosabb fogalmak, mint pl. a gender mainstreaming, nem jutnak túl a szakértők körén.

 Krizsán Andrea a Varga István-incidenst és a Nők Lázadása tüntetés sikerét felidézve azon a véleményen volt, hogy a nagyon kirívó szexista támadások érnek el egy olyan ingerküszöböt, ami hozzájárul a laikusok és a férfiak bevonásához.  Juhász Borbála hozzátette, hogy a férfiak bevonása már folyik, ennek legmarkánsabb megnyilvánulása, hogy már nem nőtudományról, nőpolitikáról, hanem gendertudományról, nemi esélyegyenlőségi politikáról beszélünk, hangsúlyozva, hogy nem külön a nőket, hanem a nemek viszonyát kell vizsgálni. Ezt a feminizmuson belül sem tartja mindenki jótékonynak: pl. ha gender-based violence-ről (nemi alapú erőszakról) beszélünk, az elmossa azt a tényt, hogy az ilyen esetek nagy részében nők elleni férfierőszakról van szó. Dalia Leinarte határozott véleménye, hogy kifejezetten a nők jogairól kellene beszélni. Pietruchová szerint a két terminus nincs versenyben, kontextusfüggő, hogy melyiket érdemes használni. Szlovákia készülő emberi jogi stratégiájában külön fejezetben fognak szerepelni „a nők emberi jogai.”

Más azt kérdezte, hogyan lehet az előadók szerint rávenni a kormányt, hogy betartsa az egyezményeket. Dalia Leinarte szerint minél több eljárást kell a CEDAW vagy az Emberi Jogi Bíróság elé vinni – el kell érni, hogy a bántalmazók megfizessenek a tettükért. A halmozott eljárásokkal már kellő publicitást lehetne ahhoz elérni, hogy a kormány lépéskényszerbe kerüljön, állítja.

Megint más az iránt érdeklődött, hogy a felszólalók mennyire tartják fontosnak, hogy a női esélyegyenlőségnek önálló intézménye legyen.  

Leinarte szerint az egybehangzó CEDAW vélemény az, hogy a nemek egyenlőségét és az antidiszkriminációs ügyeket külön intézményekben kell kezelni, mert ha nem így történik, a nemi szempont háttérbe kerül. Pietruchová viszont úgy vélte, a válasz attól függ, mennyire működik jól a már meglevő integrált hatóság.

Krizsán elmondta, hogy az elmúlt 8 évben szinte mindenhol beolvasztás történt, és emellett egy lehetséges érv, hogy így jobban érvényesül az interszekcionalitás szempontja (azaz, a többszörös diszkriminációval sújtott személyek, pl. roma nők ügyeit hatékonyabban tudják ellátni). Az is elhangzott ugyanakkor, hogy a gyakorlatban ez sokszor mégsem valósul meg, mert az integrált intézményben egymással nem érintkező osztályok foglalkozhatnak a diszkrimináció különböző formáival. Krizsán szerint az igazi megoldás az lenne, ha külön is és más diszkriminációs formákkal való összefüggésben is megjelenne a genderszempont. Krizsán megjegyezte, hogy egész Európában nem tud olyan országot, ahol ez jól működne.

3. Második szekció: 10 éve az Európai Unióban – gender és gazdaság

A második szekciót, melyben öt szakértő szólalt fel, Nagy Beáta (Corvinus Egyetem) előadása vezette fel. Meglátása szerint az EU-csatlakozás nagy lendületet adott a nemi esélyegyenlőség intézményesülésének és a gondolkodási keretek kialakulásának. Kiemelt pozitívumnak tartja:

– a foglalkoztatási irányelveket, és azt, hogy az akciótervekben fel kell tüntetni a nemek egyenlőségére vonatkozó hatást,

– a Nemek Egyenlősége Ütemterv (Roadmap) 2006-2010 és a  Nők és Férfiak Társadalmi Egyenlőségét Elősegítő Nemzeti Stratégia Irányok és Célok 2010-2021 című dokumentumokat, melyektől elkészültükkor sokat lehetett várni,

– és a feminista közgazdaságtan megjelenését is.

Úgy tűnt, hogy a különösen gyenge és alulfinanszírozott civil társadalom ellenére szupranacionális szinten becsorogtak a kedvező impulzusok; a hátrányok listáját azonban hosszabbnak tartja:

– A rendszerváltás után a gazdasági struktúra várt átalakulása nem következett be, versenyképességben lemaradtunk a 90-es években vizionáltakhoz képest. Nőttek, és iskolázottság szintjén reprodukálódtak a leszakadó, marginalizált társadalmi rétegek. 

–  A 2008-as válság (mely első hullámában a férfiakat érintette jobban) tovább rontott ezen a helyzeten, Kelet-Európa országai a mai napig súlyosan szenvednek annak hatásaitól. A nemek helyzete úgy közeledett egymáshoz, hogy mindenkié romlott.

–  A rákövetkező pénzügyi megszorítások, a szolgáltatások leépítése ugyanakkor a nőket érintették hátrányosabban (pl. bölcsődék bezárása, fejlesztések leállítása, óvodai hozzájárulás bevezetése).

–  Tovább rontott a helyzeten a „genderideológia”-vita megjelenése, mely a nemek egyenlőségét méltatlanul szembeállítja a család védelmével.

– A neoliberális gazdaságpolitika még nehezebb helyzetbe hozta a nőket mint munkavállalókat: alacsony fizetés fejében is elvárás, hogy állandó jelleggel rendelkezésre álljanak; az értekezletek, csapatépítő tréningek, céges összejövetelek szervezése általában nem családbarát alapon történik.  

Az osztrák Gabriele Michalitsch (a Bécsi Egyetem Politikatudományi Intézetének feminista közgazdaságtan szakértője) „Az Európai Unió gazdasági rendje a feminista közgazdaságtan tükrében” címmel tartott előadást, melyet azzal a megállapítással kezdett, hogy szerinte ez a diszciplína sem egységes, számtalan perspektívát foglal magában. Ő Foucault és Butler műveit használja elméleti háttérnek.

A gazdaság neoliberális átstrukturálása, mely hátrányosan befolyásolta a nemek egyenlőségének alakulását, a 90-es években a legtöbb európai országban elkezdődött. Hátrányos hatásaiként említette a következőket:

– A nők horizontális és vertikális munkaerő-piaci szegregációja mellett az elsősorban szintén nőket érintő bizonytalan foglalkoztatási formák (pl. be nem jelentett foglakoztatás, részmunkaidő, stb.) megjelenése

– A forráselvonás a közszolgáltatásokból, ez sem gendersemleges: a hadseregtől a válság idején sem vettek el pénzt (lásd Görögország), a gyermekgondozási intézményrendszertől és az egészségügyből annál inkább (pl. a betegeket hamarabb hazaküldik a kórházból, és az otthoni ápolás terhe elsősorban a nőkre nehezedik).

– A fentiek következményeként: a nemi szerepek, otthoni munkamegosztás hagyományos irányba (vissza)fordítása. E probléma része az előadó szerint, hogy a nők fizetetlen munkája nem jelenik meg a statisztikákban, pedig hozzájárul a profit termeléséhez, melyet – és ezt szintén nem szokás nemekre lebontva vizsgálni – nagyrészt férfiak birtokolnak.  

–  A neoliberális gazdaságpolitikára jellemző egykulcsos adórendszer tovább növeli a társadalmi különbségeket. A vagyonadót Európa-szerte csökkentették vagy eltörölték – ez a nők hátrányát növeli, mert ők nem vagyonosak. Annál jobban sújtja viszont a nőket (és a szegény rétegeket) a forgalmi adó megnövelése.   

A lengyel Ewa Rumińska-Zimny (a Varsói Közgazdaságtudományi Egyetem tanára, korábban ENSZ Gender és Gazdaság Programját vezette, a lengyel nőkongresszus szervezőbizottságának tagja) „A kelet-közép-európai államok uniós tagsága gender szempontból” címmel tartotta meg előadását. Abban egyetértett Michalitsch-csal, hogy a statisztika nem gendersemleges, és abban is, hogy a nemek közti fizetéskülönbség inkább nőtt, abban azonban nem, hogy ne lehetne a feminista közgazdaságtan egy meghatározott elméleti keretéről beszélni.

A feminista közgazdaságtan abból indul ki, hogy a közgazdaságtan nem (sem) semleges tudomány, és mainstream irányzatával az a legfőbb probléma, hogy a nők fizetetlen munkája és a reproduktív szektor nem jelenik meg a nemzeti jövedelem tárgyalásakor, továbbá, a nemzeti jövedelem elköltése kapcsán nem vizsgálják, hogy az milyen arányban megy a szociális infrastruktúrára, ill. pl. a hadseregre.

Az EU-ban 1957 óta (megjelenik az elkötelezettség a nemek egyenlősége felé, és ez direktívákban, stratégiákban, foglalkoztatási irányelvekben, valamint nemekre lebontott statisztikai adatokra vonatkozó előírásokban ölt testet. Az újonnan csatlakozó országokban a felvétel előtti években progresszív intézkedések jellemzők, ám a csatlakozás után ez a lendület alábbhagy. Közép-Európa-szerte problémák észlelhetők a nők foglalkoztatottságában, a munkanélküliségben, a gyermekgondozási intézményrendszer elégtelen voltában. A nemek közti keresetkülönbség EU-s átlagban 15, Szlovákiában 30 százalék, a férfiaknak alig 1-3 százaléka él az „apagyes” lehetőségével.

 Rumińska-Zimny mindezen szociális hátrányok okát abban látja, hogy az EU egy neoliberális gazdasági projekt, amely a monetáris politikára fókuszál, és az emberi jogi, szociális, esélyegyenlőségi kérdések külön vannak kezelve, és másodlagosnak számítanak, utóbbi területeken a valós pozitív hatások a politikai akarat meglétén múlnak. A mainstream neoliberális gondolkodás ráadásul részrehajló, és számos, a férfiak illetve a hagyományos nemi szerepek számára kedvező sztereotípiát foglal magában. A feminista közgazdaságtan szerint:

– át kellene gondolni a célokat és a prioritásokat: a fogyasztásról (piacról) át kellene tenni a fókuszt a törődés/gondozás piacon kívüli faktoraira,

– a közgazdaságtani elemzések során figyelembe kellene venni a fizetetlen gondozási munkát (ahogy a zöld közgazdaságtan szerint a környezetszennyezést),

– a források újraelosztása által meg kellene szüntetni a nemi (etnikai, osztály, stb.) alapú társadalmi egyenlőtlenségeket.

Az előadó szerint a gazdasági válság után végképp nem lehet az EU jövőjét e szempontok nélkül elgondolni.    

Pogátsa Zoltán a Nyugat-magyarországi Egyetemről „Uniós tagság és az uniós gazdasági rend kilátásai: egy másik heterodox nézőpont” címmel tartott előadást. GDP felzárkózás van, társadalmi felzárkózás nincs Nyugat-Európa és a régiónk között, jelentette ki. Módszertani észrevétele szerint az EU-s átlagnál reprezentatívabb összehasonlítási alap a nyugat-európai átlag. Ez alapján láthattuk, hogy a régiónk egésze a nyugat-európai átlag alatt van foglalkoztatás tekintetében, azaz e szempontból nem történt felzárkózás. Ifjúsági munkanélküliség tekintetében is rosszul állunk.

A nominális fogyasztás is alacsony. A fogyasztói PPP, vagyis az árszínvonal nálunk alacsonyabb, ezért ebből a szempontból jobbnak szokták hinni a kelet-európai helyzetet, holott valójában a nyugat-európai árak arányaikban és az emberek bérszínvonalához képest nem magasabbak. Az előadó itt ismét egy módszertani buktatóra hívta fel a figyelmet: szerinte nem reprezentatív az árindikátorok szokásos módon való kiszámítása (hotel- és étteremárak alapján, melyek nem állnak összefüggésben egy átlagember napi szintű fogyasztási szokásaival). Rögtön más képet kapunk, ha az élelmiszer, ruházat és tömegközlekedés árait vesszük alapul, ráadásul fontos azt is megjegyezni, hogy az árszínvonal mutatója torzít azáltal, hogy abban az állami szolgáltatások árai is szerepelnek.

Magyarországon kb. 4 millió ember él a létminimum alatt. Az Európai Unióban Bulgária után Magyarországon van a legnagyobb gyermekszegénység: 36 %. A 18-35 évesek 45%-a szüleivel kénytelen élni, 75%-uk pedig nem képes megtakarítani. Akik képesek, azoknak átlagos havi megtakarítása 9529 Ft.

Fontos figyelembe venni, fejtette ki, hogy az Európai Unió szabadkereskedelem, vámunió, egységes piac, monetáris unió – és nem politikai unió. Nem szociális intézmény, hiába adja el magát annak. A foglalkoztatáspolitikájában észlelhető némi szociális vetület, ám ennek fontosságára nézve árulkodó, hogy Magyarország gond nélkül megteheti, hogy ezzel teljes mértékben szemben halad.

Az előadó azzal a gondolattal zárta előadását, hogy szerinte a baloldal nem fogja fel, hogy Európa nem az övé. Euroszkeptikusnak lenni nem egyenlő az EU ellenzésével, csupán a kritikával, a javítás szándékával. A baloldal Pogátsa szerint azért nem akar euroszkeptikus lenni, mert akkor fel kellene adnia azt a kényelmes elképzelését, hogy a korábbi generáció már létrehozta a szociális Európát – holott azt még el kell érni.   

A nap utolsó előadását Csillag Márton, a Budapest Szakpolitikai Elemző Intézet munkatársa tartotta „A női foglalkoztatás kilátásai Kelet-Közép-Európában” címmel. A női foglalkoztatottság a gazdasági válság előtt Európa-szerte összességében nőtt, majd 2008 és 2011 között stagnált.

Kelet-Közép-Európa országaiban jelentős különbségek észlelhetők: a válság előtt a női foglalkoztatottság nagy mértékben emelkedett a Balti államokban és Bulgáriában, lassabban Lengyelországban, és stagnált Magyarországon, Csehországban, Romániában, Szlovákiában és Szlovéniában. A nők foglalkoztatottsága 2007 óta hazánkban a legalacsonyabb a vizsgált országok közül. Az 50 éven felüli nők foglalkoztatottsága a nyugat-európai országokban nőtt, ám régiónkban nem mutatott fejlődést, ahogy az alacsonyan iskolázott nők aránya sem csökkent.

A gyermekvállalás sajnos még mindig munkaerő-piaci hátrányt jelent: Magyarországon a 0-5 éves gyereket nevelő nőknek mindössze 25 százaléka foglalkoztatott (míg Spanyolországban vagy az Egyesült Királyságban 50 százalékos ez az arány) – ezért elsődlegesen a gyermekellátó intézményrendszer hiányosságai okolhatók. Másodlagosan szerepet játszanak a társadalmi normák is: egy idézett felmérés (Blaskó) azt mutatja, hogy a magyar nők többsége (80 százaléka) optimálisnak tartja, hogy az anya legalább három évet otthon maradjon a gyerekével. A megkérdezett nők 60 százaléka a részmunkaidőt elfogadhatónak tartja a gyermek kétéves kora után, 70 százalékuk pedig az otthon végezhető munka felé tesz engedményt. Ugyanakkor a gyermekellátó intézmények hozzáférhetősége jelentősen kihat ezekre a véleményekre: a három év otthonmaradást optimálisnak tartó nőknek is a 40 százaléka visszamenne dolgozni, ha lenne elég bölcsődei férőhely.  

Az előadó megemlítette a közelmúltbeli változtatásokat – a nők foglalkoztatottsága az utóbbi időben nőtt, de még nem vizsgálták, hogy van-e az intézkedésekkel közvetlen összefüggés. A közeljövő feladata e vizsgálat elkészítése, családbarát munkahelyek létrehozása, az „apagyes” elterjesztése és a társadalmi nemiszerep-szemlélet modernizálása.   

A konferencia hosszú, élénk vitával zárult.

Michalitsch egy kérdés nyomán pontosított: távolról sem állítja, hogy ne lenne létjogosultsága a feminista közgazdaságtannak, ő csak azt hangsúlyozta, hogy több iránya van. Rumińska-Zimny a „genderközgazdaságtan” elnevezést preferálja. A gendert mint a növekedés forrását a svéd Asa Löfström hozta be a közgazdaságtanba, aki megállapította, hogy a nemek egyenlősége korrelál a GDP növekedéssel. Ez alapján meg lehetne fordítani azt az előfeltevést, hogy a mainstreaming illetve az emberi jogok érvényesítése teher a költségvetésnek, luxuskiadás, amit (a „svédséget”) mi nem engedhetünk meg magunknak. Michalitsch szerint az egész neoliberális „növekedés”- és „hatékonyság”-diskurzust kell megváltoztatni. Pogátsa szerint a gendervitákat nem a közgazdaságtanban kell lefolytatni.

Felmerült, hogy a nemek egyenlősége „puha” téma marad-e, Csillag szerint pl. igenis nagyon fontos, ugyanakkor ő védelmébe vette a statisztikát. Michalitsch sem úgy értette, hogy azt egy az egyben dobjuk ki, hanem úgy, hogy figyelmesen értelmezzük: pl. a foglalkoztatási statisztika sok olyan nőt is aktívnak tüntet fel, akinek csak heti pár órás „miniállása” van.

Szóba került még az a kérdés, hogy ki fizesse meg a nők fizetetlen munkáját –  Rumińska-Zimny a főállású anyaság opcióját vetette fel, Michalitsch szerint azonban az teljesen szembemegy az egész feminizmus koncepciójával, és ő inkább szívesebben látná azt, ha a fókusz nem a nők termékenységén lenne, hanem – és ezzel Csillag is egyetértett – a férfiakat is bevonnánk a kérdésbe mint gondozókat, apákat. Michalitsch számára elképzelhetetlen, hogy feminista alapon támogasson olyan opciót, hogy egy nő csak a családnak, gyerekeknek éljen, Rumińska-Zimny viszont a lengyel nőkongresszus példáját hozta fel arra, hogy adott esetben a hozzá hasonló, nagyon progresszív, és a konzervatívabb nők is képesek közös nevezőre jutni.

Összefoglaló videók: