Magyarországon a nők és gyerekek elleni családon belüli erőszak szégyenteljesen van szabályozva. Nincsen ellátórendszer az áldozatoknak, nincsenek ismeretek a jogalkalmazók fejében, a hatóságok legtöbbször a józan észt és bármely jóérzésű laikust megszégyenítő tudatlansággal és rosszindulattal állnak az áldozatokkal szemben, és megértéssel és megengedéssel az elkövetők oldalán.

Az eredmény: Magyarországon a 18 éves és idősebb nők közül arányosan kétszer annyi nőt ölnek meg egy évben, mint Ausztriában vagy az Egyesült Államokban, négyszer annyit, mint az  Egyesült Királyságban vagy Németországban, és ötször annyit, mint Svédországban vagy Spanyolországban! Ötször annyit!

Nem azért, mert a magyar férfiak annyival erőszakosabbak, és nem azért, mert a magyar nők annyival hajlamosabbak „áldozattá válni”. Hanem azért, mert a magyar politikusok annyival hímsovinisztábbak. Mert az összes fontosabb magyar döntéshozó testületben a fejlettnek tartott országokhoz képest nálunk az egyik legalacsonyabb a nők száma. Mert a magyar nők jogérvényesítési helyzete annyira rossz, hogy mi, magyar nők merünk a legkevésbé asszertívak lenni. Mi teszünk úgy minden nemzetközi felmérésben, mintha a legboldogabbak lennénk a siralmas jogi és érdekérvényesítési helyzetünkkel. Mindezek miatt akadozik most is a jogalkotás és mindezek miatt hagyja cserben krónikusan a jogalkalmazás az áldozatokat.

 

Nem volt még párt eddig a legújabb magyar demokrácia történetében, amely komolyan bizonyította volna, hogy ezt a helyzetet meg akarja változtatni. Tehát az egyetlen dolog, amit ebben a kérdésben pártok, jelöltek, egyéb hatósági és politikai döntéshozók legitim módon tehetnek, az az, hogy figyelnek és megtanulják az áldozatoktól, túlélőktől és az őket képviselő civil szervezetektől, hogy mi a teendő. Ha bármely párt bizonyítani akarja, hogy tényleg nem csak rátelepedni kíván erre a nagyon is nem pártpolitikai témára a szokásos jogalkotási és jogalkalmazási ajánlásainkon kívül alábbi átfogó javaslatokkal élünk:

 

- A pártok  (mind!) szűrjék ki maguk közül a bántalmazókat. Tapasztalataink és eddigi ismereteink szerint egyik pártban sincsen kevesebb vagy több bántalmazó. Tudjuk, hogy ezek egy jelentős részéről a közvélemény vagy a közvetlen környezete (így feltételezhetően a munkatársai, azaz adott esetben a párttársai) tudja vagy sejti, hogy kik ők, tehát ez nem kellene, hogy problémát okozzon. De ha mégis, szívesen segítünk a figyelmeztető jelek felismerésének megtanulásában, és abban, hogyan foglalhatnak állást közvetlen környezetükben az elkövetőkkel szemben és az áldozatok mellett. Ideális esetben áldozathibáztatás nélkül, ami egyelőre nem nagyon megy egyik oldalon sem a jelek szerint. Várjuk a megrendeléseket a képzésre!

 

- Minden párt építse be a kampányába, és a pártprogramjába a nők és férfiak társadalmi egyenlőségének tényleges megvalósítására, és különösen a nők elleni erőszak megfékezésére irányuló konkrét, európai normáknak megfelelő programot. Költségvetéssel! Ez módot adna arra is, hogy nem a civil szervezetek által felvetett nagyon is pártsemleges problémákat használják fel pártpolitikai célokra, hanem pártpolitikai céllá és belső értékké tegyék a nemek közötti egyenlőségért, és a nők elleni erőszak elleni intenzív fellépést, a párkapcsolati erőszak elítélését.

 

- Minden párt már holnap kezdheti azzal, hogy egymást lekörözve korán reggel benyújtják a Házszabály olyan módosítását, amely szigorúan szankcionál a Parlamentben mindenfajta szexuális zaklatás-megnyilvánulást, és megállapítja az ilyen esetekben követendő pontos kivizsgálási eljárást és a szankciókat. Talán ha az Ország házában nem kutyaól-stílus uralkodna (elnézést a kutyáktól, főleg a komondoroktól), képesek lennének a férfi képviselők visszafogni magukat a szexista, nőgyűlölő, hímsoviniszta megnyilvánulásoktól, jobban menne a férfiak túlhatalmának, macsó privilégiumainak lefaragását szolgáló témákban a jogalkotás is. Például a párkapcsolati erőszak ügyében. És talán több nő gondolná, hogy van értelme Magyarországon képviselői hivatást választani.

 

- És mindjárt holnapután pedig folytathatnák azzal, hogy egymással versengve az elsőbbségért benyújtják a valódi 50-50%-ot biztosító kvótára vonatkozó törvényjavaslataikat. Hogy lássuk, komolyan gondolják, hogy fel kell lépni a nők elleni erőszak ellen, pl. úgy, hogy legalább annyi nő, mint amennyi férfi dönthet arról, mi is az a bántalmazás, mennyire kellene megengedni, mi járjon érte, kell-e módosítani a hasznavehetetlen távoltartási törvényt, és kell-e egyéb szabályokat alkotni, hogy a jogalkalmazó alkalmazza is. Nem szinte kizárólag olyan nemű személyek döntenének tehát e kérdésekről, akik között – persze tisztán statisztikailag – a bántalmazók száma akár a 20%-ot is elérheti. És akkor talán lenne pénz menedékházakra, jogalkalmazói képzésekre és egyéb szolgáltatásokra is az áldozatok védelmében.