A febr. 8-i Népszabadságban megjelent egy cikk arról, hogy a kormány piacosítaná a bölcsődéket. A cikkben megszólal Nagy Beáta, a Corvinus Egyetem Társadalmi Nem-és Kultúrakutató Központjának igazgatója. Kiemeli többek között, hogy bizonyítottan jót tesz az ország GDP-jének és versenyképességének, ha a két nem egyenlő(bb), és több nő dolgozik, illetve vállal szerepet a közéletben. Természetesen én is fontosnak tartom, hogy a nők anyagilag függetlenek legyenek, illetve olyan tevékenységekben vehessenek részt, amikben szeretnének. Ha a nők többsége fizetett munkában dolgozik, kisebb az esélye annak, hogy anyagi okok miatt kelljen egy bántalmazó kapcsolatban élniük, és kiszolgáltatott helyzetbe kerülniük. Köztudott, hogy a női szegénység is nagy probléma, az egyenlő bérek és egyenlő munkaerőpiaci esélyek elvileg ennek a megoldásában is segítenének.
Amikor viszont GDP-ről és versenyképességről van szó, már muszáj tágabb összefüggésekben gondolkodnunk. A gazdasági növekedés, a felhalmozás és a fogyasztás felpörgetése súlyos ökológiai következményekkel jár. Ma már azok a kutatók, akik a komplex rendszer szintjén gondolkodnak, tisztában vannak vele, hogy a profitmaximalizálásra épülő gazdaság rövid időn belül elpusztítja a környezetet. És bár a háztartások szennyezőanyag-kibocsátása, hulladéktermelése, energiapazarlása is szinte olyan (vagy ugyanolyan) jelentős mértékű, mint az ipari méretű rombolás, a kettőt nem lehet különválasztani. Nem kerülünk messzebb az ökológiai katasztrófától, ha kizárólag otthonainkban élünk környezetbarát módon, vagy ha kevesebb gyárat üzemeltetünk.

Egy, az Eszmélet 88. számában (2010) megjelent cikkben (Minqi Li: Kapitalizmus, klímaváltozás és fenntarthatóság, 36-62. o.) érthetően és rengeteg adattal alátámasztva van szó arról, hogy csak akkor lehet remény a klímaváltozás megállítására, ha egyáltalán nem növekszik tovább a gazdaság, és minél gyorsabban lépéseket teszünk a termelés és a fogyasztás csökkentése érdekében. Mindez természetesen a jelenlegi társadalmi-gazdasági rendszer keretein belül nem képzelhető el, valószínűleg akkor sem, ha a fosszilis energiahordozók (szén, kőolaj, földgáz) helyett kizárólag megújulókat (szél-, nap-, víz-, geotermikus energia, biomassza) használnánk. Nemcsak a fokozottan környezetszennyező anyagok alkalmazása okozza a problémát, hanem a fogyasztás növelésének kényszere, ami alól mi sem vonhatjuk ki magunkat, amíg a gazdasági rendszer gyökerestől nem változik. Gondoljunk csak arra, hányszor rákényszerülünk arra, hogy autóval menjünk munkába, hogy szupermarketekben vásároljunk (mert másra nincs időnk), vagy, hogy használati tárgyainkat gyakran cseréljük, mert a gyártóknak nem érdekük hosszan tartó árucikkeket tervezni.
Kizárólag egyenlő jogok és esélyek követelésével, illetve biztosításával, a munkaerőpiac szerkezeti átalakításával (és átalakulásával) nem jöhetnek létre pozitív változások. Nekünk, feministák az is fel kell vállalnunk, hogy nem egy olyan rendszerben akarunk egyenlők lenni, ami a másik ember és a természet elnyomására, kizsákmányolására épül. Nem úgy szeretnénk a férfiakkal azonos munkakörben és megbecsültség mellett dolgozni, hogy fenntartsuk a patriarchális szemléletet. És nem arra gondolok itt, hogy az állítólagos „feminin oldal” kibontakozását, vagy a „női lágyság” érvényesülését kellene segíteni, és ettől majd automatikusan egy jobb, kevésbé környezetszennyező társadalom jön létre. Nem a nők és a feministák dolga a gazdasági rendszer átalakítása, de azt gondolom, hogy mivel mi eleve érzékenyek vagyunk a társadalmi problémákra, fontos szerepünk lehet az ökológiai szemléletben való gondolkodás erősítésében. Beszélnünk, vitáznunk kell arról, hogy milyen hatása lehet környezetünkre annak, ha a nők többet fognak keresni (és ezzel együtt fogyasztani) anélkül, hogy radikális életmódváltást vinnének végbe. Kereshetünk és kidolgozhatunk olyan alternatívákat, amelyek segítségével megakadályozható a klímakatasztrófa. Nagy segítségünkre lehet ebben az önszerveződés, amiben már gyakorlatunk van.
’68-ban a feministák és a környezetvédők együtt küzdöttek, mert felismerték, hogy bizonyos jogok kizárólagos biztosításával valójában minden marad a régiben. Lehet, hogy nálunk, Magyarországon ez még nem nyilvánvaló, de ha nem foglalkozunk azzal, hogy tevékenységeink hogyan hatnak a klímára és az ökoszisztémára, akkor néhány évtized múlva nem lesz miről (és hol) beszélnünk.