Az amerikai kritika – érdemtelenül – nagyon csúnyán lehúzta Catherine Hardwicke filmjét, és a magyar vélemények is – szerintem eltúlzottan – fanyalgók. "Piroskás Twilightnak" nevezik az alkotást – véleményem szerint ez egyértelműen előítélet (az azonos rendező miatt). Nekem az Alkonyat helyett inkább Shyamalan A falu c. művével (amit nagyon kedvelek) támadtak asszociációim. Adott egy (noha mérsékelten, de) lázadó, kívülálló, bátor hősnő, Valerie. Szerelmének, noha kölcsönös, beteljesedése elé akadályok gördülnek, melyeket ő maga igyekszik leküzdeni egy olyan, elszigetelt, sokszor fullasztóan zárt környezetben, ahol számtalan sötét titok lappang, mindenki gyanús, és a végén már szinte senki sem az, aminek látszik – talán még a jóságos, boszorkány nagymama, és az elvetemült démonvadász sem? A lány szembenéz önnön lelkének árnyoldalával, és nem retten meg tőle – szerelme pedig elfogadja őt olyannak, amilyen, és viszont. A csillogó-repülő vámpírok, Bellával együtt, a legutolsó helyen jutottak eszembe a rendkívül izgalmas, szórakoztató film kapcsán, melyben az elszórtan valóban szereplő kliséket magasan felülírják a váratlan fordulatok. A kritikusokkal ellentétben a szerelmi szálat sem tartottam zavaróan eltúlzottnak, a végkifejlettel pedig abszolút meg voltam elégedve. /Olvass tovább nyugodtan, nem spoilerezek!/

A történet alapját adó Piroska és a farkas c.  mese keletkezését a 14. századra teszik. Noha mi a cselekményt általában úgy ismerjük, hogy a naiv kislányt és nagymamáját végül a vadász menti meg, már a legkorábbiak közt léteznek olyan verziók, ahol Piroska nem is olyan naiv: túljár a gonosz eszén, és maga végez a farkassal. A 17. sz. végén megjelent a Charles Perrault-féle mesegyűjteményben a szerző hosszasan elmoralizál a történet végére odabiggyeszett, erkölcsi tanulságot fejtegető részben, az egyértelműbb, "ne állj szóba idegenekkel" imperatívusz mellett, hogy vajon kik az igazi "farkasok", akiket a jól nevelt lányoknak érdemes elkerülni – talán nem is mindig azok, akik a legijesztőbbek, és a leghangosabban acsarkodnak :) . De a legismertebb a 19. századból származó Grimm-féle verzió, mely a mi gyerekkorunknak is része volt. Az értelmezések a ciklikusságot és a szexuális ébredést emlegetik leggyakrabban, Susan Brownmiller azonban a nemi erőszak metaforájának lehetőségét veti fel.

Kevésbé ismeretesek a mese posztmodern és/vagy feminista adaptációi – pl. Angela Carter magyarul is megjelent "A kínkamra" c. novelláskötetében is találhatunk kettőt, az egyiket, a Farkasok társaságát meg is filmesítették. (Neil Jordan, 1984) Ezen adaptációk a farkas kiléte körül forognak, gyakran igen meglepő eredménnyel; másik közös vonásuk pedig, hogy a hősnő hangsúlyosabb, aktívabb szerepet kap, a megmentésére siető hős férfi, a vadász általában kimarad. A farkas "megszelidítése" is visszatérő elem az átdolgozásokban: Piroska, akár öl, akár szelidít, nem hagyja magát csak úgy átvágni és megenni. :)

Mindez igaz a Hardwicke-féle verzióra is. Azt eddig is tudtuk, hogy "a gonosz köztünk jár, álruhában" – persze kérdés, hogy sikítva elrohanunk és vakon öldössük, vagy szembenézünk vele, netán, ha lehet, megszelidítjük. Még az is elképzelhető, hogy a gonosz kontrollálja késztetéseit, és beilleszkedik a társadalomba – mint egyik kedvenc sorozatom, "A vámpír, a vérfarkas és a szellem" szereplői próbálják –, ahol márpedig nála sokkal gonoszabbak járkálnak a jó emberek álruhájában.

Akár egy 18. századi hősnő esetében, Valerie előtt is alapvető információk maradnak rejtve saját kilétét, identitását illetően, és neki is meg kell küzdenie az elnyomó villain-nel – csak éppen nehezíti a dolgot, hogy a legutolsó képkockákig nem tudja, ki is az – és egészen odáig a "hős" sem siet segítségére. Ez az ő harca, és győztesen kerül ki belőle. 

Nyugodt szívvel ajánlom tehát a filmet bárkinek – az Alkonyat rajongói azonban ne számítsanak a Meyer-sztorihoz hasonló könnyed szórakozásra. A "vágyom a véredre" helyett itt olyan hangzik el, hogy "fel akarlak falni" - és a visszafogott Edwarddal ellentétben farkasunk komolyan is gondolhatja.