A héten nagy vihart kavart Márki Zay-Péter hódmezővásárhelyi polgármester megnyilatkozása egy helyi internetes rádió családi magazinjában. A beszélgetés első felében rokonszenves kijelentések hangzottak el az ellenzéki politikustól háborítatlan szülésről, házastársi elköteleződésről és a gyerekek iránti feltétlen szeretetről. Mindezt azonban a szót fogadás és a szülői tekintély fontosságán keresztül a testi fenyítés relativizálása árnyékolta be. Márki-Zay véleménye szerint a gyerekek testi fenyítésének minden formáját tiltó hazai szabályozás túl szigorú, nem tartják, nem is tartható és nem is tartandó be. Számára szimpatikusabb a kanadai törvény, amely engedélyezi a fizikai büntetés egyes formáit.
Egyes tartományok, például Québec már korábban betiltották a gyakorlatot, de országos szinten ezt még nem sikerült elérni. Az aggályok közt ott szerepel, hogy a törvény eltörlése esetén szülők tömegei fogják a vádlottak padján találni magukat – akár azok is, akik például csak felemelték és ágyba tették vonakodó gyermeküket, vagy elrántották őt egy veszélyforrástól. Laura Barnett kanadai jogász szerint az ilyen cselekedetek jogilag mindenképpen igazolhatók azzal, hogy a szülő feladata megvédeni a gyermekét, illetve gondoskodni a szükségleteiről.
Ahogyan az ENSZ Gyermekjogi Bizottsága kimondja:
a gyermekek nevelése és a róluk való gondoskodás, különösen csecsemők, illetve kisgyermekek esetén gyakran igényel tettleges fellépést és közbeavatkozást a gyermek védelme érdekében. Ez azonban alapvetően különbözik a szándékos, büntető jellegű erőszak alkalmazásától, melynek célja bizonyos fokú fájdalom, kellemetlenség okozása vagy a megszégyenítés. Felnőttként ismerjük a különbséget a védelmi célú fizikális cselekvés és a büntetésjellegű bántás között; semmivel sem bonyolultabb a különbségtétel a gyermekeket érintő cselekmények esetén.
A 2003-ban megkérdezett kanadaiak 60 százalékban azonban a fenekeléshez és kisebb pofonokhoz is ragaszkodtak. 2016-ra viszont már csak 32 százalékuk tartotta ezeket a fegyelmezési módszereket elfogadhatónak. A tendencia javulásában annak is szerepe lehetett, hogy országszerte több mint 500 civil szervezet igyekezett kitartóan tájékoztatni a közvéleményt a testi fenyítés potenciális kárairól, illetve hatástalanságáról.
A kiadványban hasznos és tudományosan alátámasztott érveket találunk az elmúlt napok diskurzusaiban is sorra megjelenő káros berögződésekkel szemben. Egyebek mellett azt az érvet olvashatjuk a gyermekbántalmazás enyhébbnek tartott formái (pofon, fenékre ütés) ellenében is, hogy a felmérések szerint a szülők nem tudják az általuk kifejtett erő mértékét pontosan meghatározni, és ötből ketten nagyobb erővel ütnek az általuk szándékoltnál. A testi fenyítés ráadásul – akkor is, ha nem okoz különösebb fizikai fájdalmat – a gyerek alsóbbrendűségének jelképe. Azt a káros üzenetet hordozza, hogy helyénvaló ebben a formában megoldani a konfliktusainkat. A korábbi generációk – az üdvösnek tartott pofonok hálával felemlegetett osztogatói – az akkoriban elterjedt szokások szerint cselekedtek. Helytelen azért elutasítani a változást, hogy ne tűnjön úgy, hogy bíráljuk a szüleinket (vagy tanárainkat). A kanadaihoz hasonló, részleges szabályozás azzal utasítható el, hogy fel sem merülne törvényben rögzíteni a nők, a beosztottak, a szomszédok vagy az idősek elfogadható testi fenyítését. A vallásszabadság gyakorlása sem ütközhet mások alapvető jogaiba – azaz a pofon, az ütés a hitre való hivatkozással sem védhető. A világszervezet (End Corporal Punishment) arról is ír, hogy ebben a kérdésben a döntéshozóknak a közvéleményt formálni, és nem követni kell.
