Az áldozathibáztató retorika, illetve az emögött sorakozó kollektív megerősítő moralitás csúcsra járatása figyelhető meg mostanában, jelentős részt az egyre dagadó #metoo eseményláncnak is köszönhetően.

Már rég túltettem magamat azon, hogy az ártatlan áldozatokat szóval, cselekedettel, vagy mulasztással meghúrcoló felebarátaimmal harcoljak, próbálkoztam, kaptam is miatta eleget. Más a habitusom is, igazából e viselkedés oka mindig is jobban érdekelt. Mégis honnan jönhet ez az egész? Miért és hogyan lehet természetes egy életidegen dolog, többek között egy áldozat meghurcolása?

Számtalan vélemény olvasható a témában, amelyek próbálják lehámozni a bőrt egy valójában évszázadok óta csupasz testről. A válasz úgy tűnik nagyon mélyen van kódolva, amit felszívott a kultúránk és átitatta az elemi viselkedéseinket is. Az okok és következmények mustrálása közben ugyanis a szörnyűségek egyik, ha nem az egyetlen pillére megkérdőjelezhetetlenül és szinte kikezdhetetlenül áll, ez pedig nem más, mint az emberi civilizáció első nagy hazugsága, hamvasi megfogalmazásban a proton pseudos, azaz a vallás.

Az elidegenítés és kirekesztés szentsége

Okkal merülhet fel az olvasókban a kérdés, hogy egy békességet és szeretetet hirdető rendszert, mégis hogy merészelek összekapcsolni egy olyan dologgal, mint az áldozathibáztatás? Biztos, hogy köze van egy abúzuson átesett embertársunkat pocskondiázó kétkeresztes bunkónak, a kultúránkat máig mélyen átjáró szakralitáshoz? A válaszom az, hogy ha nem is kemény egyenlőségjel, de jól megragadható reláció igenis van. Itt meg is jegyezném, hogy a társadalmi jelenségek elég komplexek ahhoz, hogy az egyenlőségjelekkel eleve óvatosan bánjunk.

A vallások minden civilizációs folyamat alapjainak tekinthetők és a társadalom évezredes szerveződése során, a kor szükségszerű változásaira sokszor fittyet hányva, útmutatásai millió formában beépültek, mind a társadalmi rendet biztosító formális keretek, mint pedig a köznapi, szokásjogi keretek közé is. Annak ellenére, hogy a vallások különböznek egymástól, azért egy dologban nagyon is hasonlítanak egymásra: cudarul bántak és bánnak minden más vallással, ezzel gyakorlatilag kirekesztve másokat a közösségekből, s bár erről hosszasan lehetne értekezni, azért nyugalom, marad egy rémesen egyszerű kapcsolat is közöttük: gyakorlati síkon minden vallás cudarul bánik a nőkkel.

A vallások okozta különös ellentmondások a kulturálódás és civilizálódás folyamatában rengeteg fura, bizarr, szörnyű és embertelen dolog formájában, egyfajta idegen, mérgező testként a társadalmunk alapvető morális értékeit is kikezdték. Ez a mára méretes daganattá érett idegen test, a racionális és az ösztönös életigenlő emberi döntések közötti "immunreakciók" hatásai köszönnek vissza, példának okául épp most is a #metoo körüli kapkodásban, a zavaros tekintetekben, a kínos pillanatokban és az őrjöngő, vagy épp hümmögéssel bagatellizáló kommentekben is. A társadalom immunrendszere küzd, akárcsak a dohányos teste a cigaretta mérgei ellen, de hát egyszerű szokások felülirhatnak épeszű dolgokat is. Aki nem hiszi ezt el, az nézzen meg egy vidám vasárnap közvetítést valamelyik hétvégén, vagy üljön be egy misére a legközelebbi templomban, felekezeti hovatartozástól függetlenül.

A rossz és a gonosz összefogazódása

A hétköznapi vallási megközelítés úgy gondolom nem tesz, vagy csak formálisan tesz különbséget a hibás emberi döntések, rossz, vagy rettenetes következményei, valamint a nettó ártó, - vagy fogalmazzunk inkább vallásosabban - gonosz szándék és annak esetleges következményei között. Ennek megértéséhez ismerni kell a vallási rendszerek mögött megbúvó ok-okozati logikát, ami vastag eredetmítoszok, tonnás tekercsek ide vagy oda, egyáltalán nem olyan bonyolultak. 

Nyugodt szívvel ki merem jelenteni, hogy a vallások olyan "szentként deklarált" elemeket tartalmaznak, amelyek súlyos, mára elfogadhatatlan üzeneteket szentesítenek és erőltetnek rá egy technikailag és morálisan is fejlettebbé, érettebbé vált társadalomra. 

Bizarrul hangzik, de úgy vélem, épp a lelkiismereti szabadság liberális vívmányai tették és teszik lehetővé azt, hogy sokan mentesülhetnek a lelkiismereti keretek, életigenlő elveinek megsértése miatt felmerülő etikai és morális vétségek, bűnök következményeitől. A vallásszabadság ugyanis jogot ad az életidegen gondolatok létezésének, azok gyakorlásának, így az ebből adódó egyénre és társadalomra káros következmények tobzódásának is. Erről még fogok írni, most azonban kanyarodjunk vissza a kiindulásban felvázolt témához.

Nem kell teológiai mélységekbe mennünk ahhoz, hogy lássuk, a szakrális világ fundamentuma, így az egész Univerzum eseményeinek meghatározó alakja Isten, aki mint mindenható, közvetve és közvetlenül minden élettelen és élő dolog történetének/sorsának alakítója/terelője, így a számunkra rossz dolgok és a szörnyűségek mögött is e mindnek feletti lény tervei bújnak meg. Isten azonban (a vallások többségében) alapvetően nem akar ártani, nem kíván rosszat senkinek, ugyanakkor léteznek számára tetsző és kevésbé tetsző dolgok, eszerint pedig jutalmazhat és büntethet is. (Ez a gondolatmenet így önmagában is ellentmondás, de ne feledjük, hogy a vallások nem a logikára jellemző érvényes következtetésekre és bizonyításokra épülnek, ha úgy vesszük, akkor logikát a vallásokban csak a következetesen egymásra épülő ellentmondásosságukban találhatjuk meg...)

A jutalom és a büntetés rítusa az egyes vallásokban különböző formában ölt testet, mindegyikben közös azonban az emberi szenvedés/illetve az ebből való felszabadulás motívuma. Mindentől függetlenül sem ártana tudni és tudatosítani, hogy

a világ vallásainak metszete nem a béke, hanem az emberi szenvedés, ami a bűnök bocsánatának váltópénze, az isteni sorstőzsdén.

Ebből kiindulva nem bonyolult megtalálni a kapcsolatot a borzalmak és az ignorálás között, amelyek mögött a predesztináció búvik meg, amit nevezhetünk isteni tervnek, sorsnak is. Noha ez a téma a vallásokban állandó vita tárgya, például a reformáció során e téren is szembenállás volt a katolikus és református egyházak között, az elmúlt pár száz esztendő sem volt elég arra, hogy az alapfelfogás megváltozzon, hiszen történhet bármi is, Isten útjai kifürkészhetetlenek lesznek...

Mint tudjuk, az igazság egy emberi fogalom, a társadalom működésének, a kollektív integritásnak fontos fogalma, ezt azonban az egyéni érdekek folyamatosan kikezdik, ha pedig a saját magunk által megalkotott fogalmakat nem tudjuk alkalmazni a hétköznapokra, ugyanakkor szeretnénk ha nem fulladna káoszba a társadalmi rend, akkor három dolgot tehetünk:

1. igazságosságra törekszün, akár saját érdekeink rovására is,
2. elhitetjük, hogy igazságosak leszünk,
3. drákói szigorral fenntartjuk a rendet.

A történelem bebizonyította, hogy a három metastabil megoldásból a második a nyerő. Az elsőt a bizalmatlanság viszonyai és borzasztó lassú társadalmi működés jellemzi, a harmadik pedig drága és rendszerint igen rövid ideig tart. A történelemben számtalan próbálkozás volt, van és lesz e metastabil társadalmi rendszer fenntartására, amelynek elvi fundamentuma mindig a társadalmi igazságosság írott, vagy íratlan elveit követte és követi. 

Amióta beszélhetünk társadalmakról, jelen vannak az egyenlőtlenségek is bennük, amelyek feszültségeket és konfliktusokat szülnek, a rend alapját jelentő igazság biztosítása pedig egyre súlyosabb teherré válik. A problémák megoldására lehet törekedni, de adott körülmények között sokkal okosabban is eljárhatunk.

Fogadd el a sorsod, még ha az maga a pokol is

Minden vallás közül, talán a hinduizmus adaptálta a fenti második pontot a legkíméletesebb formában úgy, hogy az abszolút igazságtalanság, a milliónyi ártatlant napi szinten megnyomorító gonoszság, miképpen tűnjön egy tökéletes Isteni terv részének. A válasz pedig a karma.

Ez az a hitrendszer, ami szentesítette és egy hatalmas kultúra részévé tette az ignoráns/áldozathibáztató magatartásformákat. A szörnyűségek spirituális környezetbe bujtásával, évezredeken át, "sztoikus" nyugalommal végignézhető volt, ahogy gyermekek halnak éhen, ahogy generációk nőnek fel bestiális kegyetlenkedésnek kitéve, és mindezt miért? A válasz pofon egyszerű: azért mert ezek a szerencsétlenek a korábbi életükben szemétségeket csináltak, és akik most szemétkednek, azok - ha nem a mostaniban, akkor - majd a következő életükben szívnak, hát ezért. Ennek tudatában bántalmazható büntetlenül máig egy dalit (tisztátalan) és csak az olyan modern vívmányok, mint az állam nyújt kezet a kirekesztetteknek, a statisztikák szerint azonban még mindig inkább csak papíron, mintsem reális segítség formájában. A hinduizmus szép példa, azonban nem expanzív, nem erőszakosan terjeszkedő vallás, területileg jól be van határolódva, ami egyfajta elszigetelődést is eredményezett, ez persze nem jelenti azt, hogy ne lett volna hatással a világ más vallásaira.

A hinduizmus rendkívül komplex és hihetetlen precizitással kidolgozott vallásrendszere mellett, akadnak jóval primitívebb, ám ennek ellenére mégis rendkívül befolyásos vallások. Ilyen például a zsidó vallás és annak két nagy szektája a kereszténység és a muszlim vallás is, amelyeket egységesen ábrahámita vallásoknak nevezünk.

(A primitívséget inkább tudományos értelemben értem, a hinduizmus ugyanis nagyságrendekkel nagyobb írásos dokumentáción nyugszik és a szervezőelve is komplexebb, nyilván ha csak az ellentmondásokat vesszük figyelembe, nem lenne különbség közöttük, hiszen bármekkora számot oszthatunk nullával, ugyanazt az eredményt kapjuk.)

Az ignoráns ókori vallások és az ábrahámita téboly találkozása

A prehisztorikus és ókori idők tévképzetei szerint, például az egyes szörnyűségekkel (isteni csapásokkal) szemben, a kollektív és személyes bűnbánás bevett formulája e sorscsapásokat fizikai formában is elszenvedő embertársak feláldozása volt. A nyomorultak, elesettek, betegek és torzszülöttek rituális kínzásával nyerte el a közösség a bűnbocsánatot. E nyomorultak haláltusájukkal pedig a bűnöket is magukkal vitték a túlvilágra. Ez bevett dolog volt szinte valamennyi ókori kultúrában. A civilizálódás során a barbár vonások lassan elkezdtek lekopni, ám ekkor bekövetkezett a katasztrófa és eltérő időkben, eltérő irányokba, elkezdtek terjedni az ábrahámita vallások, amelyek remekül kimenekítették a jelenünkbe a prehisztorikus és az ókori idők végtelen barbarizmusát, még annak ellenére is, hogy a nyílt emberellenes ceremóniák időközben átértelmeződtek bennük.

A zsidó vallásban ez az ősi emberellenes hagyomány a "bűnbakként" született újjá, egy ártatlan állat képében, amire úgymond átruházhatók lettek a bűnök. A ceremónia ugyan leváltotta a gyilkolást, a fogalom maga azonban egyáltalán nem metaforizálódott, különösen ha - két-három ezer évvel később a - köznapi értelemben vizsgáljuk ezt a kifejezést. Bűnbak ugyanúgy lehet ember, vagy egy emberi csoport, aminek hatalmi/politikai szintű, alkalmazott retorikája mögött, kevés kivételt eltekintve, mindig vallási meggyőződések húzódnak meg. (Jakabffy Éva: A bűnbakmechanizmus in IPM Magazin XXXV/1., Budapest, 2015.)

Az áldozat hibáztatása a sötét múlt vallási reflexének is tekinthető

Az áldozat hibáztatása a sötét múlt vallási reflexének is tekinthető, legalábbis én ezt olvasom ki abból amit tapasztalok magam körül.

Az áldozathibáztató személy nem vallási áhítatból teszi, amit tesz, úgy vélem, hogy a zsidó-keresztény-muszlim vallási eszmeiség évszázadok alatt kikövezett életidegen normáin álló szemléletek pici/apró és silány kihangsúlyozódásai látszanak az efféle magatartásokban is.

Megerőszakoltak, bántalmaztak? Mondhatnánk azt, hogy fogadd el, mert Isten útjai kiszámíthatatlanok... ha ez azonban neked kevés magyarázatnak, akkor tégy ellene és semmiképpen se hibáztasd Önmagad!