Aktív pályafutásom mintegy felében magyar-történelemszakos tanárként dolgoztam. E tevékenységem során mindig végigkísért a kötelező olvasmányok problémája – most nem arról van szó, hogy egyes „kötelezőkkel” világnézeti okokból nem értettem egyet – hanem mert ugye a tanítványaim jó fele lány volt. És egyébként is felmerül akérdés: miért maradtak ki az iskolai oktatásból az írónők és költőnők? (Leszámítva Kaffka Margitot.) Így nagyon is egyetértettem Péntek Orsolyának a Magyar Hírlapban olvasható eszmefuttatásával:

2012-ben talán nem ártana végre átgondolni azt, hogy mi legyen a magyar írónőkkel. Egyrészt a tantervben, másrészt az irodalomtörténetben. Ami a tantervet illeti, ha elfogadjuk azt, hogy a gyerekek nagyjából fele lány, adódik a kérdés: nekik valóban az Egri csillagok, netán A Pál utcai fiúk, esetleg a Légy jó mindhalálig hősei között kell keresniük azt, akivel azonosulni tudnak, miközben a híres – és jó – ifjúsági regények közül sem Szabó Magda Abigélje, sem mondjuk Janikovszky Éva Aranyesője nem kötelező? De idecitálhatjuk Thury Zsuzsát is, ha már ifjúsági irodalomról van szó.

A Nagy Magyar Irodalmi Kánon mindig is a begyemben volt gimnazista koromtól kezdve. Ami érthető is, hiszen a Kosáry-rokonság miatt ez már egyetemi éveim óta kísértett. Végül is „2009 májusában egy könyvbemutató irodalmi délutánomon így határoztam meg az irodalmi kánon lényegét egy kérdésre válaszolva:

A hatalomhoz közel álló, és ezért a közfelfogás formálásában nagy lehetőséget kapó irodalmárok és kritikusok magánvéleménye, melyet rá akarnak kényszeríteni az olvasókra.

Háromszor volt módom valamilyen módon fellázadni valamelyest ezen ízlésdiktatúra ellen.

Legelőször még 1958 tavaszán negyedikes gimnazistaként. (Hozzá kell tettem, hogy az Apáczaiba jártam, mely még abban az időben is megőrzött valamit szellemi függetlenségéből.) Az Önképzőkörben ugyanis előadást tartottam a XX. század első felének írónőiről, jelesen Kosáryné Réz Lola Tetralógiájáról (Assonybeszéd tetralógia) és Szentmihályiné Szabó Mária Emberé a munka és Istené az áldás regénypárjáról. Az egész előadást fejből tartottam, s az önképzőkör vezető tanára majd leesett a székről (nem politikai ellenzésből). Nem is beszélve a jelenlévő tanárjelöltekről, akiknek a zöme valószínűleg nem is hallott róluk.

A második lázadási lehetőségem az 1991/92-es tanévben jött el, amikor lehetőségem nyílt hogy egy szakmunkásképzős osztály számára összeállítsak egy XX. századi szöveggyűjteményt. A szerzők zöme nem esett egybe az irodalmi kánonnal, mondani sem kell. De belevettem többek között Nagyanyámat is. Következménye nem lett, de folytatása sem.

Harmadszor érettségi elnökként volt lehetőségem erre. Ugyanis a szóbeliztetésnél a legeslegjobb magyar dolgozat írójából kiszakadt a vallomás.

Tanár Úr kérem én NEM SZERETEM Móricz Zsigmondot…

Mire én:

Nézze, a középiskolai magyartanításnak nem az a feladata, hogy minden szerzőt megszerettessen, mert az úgyis lehetetlen. A feladat az, hogy a legfontosabbnak tartott szerzőket megismertesse a tanulókkal.  Akkor beszéljük meg, hogy miért nem szereteti.

Róla pedig kiderült, hogy igenis ismeri Móricz műveit, de irritálja (nem így fejezte ki magát) Móricz hímsovinizmusa.

A leányzó végül is dicsérettel érettségizett… Én viszont többet nem voltam érettségi elnök.

Most nyugdíjasként túl a hetvenen, újra elgondolkozom: lesz-e valaha egyensúly a magyar irodalomtanításban?