1945. áprilisán, a II. világháború utolsó hónapjaiban, Berlin egyik bérházának negyedik emeletén Anonyma, ez a névtelenségbe burkolózó fiatal, értelmiségi nő, naplóírásba kezd. Célja elsősorban terapikus, a szétbombázott, Vörös Hadsereg által feldúlt fővárosban reszket az életéért, küzd az életbenmaradásért: túlél - szorongásait, tapasztalatait kiírja magából.

Ahogy több milliónyi magára hagyott német lány, asszony és idős nő, akik magukra hagyatva élelem nélkül, reszketve várják a minden értelemben kiéhezett orosz hadsereg katonáit. Mert a háborúban ez a nők sorsa rendesen, előbb a félelem a férjükért, fiaikért a frontokon, aztán pedig a rettegés a sorozatos megerőszakolásoktól, hisz a leigázott területek szabad prédája valójában az asszonyhús, ami betörhető, legyűrhető, eltiporható. És végül a hazatérő férfiak megvetése ("Szégyentelenek vagytok, mint a szukák...").

Berlinben több, mint kétmillió nőt erőszakoltak meg orosz katonák, miközben arra kényszerítették őket, hogy a szétbombázott város törmelékeit napi 12 órás robotban eltakarítsák, lapátolták a tetemeket, az ürüléket, amely ellepte az egész várost, varrták az amerikai és orosz zászlókat abból, ami még maradt, a semmiből.

Anonyma naplója korhű dokumentuma Berlin elfoglalásának, sokkoló leírásokat olvashatunk a megmaradt lakosság mindennapi életéről, hogyan próbáltak útszéli növényekből ételt készíteni, hogyan próbáltak emberek maradni és segíteni egymásnak, és hogyan próbálták elkerülni a sorozatos erőszaktevéseket. Voltak akik levegőtlen lukakba rejtőztek, voltak akik öregnek vagy betegnek maszkírozták magukat, és voltak akik öngyilkosságba menekültek. Anonyma azonban életerős nő, nem bújt álarcok mögé, bevallja orosz nyelvtudását, így némi megbecsülésre tesz szert: magasabb rangú oroszokat fogadhat ágyába, akik ideig-óráig megvédik a többiek erőszakoskodásaitól. Szexért cserébe ételt kap, fát és némi szabadságot, de nemisége mintha leválna róla, képtelen bármit is érezni, elhidegül a férfiaktól.

A hangsúlyozott női nézőponton kívül, a napló erénye Berlin hiteles képe közvetlenül a bukás után, szétbombázott házak, lótetemek, amikre az éhező lakosság ráveti magát, a nők sztereotip kérdése találkozásukkor: "Téged hányszor?", a sok szűz lány megbecstelenítése, a nemi betegségek és nem kívánt terhességek, a lapokból kicsapó szarszag (mert az oroszok szinte mindent latrinának használtak), a borzalom kvintesszenciája - és mindehhez a visszatérő férfiak értetlensége. Ugyanakkor Anonyma nem mentegeti Németországot, mikor rádióban hallja a kivégzett zsidók számát, összeomlik és bűntudat gyötri, úgy érzi, azt kapják, amit megérdemelnek. Az oroszokról sem nyújt egysíkú képet, feljegyzi a becsületes, érzékeny és intellektuális férfiakat is, akik segítséget nyújtanak neki.

Anonyma naplója éles hangú kiáltás minden férfiháború ellen, így ír : "Mostanában egyre gyakrabban észlelem, hogy megváltoztak az érzéseim a férfiak iránt. Ezzel a  többi asszony is így lehet. Sajnáljuk őket, mert nyomorultak, erőtlenek. A gyengébbik nem. A felszín alatt pedig valami kollektív csalódás terjed közöttünk. Inog a férfiak uralta, az erős férfit istenítő nácivilág - és vele együtt a férfi mítosza. A korábbi háborúkban a férfiak arra hivatkoztak, hogy a hazáért meghalni és gyilkolni az ő privilégiumuk. Ebben a mostaniban mi nők is részt veszünk. Ez átformál bennünket, megkérgesíti a szívünket. Ha vége lesz ennek a háborúnak, a vereségek sorában ott lesz a férfinem veresége is."