A nagyszerű beszámolóhoz és a nyilván építő vitához hadd fűzzem hozzá a következőket:

1. Egyáltalán nincs bizonyítékunk arra, hogy valóban azok alkotják a prostitúció legkiszolgáltatottabb rétegét, akikről itt most szó van. Ez ugyan közkeletű vélekedés, sokan mondják, de pl. maguk a prostituáltak gyakran állítják, hogy az utcán legalább VALAMI kis szabadságuk van, ha gyanús vagy nagyon visszataszító vagy már ismerten rosszindulatú kliens közelít: esetleg el lehet futni előle, be lehet húzódni valami mögé. A bordélyokban, callgirl-helyzetekben ez nem mindig van így. 

Hatékony szociális segítséget ma már nem csak az utcán látható prostitúcióban részt vevő nőknek, gyerekeknek kéne nyújtani. Sokan, nagyon sokan vannak azok a rászorulók, akiket mi, prostitúcióban nem járó, azt nem szervező, abból nem részesedő közönséges állampolgárok, soha nem fogunk észrevenni. De nem érdemes ezeknél a részleteknél leragadni (habár elég fájóak ezek is). Nagyobb baj van itt.

2. A beszélgetésen arról folyt a vita, hogy hogyan lehet a leghatékonyabban szociális (és talán egészségügyi) ellátást biztosítani a prostitúcióban élőknek. Közülük az utcaiaknak persze – mert állítólag erre ők szorulnak a leginkább rá. De hiszen nincs is ellátás. Célzottan, kifejezetten a prostitúció miatt rászoruló ügyfelek számára csak egy-egy pályázaton nyert projekt időtartamára nyílik lehetőség ellátást biztosítani, de szakmailag ezek is olyanok-amilyenek: nálunk a prostituáltak szükségletei épp úgy nincsenek felmérve, mint ahogy a velük esetleg foglalkozó szakemberek nincsenek felkészítve az ellátásukra. Nincs ilyen szakirodalom, nincs ilyen szaktudás. (Nem arról beszélek, hogy senki nem tud semmit, hanem arról, hogy nincs erre a célra rendelt, kidolgozott szakanyag, szakképzés, intézményi és ellátási protokoll, meg ami még kell ehhez.)  Persze ahhoz, hogy egyáltalán valami szakmai anyag rendelkezésre álljon, el kellene indítani az ellátást, és az ügyfelek jelentkezése, a felmerülő problémák stb. lassan összehoznák az első szakszerű adatokat, az első ellátási protokollokat, az első célzott intézményeket – mert ilyen ma még NINCS.

A védett házak (az a két darab 6-6 fős) ugyanis nem szakszerű intézmény, nem eredetileg e célra rendelt, nincs benne célra képzett személyzet, nincs semmi, amitől azokat a prostituáltak szükségleteire szabott célzott ellátóintézménynek lehetne nevezni.  Ahhoz képest, hogy szerény becslésem szerint kb. másfél-kétszer annyi prostituált van Magyarországon, mint hajléktalan, elég nagy luxus, hogy számukra, szükségleteik, élettörténetük, körülményeik, networkjeik, perspektíváik, gyermekeik, szüleik stb. felmérésére, az ellátásukhoz szükséges tudások, eljárások, módszertanok kidolgozására, s ezek alapján célzott szolgáltatások nyújtására az égvilágon semmiféle szervezett és szakszerű törekvés nincs és nem is volt mindeddig Magyarországon. De nem csak róluk, az őket mozgató (bűn)szervezetekről, ezek tagjairól, szociológiájáról, érdekviszonyairól stb., valamint a fogyasztókról (kliensekről) sincs semmi, de semmi. 

A magyar társadalom – a rendőrséggel, a szociális és gyermekvédelmi intézményrendszerrel, a jogalkotó parlamenttel és a jogalkalmazó/alkotó állami és önkormányzati szervekkel, valamint a „kedves néppel” egyetemben – magasról tojik az egész szakmai feladatba: csak a nyálát veri, hogy most akkor önkéntes MUNKA, vagy csak pusztán kizsákmányolt áldozati szerep ez az egész. Elárulom: a prostitúció társadalmunk alapkövének – a nők (és gyermekek) elleni erőszaknak – az egyik leglátványosabb, legbeágyazottabb, talán ma legtoleráltabb intézményrendszere. Ja, és a leglukratívabb egyben. Ja, azt is elfelejtettem említeni, hogy kézen-közön a benne megtermelt pénz – na, nem a kedves olvasó nyugdíjkasszáját, nem is a hazai fogyasztást, nem is a társadalombiztosítás más ágazatait, még csak nem is magukat a prostituáltakat, családjukat-gyerekeiket, hanem – a világ terrorizmusát pénzeli. Hajrá, legalizáljátok csak!

Dekriminalizáljátok a bordélyosokat, a futtatókat, az emberkereskedőket, a kerítőket, a gyerekeket nyolc évesen beavatókat, mindenkit, aki a prostitúció intézményrendszerének kisebb-nagyobb fogaskerekeit alkotják. (A prostituáltakat, ugye, már nem kell dekriminalizálni, a vita nem róluk, hanem a futtatókról, bordélyosokról, emberkereskedőkről szól – a prostituált 1993 óta, vagyis 22 esztendeje nem büntethető Magyarországon azért, mert prostituált. Ja, hogy mégis büntetik? De hisz nem azért, mert prostituált, hanem azért, mert eldobott egy papírzsebkendőt – szemétrendelet –, vagy nincs orvosi papírja – bárcarendelet –, vagy tilalmi zónában ácsorog – türelmi zóna rendelet –: csupa alacsony rendű jogszabály.

Nyissátok ki a szemeteket: a dekriminalizálás nem a prostituáltat szabadítja meg – ő ma már a BTK alapján nem büntethető –, hanem a haszonélvezőket. Ők ugyanis ma még büntethetők. Ha pedig a kedves államhatalom a hatályos BTK ellenére büntetni szeretné a prostituáltakat – és szeretné –, akkor majd hoz egy fűrelépnitilos, egy tüsszentenitilos, egy jobbra-balranéznitilos szabályt, és a prostituáltakat épp úgy el lehet majd vinni szabálysértési őrizetbe, pénzbüntetést lehet kiróni rájuk, mint eddig mindig. A bordélyosok meg végre felszabadulhatnak az 1926 (!!!!) óta hatályos bordélytilalom alól.) Szóval dekriminalizáljatok és higgyétek, de nagyon őszintén ám, hogy így majd mindenféle nemes célokra fordítódnak a prostituáltakon megkeresett irdatlan összegek. Higgyétek, reméljétek és ne nézzetek oda, mert csalódni fogtok.

Üdvözlettel,  Betlen Anna