Szeptember 9-én sajtótájékoztató keretében mutatták be a Sebek 2 című kiadványt, amely a családon belüli erőszakkal, az áldozatok segítésével foglalkozik. Megtudtam, hogy a NANÉ-t (vagyis azt a szervezetet, amely köztudottan rengeteget tesz a bántalmazott nőkért és gyerekekért) nem hívták meg. Ezen kívül rémlett az egyik szerző és előadó, Herczog Mária számomra egyáltalán nem szimpatikus, a közelmúltban megjelent cikke (http://nol.hu/ajanlo/lap-20090105-20090105-30), amelyben többek között mediációt propagál a bántalmazás ellen való küzdelemben. Így a bemutatóra vegyes érzelmekkel, mondhatni előítéletekkel felszerelkezve érkeztem.

A beszélgetésen részt vett Herczog Mária szociológus, Ádámné Dunai Irén a Szociális és Munkaügyi Minisztérium képviseletében, Urbán Erika a Sorsunk és Jövőnk Alapítványtól, és Rácsok Balázs, a miskolci Családok Átmeneti Otthonából. A Momentán Társulat pedig két rövid jelenettel mutatta be (élethűen és korrekten), hogyan működik egy bántalmazó kapcsolat, illetve hogyan beszéli rá egy intézmény dolgozója a bántalmazott anyát, hogy krízisszállóra menjen.
 

Elsősorban arról volt szó, hogy milyen támogatást kérhetnek azok az áldozatok, akik nem kaptak segítséget, és emiatt el kell menekülniük. Mivel a szociális intézményrendszer (a védőnői hálózat, a szociális munkások, a család-és gyermekvédelem) nem működik megfelelően, a szakemberek sokszor „nem veszik észre” a bántalmazást, a legtöbb esetben csak a közvetlen életveszélynél történik beavatkozás. Ádámné Dunai Irén elsősorban a már működő és kidolgozásra váró jogszabályok szerepéről beszélt. Azt is megemlítette, hogy a törvényhozást nagyban előremozdította a civil szervezetek 2003-as megmozdulása, ahol is a kormánytól követeltek intézkedéseket.

Bár a résztvevők szerint a bántalmazottakat segítő krízisellátás nem tökéletes, mégis azt sugallták, hogy hatalmas eredményeket értek el, az általuk kiépített rendszer jól működik, csupán tovább kell fejleszteni. A témával foglalkozó más szervezetekről szinte szó sem esett (csak negatív kontextusban, de erről később), mintha nekik semmilyen szerepük nem lenne az áldozatsegítésben vagy a társadalmi tudatformálásban. Ádámné Dunai Irén elmondta, hogy 2004-ben létrejött egy krízisközpont, amely munkaidőben fogadott bántalmazott nőket és telefonokat, majd még ez év végére 7 régióban hoztak létre krízisközpontokat. A családok átmeneti otthonában is folyik már krízisellátás jogászok, pszichológusok, illetve szociális munkások alkalmazásával (akik előzetesen 3+2 napos képzésen vesznek részt). Megszerveződött egy titkos ház, ahová súlyosan bántalmazott nők kerülhetnek, majd 2008-ban félutas kiléptető házakat is létesítettek. Elmondták, hogy 2005-ben 463 főt láttak el a krízisközpontokban, 2006-ban 727-et, 2007-ben 1179-et, 2008-ban 1303-at. Ez mind szép és jó, de az is lényeges lehet, hogy milyen ideológia áll mögötte. Engem személyesen az érdekelt, hogy a résztvevők miben látják a bántalmazás okait, hogyan képzelik el az ellene folytatott küzdelmet. Ezzel kapcsolatban sok olyan dolog hangzott el (esetenként burkoltan), ami számomra vállalhatatlan, sőt, egyenesen áldozathibáztató attitűdnek nevezhető.
 
 

Herczog Mária először azt mondta, hogy nem véletlenül válunk áldozattá vagy elkövetővé, és egyre többet tudunk ennek a jelenségnek a gyerekkorra visszavezethető okairól. Aztán, önmagának kicsit ellentmondva kijelentette, hogy sokszor a véletlenen múlik, kiből lesz a bántalmazó, és kiből a bántalmazott, és „senkiből sem jókedvében lesz elkövető”. Bár szóba került a lányok és a fiúk eltérő szocializációjának szerepe, azért szerintem ki kellett volna hangsúlyozni, hogy bántalmazóvá válni valójában egy választás. Úgy tűnik, mintha ezek a szakemberek elsősorban azzal foglalkoznának, hogyan kerülhetnek ki a hozzájuk kerülő nők az „áldozat-szerepből”, azzal viszont nem igazán, mekkora felelőssége van valakinek abban, ha bántalmazóvá válik. (Ez utóbbit elsősorban a bántalmazott nőkben kellene tudatosítani, hogy ne magukat hibáztassák, és ne a már amúgyis meglevő bűntudatukat növeljük.) A „békés megoldásokról” is szó esett, ami alatt Herczog Mária valószínűleg a mediációt értette, és többször visszatért rá, mennyire fontos a bántalmazó, illetve a család segítése. Nem teljesen volt számomra világos, miért nem beszél nyíltan, bár annak tudatában, hogy a mediáció mennyi kárt okozhat a nők elleni erőszak kezelésében, talán jobb is.

Egy elejtett megjegyzéséből kiderült, hogy „radikális civil szervezetek” tartanak ugyan komoly képzéseket a bántalmazásról, de gyakran károkat okoznak „egysíkú” szemléletükkel. Ennek a mondatnak a megfejtéséhez nem árt ismerni az előzményeket, de én arra tippelnék, hogy Herczog Máriának nem tetszik az a feminista szemlélet, ami szerint a bántalmazás a hétköznapi hímsovinizmussal kezdődik, és ugyan össztársadalmi szinten mindenkinek tennie kellene ellene, de elsősorban maga az elkövető felelős érte. Vagy talán az szúrja a szemét, hogy ezek a radikálisok nem hisznek a „békítő” jogi megoldásokban, hiszen számtalanszor tapasztalták, hogy amíg a bántalmazónak nem érdeke, hogy változtasson a viselkedésén, addig nem is fog.

Urbán Erika többek között arról beszélt, hogy a média sokat segíthet a bántalmazás kezelésében, elsősorban a szemléletformálással (a hogyanokról már nem esett szó). Emellett szerinte a családokat is „meg kell erősíteni”, és lehetőség van a „mentálisan sérült” anyák segítésére is.

Rácsok Balázs az információadás szerepét emelte ki, szerinte fontos tudnia az áldozatnak, mihez van joga, mit nem kell eltűrni, és hogyan védheti meg magát. Ők segítenek a hozzájuk kerülőknek abban, hogy „kezükbe vegyék” az életüket, pozitív példákat adnak. Eddig rendben, de kíváncsi lennék, hogy a szakemberek túl tudnak-e lépni a szokásos közhelyeken, miszerint „kezedben a döntés”, „állj ki magadért”? Vajon kezelni tudják-e azt a helyzetet, amikor a bántalmazott nő a tanult tehetetlenség állapotában, többszörösen traumatizálva nem tud mit kezdeni azzal, hogy most hirtelen hatalma lesz a saját élete felett? Ezekre a kérdésekre nem kaptunk választ.

Ahogy az sem derült ki, milyen képzésen vesznek részt azok a  jogászok, szociális munkások és pszichológusok, akik a 3+2 nap után elvileg készen állnak arra, hogy bántalmazott nőket segítsenek, családokat „erősítsenek”, és ápolják a bántalmazók lelkét, önérzetét. Kérdésekre pedig sajnos nem igazán maradt idő, és az egyetlen hozzászóló kritikáját gyorsan félresöpörték.
 
További anyagok:
Sebek 2 - Katica cikke