A bántalmazottak sorsa a jogi eljárástól az esetleges új kapcsolatig

Olvasási idő
3perc
Eddig olvastam

A bántalmazottak sorsa a jogi eljárástól az esetleges új kapcsolatig

november 25, 2011 - 23:35
Olvasónk küldte be a történetét, anonim közlésre.

Bántalmazott. Hányszor hallottam mostanában ezt a szót ? Hányszor írtam le ?  Talán ezerszer is, nem számoltam. Számoltam viszont a napokat, az éjszakákat,annak idején, amikor arra vártam, hogy segítsen végre valaki, hogy biztonságban érezzük végre magunkat. Hosszú volt az út idáig.

Kitörni abból , amiben éltünk évek, hónapok óta, nem volt egyszerű. A legnagyobb erő ahhoz kellett, hogy merjek lépni, hogy akarjak véget vetni a borzalmaknak. Amikor erősebb az a felismerés, hogy ez már sohasem fog változni, hogy most már mindig így fogunk élni, akkor kisebb a félelem a bántalmazótól. Ahogy Feldmár András mondta, azért tudtam elmenni Magyarországról, mert nagyobb volt a félelmem attól, hogy ebben az elnyomásban kell élnem, mint attól, hogy mi lesz velem egy tökéletesen ismeretlen helyen.  

Rengeteg jó írás jelent meg a bántalmazó kapcsolatokról, sokan dolgoznak velem együtt azon, hogy ne maradjanak falakon belül a történetek, hogy felhívjuk a figyelmet a CSBE áldozataira , a tortúrára ami a feljelentést, segítség kérést követően elkezdődik. Amikor telnek a hetek, a hónapok, évek és szinte alig van előremozdulás, akkor azt érzik a bántalmazottak, hogy egy mocsárból átkeveredtek egy iszapba és itt még nehezebb néha, hiszen akitől segítséget kér az ember, rosszallóan néz, nem hisz neki, kétkedve hallgatja, és egy Ügyként kezeli. Gyakran érzi az az ember, hogy ő maga lett vádlott, ő az aki ellen az egész eljárás folyik. Hiányzik az empátia, sok esetben  szaktudás és valahogy nem látni az alagút végét.

Sok barátom, ismerősöm történetét hallgattam végig az utóbbi 3 évben. Ugyanazok a panelek, mondatok, újra és újra ugyanazok a klisék végig:
Miért nem lépett? Miért nem szólt? Hogyan választhatott ilyen embert? Hol az emberismeret?
Ezekre most nem válaszolok. Ezeket már sokan csontig lerágták. A személyfüggőséget, a félelmet, a támogatottság hiányát, a Stockholm szindrómát, a szégyenérzetet, az önbecsülés teljes elvesztését, az alkalmatlanság érzését ……

Esténként gyakran beszélgetek hasonló helyzetben  lévő nőkkel. A SlutWalk Fb csoportjában úgy érzem nagyon jó kis csapat jött össze. Aki maradt a csoportban és fel tudta vállalni a csoport szellemiségét, barátokra talált, segítőkre. Olyanokra akik figyelemmel kísérik a másik ember problémáját, tudják mit jelent a szakértői vizsgálat újabb elrendelése, mit jelent, ha napol a bíró / pedig ezt várta hónapok óta mindenki /, mit jelent egy HH vádlotti képviselettel szemben állni egy hatalmas tárgyaló teremben / jó esetben zárt a tárgyalás / , reggel 9 től délután 5 – ig újra és újra elmondani a történteket. Tudjuk, milyen jól esik egy baráti érdeklődés az események felől, egy bátorító sms a tárgyalások kezdése előtt….
A csoport nagy része „ki van hegyezve “ az ilyen jellegű írásokra, cikkekre, riportokra. Hasznos linkeket osztunk meg, a már gyakorlottak jó tanácsokkal látják el a többieket.
Sokunk lassan már járatos lesz az eljárásjogban, tudjuk mit, mikor lehet indítványozni, és úgy beszélünk a PTSD-ről mint más nők a hétvégi süteményekről.
Ezen beszélgetések alatt merült fel a téma immáron sokadszor barátaim körében.
Képesek vagyunk e egészséges párkapcsolatra az elszenvedett sérülések után is.

Arra szeretnék választ kapni és egyelőre én is keresem a választ,  lehet-e bántalmazottként újra teljes értékű kapcsolatot kialakítani.
Könnyű - velünk?  / nem ! /
Mennyire kell óvatosnak lennünk egy újabb kapcsolatban? Milyen jelekre figyeljünk? Fel tudunk-e valaha engedni valaki ölelésében és nem azon jár az eszünk, hogy vajon milyen hátsó szándék vezeti a férfit, akit kezdünk közel engedni magunkhoz? Hogyan és mikor mondjuk el a minket ért traumát? Elmondjuk egyáltalán?
Újabb támadási felület keletkezik-e rajtunk, vagy sikerül így jobban  megértetni magunkat?

Egy kedves barátnőm azt mesélte a napokban, hogy amikor barátja bókol neki, amikor kedvesen szól hozzá…. el sem akarja hinni, és fél. Fél az újabb csalódástól és a kedves nem érti a helyzetet, azt hiszi csak tréfál a nő, és ez csak egy női „praktika”.
Mi az egészséges óvatosság és hol kezdődik el a „kóros”?  Meddig kisér/t/minket a múlt?

Vannak segítő csoportok, ahol válaszokat kaphatunk, ahol mi magunk keressük a megoldást egy segítő pszichológus támogatásával , ahol megoszthatjuk a saját hétköznapi élményeinket, kudarcainkat. Ezen csoportok nélkül  nem látom a gyógyulás esélyét, nem érzem, hogy mi magunk fel tudnánk állni. Ezen dolgozunk, nem keveset…

A fizikai sebek begyógyulnak, a bevérzések felszívódnak, a csontok összeforrnak, ám lelkünkben ott tátong egy mély seb, mely bármikor felszakadhat. Elég egy mozdulat, egy ismert illat, egy rossz mondat.

Eddig azt vártuk, hogy vége legyen a nyomozásnak, aztán az ügyészi szaknak, aztán….. most pedig arra, hogy nyugodtan tudjunk aludni valakinek az oldalán és tudjuk , hogy a gyermekeink biztonságban vannak. Semmi többre nem vágyunk. És mit jelent a biztonság? Mikor vagyunk biztonságban? Ha kellő távolságra vagyunk a bántalmazótól, vagy még messzebb kell mennünk? Vagy soha sem lesz vége....???

Egyszeri adomány

Make Adomany a Nokert Egyesuletnek (Nokert.hu)



"Tudom, milyen az, mikor apám fojtogat, s nem érdekel semmi, csak haljak már meg végre"

szeptember 10, 2016 - 23:20

Pintér Marianna túlélő, blogger, nők és gyermekek elleni erőszak ellen küzdő aktivista, az csapat tagja. Az alábbi beszéde az első Angyalhír Emléksétán, 2015. június 29-én hangzott el. 

 

Én a családon belüli erőszak több formáját megtapasztaltam. 

Törvényesített gyerekrablás – esetleírás, avagy miért demonstrálunk dec. 1-jén szombaton 15 órakor a Kossuth téren?

november 28, 2012 - 15:53

„A 16 akciónap a nők elleni erőszak ellen” rendezvénysorozat keretében december 1. szombaton, 15 órakor a Kossuth téren Anyák, akiknek elrabolták a gyermekeit demonstráció lesz.