„De hát nem is lenne kiket belerakni a tankönyvekbe, alig voltak női történelmi személyek, vagy írók!” – szokott érkezni válaszul a tudatlanság szülte hőbörgés, mely egyben azt is felfedi, hogy az illető sikeresen átesett a férfidominanciájú társadalom agymosásnak is beillő vakításán, mely kb. ahhoz hasonló, mintha az embereknek letakarnák az egyik szemét, hogy csak a dolgok illetve az emberiség felét lássák.

Jelentős számban VOLTAK női történelmi személyek (nem, nem csak feleségek, nem csak „valakinek a valakijei”…), voltak és vannak nőírók (nem csak „múzsák,” azaz sok esetben hímsoviniszta férfiköltők játékszerei…), női tudósok (nem csak asszisztensek…), zeneszerző–, festő– és filozófusnők (nem csak énekesnők, meztelen modellek, illetve a meghaladandó anyagi világot „képviselő” immanenciába zárt alantas lények…) – méghozzá ahogy haladunk előre az időben, egyre többen.

A 20. század irodalmát illetően ezt a legkevésbé sem lehet vitatni, mégis, mennyit hall pl. a nőírókról egy középiskolás gyerek? Nemes Nagy Ágnesről illetve Kaffka Margitról egy-egy apróbetűs bekezdést olvashat tankönyvében (legalábbis abban, amiből én tanultam, ez a helyzet, és ez pár év alatt radikálisan nem változhatott). Ennyi. A feminista mozgalmakról alig esik szó az órákon illetve a tankönyvekben – pedig a férfiközpontú gondolkodást és kultúra-fogalmat sokszor fájdalmasan kritikátlanul átvevő, szolgalelkű(vé nevelt) tanárnők is ennek köszönhetik, hogy egyáltalán a katedrán állhatnak, és – Móni szavaival élve – nem „otthon kötögetve kell várniuk kicsapongó férjüket.” Persze ismerek tanárnőket, vagy akár férfi tanárokat, akik akár még egy szakmunkásképzőben is veszik a fáradságot, hogy a Brontë-nővérekről, vagy Mary Shelley-ről beszéljenek tanulóiknak– de ez kiemelkedő egyéni teljesítmény, és általános szinten erre nem lehet építeni – a tananyaggal, a szemlélettel van a baj.

Általában beszélgetőpartnereimet nem szokták meghatni ezek az érvek sem, félresöprik őket és tovább verik az asztalt azzal, hogy „de akkor sem az számít, hogy valaki nő, vagy férfi, hanem az, hogy jó író (politikus stb.) vagy nem!” Gender-alapú perspektívámat elintézik annyival: „persze, te mindenben csak ezt látod!” Így folytatják: „Mi az például, hogy nőket a parlamentbe?! Tisztességes politikusokat a parlamentbe!” Csakhogy a nemiség e bőszen hangoztatott, állítólagos jelentéktelen mivolta eddig csak arra volt jó, hogy a nőket mindenhonnan szinte teljesen ki lehessen szorítani. A parlamentből, a vezető pozíciókból, a professzori posztokról, az irodalom- történelem és filozófia, zene- és művészettörténet tankönyvekből. Úgyhogy ez egy hazugság. A hangoztatott egyenlőség az elnyomást, kirekesztést hivatott leplezni. És az eddig háttérbe szorítás ellensúlyozására igenis előtérbe kell tolni az eddig elnyomott oldalt.  (Női kvótára is ezért van szükség.) Ez nem „erőltetett” vagy „mesterséges”, legfeljebb szokatlan – ami eddig ment, az volt a természetellenes: az emberiség egyik felének különböző formájú és mértékű elnyomása. Mégis, ha valaki kimondja: „nők”, „női szempont”, már szájhúzás a válasz. Sokszor nőktől is. Nem trendi. „Mit pattogsz, mi bajod van neked azzal, hogy nő vagy?”  Azzal semmi. (Bár a „szeretek nő lenni” ill. „nőnek lenni jó” állításokat is hülyeségnek tartom. A nem egy adott dolog, nem pozitív vagy negatív. A női mivolt magasztalása különben is túl sokszor járult  hozzá a hagyományos nemi szerepek és ezáltal az egyenlőtlenség fenntartásához.) Csak azzal, ami a társadalomban ezzel adott esetben járhat.  

De jó ellenstratégia mutogatni ránk, hogy mi vagyunk a parciális nézőpontúak, mániások, szőrszálhasogatók, mi vagyunk azok, akik „mindenben csak ezt látjuk” – a közgondolkodás meglátja a mi szemünkben a szálkát, de a saját letakart fél szeme nem tudatosul számára. Ha próbáljuk félrecsúsztatni a szemkötőt, azt állítja, nem lát továbbra sem semmit.

Talán, mint Platón barlanglakójának, hozzá kell szoknia a fényhez, és ehhez idő kell.

Elsőre biztosan furcsán hangzik a számból (billentyűzetemből), de én lennék a legboldogabb, ha többé már nem lenne szükség erre az egyesek szerint olyannyira idegesítő „külön” nőkutatásra, külön nőtörténelemre, nőirodalomra, és női kvótára. A feminizmust egy ideiglenes mozgalomnak tekintem, bár nem hiszem, hogy én meg fogom érni a végét: azt a humanista elveken nyugvó, az egyént, és az alapvető jogokat tiszteletben tartó társadalmat, ahol a nemi alapú diszkrimináció megszűnése és az egyenlő esélyek miatt már semmilyen területen nincs szükség a nők kiemelésére.