Mi indított el téged a feminizmus útján? Honnan jött az érdeklődés a gender studies iránt?

Az érdeklődésem kezdete még tizenéves koromba nyúlik vissza, ugyanis a szexizmus jeleit nagyon korán felfedeztem saját és mások tapasztalatain keresztül is. Még azt sem tudtam, eszik-e vagy isszák a feminizmust, és akkor sajnos még nem volt általános lehetőség az internetről tájékozódás – de már akkor is foglalkoztatott, hogy miért nincsenek nők az irodalom-, történelem- és filozófia tankönyvekben, miért csak férfiaktól és férfiakról olvasunk. Az egyik ok ez volt, a másik pedig A szépség kultusza című könyv Naomi Wolftól: amikor 16 évesen a kezembe akadt, nagyon felszabadító olvasmány volt, mivel tizenévesen én is testképzavarokkal és önbizalomhiánnyal küzdöttem. Végül az egyetemen, amikor angol szakra mentem, felvettem a gender studies szakirányt, és a tanulmányaimon keresztül váltam deklaráltan feministává. Szeretném megemlíteni itt a néhai Resch Béláné Marinovich Sarolta, valamint Barát Erzsébet tanárnők, az SZTE Társadalmi Nemek Tudománya Kutatócsoportalapítóinak nevét, akik meghatározó oktatóim, témavezetőim voltak és nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy az lehessek, aki ma vagyok. Egyébként csodálkozva nézem, hogy most mekkora hűhő van az ELTE gender szakja körül, - én itt Szegeden 2002 és 2004 között teljesen zavartalanul tanulhattam gender studiest, semmiféle támadás nem ért engem vagy az intézményt emiatt.

Mi lehet az oka, hogy most ekkora „hűhő” lett a gender studies?

Amikor én voltam egyetemista, akkor még a feminizmus volt az „ellenség”, ezt a szót kellett megszabadítani a hozzátapadt sztereotípiáktól. Most, hogy differenciálódott a feminizmus, és egyre több feminista szereplő van a közéletben, valamivel elfogadottabbá vált ez a szó, már nem övezik olyan általánosan elterjedt, súlyos előítéletek, mint 10-15 évvel ezelőtt. Így a konzervatív-fundamentalista oldalnak új ellenségképet kellett keresni és a „gender” mint idegen szó erre tökéletesen alkalmas. Nem csak a nemek egyelőségét, de az LMBT személyeket is kiválóan lehet vele démonizálni (akár különböző kisebbségeket egymásnak ugrasztani), hozzá lehet társítani mindenféle ijesztő embert és társadalmi törekvést, például a „nemek eltörlésének” vagy éppen a „kényszerű sokneműségnek” a rémképét. Külön felháborító, hogy az Európa Tanács komplex áldozatvédelmi dokumentumát, az Isztambuli Egyezményt a kormány éppen ezen torzításokra alaptalan félelmekre hivatkozva (azokat ürügyként felhozva?) nem hajlandó a magyar jogrend részévé tenni. A „genderideológia” ellenes pánikkeltést backlash-nek, vagyis visszacsapásnak tartom: ugyanis mindig, amikor a feminizmus elér egy sikert, megjelenik rá egy ellenreakció, és szerintem a genderpánik ennek a jelenségnek a része.

Magyarországon mely területeken mutatkozik a legtöbb probléma a női egyenjogúság szempontjából?

Meggyőződésem, hogy ma a nemek tényleges egyenlőségének legfőbb gátja a nők elleni erőszak elterjedtsége és majdhogynem büntetlensége – az ezzel kapcsolatos áldozathibáztató, elkövetőmentegető és bagatellizáló attitűd. Az a probléma, hogy ez egy tipikusan olyan téma, ami nem „mainstream”, nem olyan, mint például a szavazati jog volt, kevésbé nyilvánvaló, hogy minden nőt érint (ha egy nőt büntetlenül meg lehet verni az otthona falai között, az kivetül a nők értékére az össztársadalomban), így nehéz felkelteni a nők szolidaritását egymás iránt.

Nagyon aggasztó, másrészt, az a tendencia is, hogy ma Magyarországon a politika a nőket egyfajta „szülőgép”-nek tekinti, úgy, hogy közben a gyakorlatban meg sem becsüli az anyákat: gondoljunk itt például a szülészeti ellátás visszásságaira ( a „Másállapotot a szülészetben” mozgalomnak köszönhetően sok felháborító szüléstörténet látott már napvilágot), a szegénység miatti gyermekelvételekre vagy az egyedülálló szülők helyzetére. A jelenlegi „családbarát” intézkedések legfeljebb a vagyonos középosztály egy szűkebb rétegének kedveznek.

Egy harmadik nagy probléma a munkahelyi diszkrimináció – ide tartozik a mostanában sokat emlegetett munkahelyi szexuális zaklatás is, de az is, amikor az állásinterjún megkérdezik egy nőtől, hogy tervez-e gyereket. Ezzel kapcsolatban van egy történetem: amikor 26 évesen jelentkeztem egy állásra, feltették a szokásos kérdést, hogy akarok-e gyereket szülni. Közöltem, hogy nem, nem tervezek a közeljövőben, és azt hittem, ezzel a „helyes” választ adtam – erre az interjúztató megrovón közölte, hogy „pedig a család az nem egy rossz dolog ám”... – mi ebből a tanulság? Nőként sosem lehet igazad, semmit sem csinálsz jól, sosem tudsz megfelelni, így talán érdemes a próbálkozásról is letenni. J

És még valami: a kettős teherviseléstől, úgy tűnik, az életben nem szabadulunk meg. Nagyon elkeserítő, amikor egy jó fej, intelligens, okos, tehetséges nőtől azt hallom, hogy a heteroszexuális párkapcsolatában előbb-utóbb csak kijönnek a hagyományos nemi szerepek. Ezek a minták annyira dolgoznak bennünk, hogy nagyon tudatosnak kell lenni mindkét félnek ahhoz, hogy az egyenlőség létrejöjjön és megmaradjon a kapcsolatban. Nagyon sok nő karrierjét az fogja vissza, hogy az egész háztartás vezetése és a gyermekneveléssel kapcsolatos teendők mind rá hárulnak. Hozzáteszem, ebből nem azt akarom kihozni, hogy mindig, mindenért a csúnya, gonosz, hímsoviniszta férfiak a hibásak, ez egy rendszerszintű probléma is… Mert tegyük fel, hogy van egy pár, akik elhatározzák, hogy egyenlően osztják majd fel a házimunkát, viszont mivel a munkahelyük azt feltételezi, hogy a hagyományos szereposztás szerint élnek, a férfit jobban leterhelik: túlórákkal, hétvégi munkákkal, és így tovább. Kevés sajnos a családbarát munkahely.

Mit lehetne ez ellen tenni?

Mindenképpen tudatosságnövelésre lenne szükség, mi, feministák is ezért dolgozunk „alulról”, hogy eljuttassuk az információkat az emberekhez. Viszont felülről, a politikai vezetés részéről is kellene a megfelelő hozzáállás, szándék a változtatásra.

Ha már a politikai vezetésnél tartunk: miért lenne az jó a társadalom számára, ha több nő ülne a parlamentben? Milyen érveket tudsz felsorakoztatni a női kvóta mellett?

A női kvóta egy igencsak vitatott téma a feminizmuson belül is, valaki támogatja, valaki nem. Én támogatom. Nem azt mondom, hogy ez elhozná a nirvánát, vagy elég lenne ahhoz, hogy egycsapásra minden megváltozzon. Viszont a szociológiai szakirodalom szerint egy társadalmi érdekcsoportnál az ún. kritikus tömeg 33 százalék, azaz minimum ennyi nő kellene ahhoz, hogy a képviselőnők ne pártérdekehez idomuljanak, hanem merjenek és tudjanak női érdekek mentén politizálni. Természetesen nem minden politikusnő elkötelezett a „női ügyek” iránt, és férfi politikusok között is van, aki igen –viszont összességében a nagyobb női jelenlét hozzájárulna a nemi egyenlőséggel kapcsolatos problémák megoldásához, – legyen szó itt a fizetési különbségekről, családon belüli erőszakról, a szülészetek állapotáról vagy akár a prostitúcióval kapcsolatos jelenlegi elfogadhatatlan gyakorlatról, a prostituáltak bírságolásáról és az érdemi segítségnyújtás elmulasztásáról (mely büntető attitűd általában a szegények, hátrányos helyzetűek felé jellemző). De nem feltétlenül ragaszkodom a női kvótához – ha valakinek van jobb ötlete, hogy a kvóta bevezetésén kívül hogyan érjük el, hogy több nő legyen a parlamentben, én nyitott vagyok rá.

Hogyan kellene nevelni a gyerekeket ma, ha egy egyenlőbb társadalmat szeretnénk építeni?

Ezt már a családban kellene elkezdeni: hogy egyformán értékeljék a fiú-és lánygyerekeket, illetve, hogy az iskolában a tanárok nagyon tudatosan figyeljenek oda magukra a sztereotípiák közvetítését illetően. Gyakran, ha egy kislány jó magaviseletű, az természetesnek számít, ha egy kisfiú viselkedik jól, sokkal inkább megdicsérik. Amikor rövid ideig tanárként dolgoztam, még nekem is tudatosan oda kellett erre figyelnem. Például amikor nem boldogultam a projektorral, a segíteni jelentkezők közül inkább lányt hívtam ki, és a padok cipekedésénél sem vettem természetesnek, hogy csak a fiúk vihetik, mivel (azzal együtt, hogy nem tagadom a biológiai, köztük az erőkülönbségeket) azért a lányok sem cukorból vannak. És tanárként a saját tantárgyainkban is hozzájárulhatunk a sztereotípiák elleni küzdelemhez: például irodalomtanárként nőírók, történelemtanárként pedig női forradalmárok vagy nőmozgalmárok bemutatásával – hiszen a nők ugyanolyan fontos szerepet játszottak a társadalom és a kultúra alakításában, mint a férfiak.

Interjú: Kósa Boglárka