"Komoly problémákról minél szélesebb rétegnek" - interjú Rados Virág íróval

Olvasási idő
8perc
Eddig olvastam

"Komoly problémákról minél szélesebb rétegnek" - interjú Rados Virág íróval

március 07, 2013 - 23:00
Rados Virág író, újságíró a tavalyi év végén a „16 akciónap a nők elleni erőszak ellen” rendezvénysorozat alatt a Bántalmazó házasság című regényével mutatkozott be a Nőkért.hu Facebook-oldalán.

Rados Virág

Érdeklődéssel vettem a kezembe a a Bántalmazó házasság című könyvet, amely olyannyira megtetszett, hogy szerettem volna a szerzőjét is megismerni. Kérésünkre Virág - aki Budapesten él - hamarosan meglátogatott minket Egyesületünk egy gyűlésén, ahol Mamika, Fekete Zsuzsi és Békés Dóra tagok jelenlétében beszélgettem vele. Virág szimpatikus, közvetlen ember, kellemes, intelligens beszélgetőtárs - nagyon jól éreztük magunkat a vele töltött időben, és örülünk, hogy a szövetségesünknek, barátunknak mondhatjuk őt.

Mikor kezdted az írói pályádat, a három regény előtt publikáltál-e?

Tizenhat éve újságíró vagyok. Már kiskoromban kijelentettem: „ha nagy leszek, író leszek”, de a megvalósítás sokáig váratott magára. Ugyanakkor már újságírói pályám alatt is a szubjektív, publicisztikai műfajok érdekeltek.

Végül a betegség „csinált” belőlem írót: amikor 2001-ben bipoláris zavarral diagnosztizáltak, bennem is, mint sok emberben, aki megtudja, hogy gyógyíthatatlan beteg, felmerült a kérdés: „miért pont én”? És az a válasz fogalmazódott meg bennem: „azért, hogy ezt egyszer megírjam.”

Ennek ellenére sokáig úgy éreztem, még nem vagyok felkészülve a regényírói pályára. Csak tíz évvel később, 2011-ben jelent meg a tervezett könyv. 2008-ban mellrákkal diagnosztizáltak; akkor ébredtem rá, mennyire igaz a mondás a halálról: „nem tudhatod sem napot, sem az órát.” Tehát nem mindegy, mit kezdek az életemmel. 2009 elejére estem túl a műtéten és a kezeléseken. Egyidejűleg kevesebb lett az újságírói munkám, így akkor nyáron leültem, és megírtam a Bipolárist. A kézirat másfél évig pihent a számítógépben. Kishitű voltam: úgy véltem, az általam írt saját élményű próza és a közérthető, olvasmányos stílus nálunk „nem divat”, azaz nem veszik komolyan. (A Bipoláris keletkezési körülményeit A visszakapott életben részletesen leírom.) Egy nap azonban a férjem, aki egy könyvesbolt vezetője, hazajött egy művel, amelyben egy férfiszerző számol be az egyfázisú depressziójáról. Megijedtem, hogy „elírják” előlem a témát. A művet a Jaffa adta ki, ezért felhívtam őket, és elmondtam, nekem a bipoláris zavaromról van regényem. Kérésükre elküldtem nekik a Bipoláris szinopszisát és egy részletet a kéziratból. Rögtön ráharaptak. Az igazgató behívott, és közölte, hogy kiadja, mert ebből sikerkönyv lesz. Azóta az ő szerzőjük vagyok.

Rados Virág könyvborítók

Bántalmazó házasság című regényed főszereplője, Kárpáti Anna magyartanárnő nagy hatással van egyik tanítványára, aki később irodalomtörténész lesz. Neked volt hasonló példaképed, mestered?

Első és legfontosabb mesterem az édesapám, aki megtanított rá, hogy szeressem a könyveket. A könyvtáram nagy része tőle származik. Mindig hálával fogok rá gondolni; ő volt az, aki a Bipoláris megjelenésekor azt mondta nekem: „írjál, kislányom, könyveket, mert az való neked a legjobban.” Tavaly márciusban halt meg. Sajnos A visszakapott élet megjelenését már nem érhette meg, de tudott erről a munkámról is, és biztatott. Édesapám mellett a gimnáziumi magyartanárnőm, Babits Éva, és legkedvesebb egyetemi oktatóm és szakdolgozat-vezetőm, dr. Han Anna inspiráltak. Amíg élek, hálás leszek nekik.

Kik a legfontosabb irodalmi hatásaid, a kedvenc íróid?  

Elsősorban azok, akik úgy írnak, ahogy én is igyekszem dolgozni. Ez persze nem azt jelenti, hogy ne szeretnék másfajta szerzőket is. Kedvenceim közé tartozik Kertész Imre és José Saramago, de az ő regényeik egy szűkebb irodalomélvező rétegnek szólnak. Írói példaképeim azok közül kerülnek ki, akik közérthető nyelvezettel dolgoznak fel különböző társadalmi problémákat. Ilyen például a brit Nick Hornby, a japán Murakami Haruki, az amerikai zsidó Chaim Potok. Az egyszerű, beszélt nyelvhez közel álló stílus nem azt jelenti, hogy a tartalmat is leegyszerűsítenénk. Hanem azt, hogy szépen, ugyanakkor közérthetően fogalmazunk. Ez a „kecsesen okos csevegés”, a József Attila-i stíluseszmény, amit magam is követendőnek tartok. Célom komoly problémákról szólni, és ezzel minél szélesebb réteget megszólítani.

Nőírók közül kik a kedvenceid?

Nagy tisztelője vagyok Virginia Woolfnak (kedvencem tőle az Orlando), de ő nehéz író. Úgyhogy a kedvencem Ludmilla Ulickaja. Élő kortársként is rendkívül gazdag életműve sokféle témát feldolgoz, miközben hitelesen ábrázolja a világot a legkülönbözőbb figurák nézőpontjából. A magyar nőírók közül különleges, újonnan feltűnt tehetség Rubin Eszter, aki Barhesz című regényében remekül mesél el egy család- és identitástörténetet egyes szám első személyben.

Te magad nőíróként tapasztaltál-e bármilyen előítéletet, nehézséget? Egyáltalán, fontosnak tartod-e az írásaid szempontjából a nőiséget?

Örülök, hogy egyre többen vagyunk mi, nőírók. Korábban a nők számára írói pályára lépni gyakran különféle társadalmi akadályokba ütközött. Előfordult, hogy nők férfi álnéven publikáltak, hogy komolyan vegyék őket. Sőt, férfi módra éltek, még férfiruhában is jártak, mint például Georges Sand vagy a 20. század eleji szimbolista irányzat kiemelkedő alkotója, az orosz Zinaida Hippius.

Egy nő másképpen ír, mint egy férfi. Úgy vélem, nemigen lehet (vagy legalábbis nagyon nehéz) nőként belehelyezkedni egy férfi nézőpontjába. Ez fordítva is igaz: ha egy férfiíró próbál meg egy női karakter nézőpontjából szólni, a végeredmény gyakran egy férfias nő lesz. Csak ezt nem vesszük észre, mert hozzá vagyunk szokva a férfiírók szövegeihez. De még Flaubert is elismerte: „Bovaryné én vagyok”.

Ugyanakkor a nőírókhoz gyakran ma is sztereotípiákat kapcsolnak. Ha egy kritikus a hírét veszi, megjelent a könyvpiacon egy nőszerző, előfordul, hogy kapásból úgy vélekedik: ez is biztosan szerelmes regényeket, illetve lektűröket ír. Anélkül gondolja ezt, hogy olvasta volna a szerzőt. Nekem van ilyen személyes tapasztalatom. És akadnak is nők, akik ezeknek az elvárásoknak megfelelve, ilyen műfajokban alkotnak, nem ritkán sikeresen. Ismerek olyan kolléganőt, aki így futott be, pedig szerintem többre lenne képes. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy lenézem a szórakoztató műfajokat, sőt, egy igazán jó szórakoztató regényt ugyanolyan nehéz összehozni, mint egy „komoly” alkotást. De nagy hiba a nőírók képességeit, „helyét” pusztán a szórakoztató irodalomra korlátozni. Egyik férfi olvasómtól én is megkaptam, hogy a Bántalmazó házasság amolyan „nőcis” könyv - holott ez a regény egyrészt nemcsak nőknek és nemcsak nőkről szól, másrészt igen távol áll a szirupos-rózsaszín ábrázolásmódtól.

A Bántalmazó házasságban igen élethűen, valószerűen ábrázolod a tanári munka nehézségeit. Ennek az az oka, hogy rendelkezel ez irányú tapasztalattal? 

Mielőtt újságíró lettem, középiskolai tanárként dolgoztam. Bármennyire is fiktív egy karakter, az írónak bizonyos mozzanatokat, motívumokat a saját életéből kell merítenie. Ellenkező esetben hiteltelen, sematikus lesz a végeredmény. Úgy gondolom, érdemes a hősöket olyan környezetbe helyezni, amely az író számára ismerős.

A Bántalmazó házasság épp egy olyan időszakban jelent meg, amikor a téma a társadalmi érdeklődés homlokterébe került. Az időzítést tekintve volt-e ebben valami szándékosság?

Ősszel indult el a felháborodás-hullám a Parlament hozzáállása miatt, amit a döntéshozók a családon belüli erőszakkal kapcsolatos törvénykezés kapcsán produkáltak, illetve ekkor volt az első Nők Lázadása tüntetés. A kéziratot azonban én már augusztus végén leadtam. Az, hogy ebben az időszakban jelent meg a regényem, szerintem nem annyira szerencsés egybeesésnek, mint inkább annak a ténynek tulajdonítható, hogy a családon belüli erőszak problémája benne van a társadalom levegőjében. Foglalkoztatja az embereket.

Egyébként a Bipolárisról is kiderült, hogy éppen akkor látott napvilágot, amikor már nagyon sokan érdeklődtek a betegség iránt. Megkeresett például egy tévés szerkesztő, aki egy ideje foglalkozni akart a témával, csak addig nem talált hozzá apropót. Ez lett az én könyvem.

Mindig is izgattak a lélektani problémák. Azért tartom fontosnak ezek szépirodalmi nyelven való megfogalmazását, mert regényt többen olvasnak, mint szakirodalmat, tanulmányokat.

A Bántalmazó házasságban sikerült a lehető legpontosabban bemutatnod a párkapcsolati erőszak jelenségét, annak okait, és „vázát”, ezért úgy gondolom, bőséges szakirodalmat olvastál a témában. Így van?

Bőségesnek nem mondanám. A pszichológia alapjáraton érdekel. Már csak a saját bipoláris zavarom okán is folyamatosan olvastam ilyen tárgyú könyveket. A bántalmazásról az évek során, mintegy önkéntelenül szedtem össze az információkat. A jelenséget a segítségével szintén tanulmányoztam.

Bipoláris sikere után a kiadóm úgy vélte, érdemes folytatni a szépirodalmi-lélektani vonalat. (Pszichológiai tárgyú, népszerű ismeretterjesztő kiadványai a Jaffának addig is voltak.) A Bántalmazó házasság első két regényemmel ellentétben nem saját tapasztalatra épül, de egy írónak kell annyi empátiával és fantáziával bírnia, hogy bele tudja magát képzelni a hőse helyzetébe. Ebben a könyvben két ember egyszeri, megismételhetetlen történetén keresztül mutatok be egy széles körű társadalmi jelenséget. Az egyedin keresztül a tipikust akartam ábrázolni, hiszen a bántalmazás sokakkal megtörténhet, és sajnos meg is történik.

A regény a szexuális visszaélést kivéve a bántalmazás minden formáját ábrázolja. Éppen azért, mert az élet is azt mutatja, a bántalmazás egyes típusai, a szóbeli, fizikai, gazdasági és a többi soha nem önmagukban fordulnak elő. Ugyanakkor nagyon fontosnak tartom megjegyezni: az én könyvem lélektani regény. Tehát, bár van benne egy-két húzós jelenet, a kapcsolat pszichológiai mozgatórugóira helyeztem a hangsúlyt. Az érzékenyebb idegzetűek megnyugodhatnak: nem egy öncélúan brutális regényt vesznek a kezükbe. Itt nem törnek csontok, nem folyik vér, nincsenek nyolc napon túl gyógyuló sérülések. Engem az érdekelt, a lelkekben hogyan működik egy ilyen játszma.  

Úgy gondolom, a munkád jelentősen hozzájárul a tudatosságnöveléshez. Igazolják ezt a feltevést a visszajelzések?

Valóban sok olyan visszajelzést kaptam, hogy bántalmazott nők abszolút azonosultak Kárpáti Annával, magukra ismertek benne. Egyikük, egy négygyermekes, évtizedek óta bántalmazott, válófélben lévő nő azt mondta, végigsírta a regényt, amit egyébként a munkahelyén tart. Nem merte hazavinni, nehogy a férje, akitől retteg, meglássa nála.

Mik a további terveid? Fogsz-e még a bántalmazás témájával foglalkozni?

A tervek szerint most tavasszal megjelenő novelláskötetemen a kiadóm jelenleg dolgozik. Ez a könyv könnyed lesz, nem olyan súlyos témát dolgoz fel, mint a korábbiak. A történetek mindegyike egy-egy női sztori, vicces fordulatokkal. A félresikerült párkapcsolatok témája érdekelt, az a sokszor komikus helyzet, amikor kiderül, hogy a választott férfi nem éppen álmaink hercege. A könyv végén azonban most is felcsillan a kiút, vagyis egy lehetséges válasz arra, miképpen lehetünk boldogok a partnerkapcsolatainkban.

Lásd még: 

 

 

Csak a nő holttestén át - Ferdinand Hodler látomása

december 26, 2009 - 16:03
Ferdinand Hodler: Valentine Godé-Darel a betegágyon 1914
A Szépművészeti Múzeum Ferdinand Hodler – Egy szimbolista látomás című kiállítását 2008 szeptemberében volt szerencsém megtekinteni. Bevallom, korábban nem sokat foglalkoztam Hodler művészetével, ám nőiséggel kapcsolatos festményei igen nagy hatást gyakoroltak rám. Ferdinand Hodler egy 19.-20. századi svájci festő, aki főként tájképeket és portrékat készített, de életművében szép számmal megtalálhatók a szimbolikus témájú festmények is. Amiről azonban szólni kívánok e cikkben, az nem más, mint a festő szeretőjének, Valentine Godé- Darelnek haldoklását és halálát megörökítő festmények és rajzok sorozata, melyek sokkoló momentumai Hodler életművének.

Az első Schwimmer-szoba Magyarországon - beszámoló a megnyitóról, képgalériával

június 09, 2012 - 10:11
Retek Erika és Antoni Rita (KATTINTS A KÉPRE a galéria megtekintéséhez!)

„le akarjuk rombolni azt a szörnyű hazugságot, amely az emberiség felénél a tudást: szégyennek, bűnnek, a legveszedelmesebb tudatlanságot: ártatlanságnak, a szellemi sötétséget: nőies bájnak, a természetellenesen megkínzott és elkorcsosított testet: szépnek, a társadalom iránti érdeklődést modern hóbortnak nevezi.” ( 1907)

Három női generáció Kínában - Jung Chang: Vadhattyúk

június 11, 2010 - 08:07

 

Jung Chang (1952-) kínai származású angol írónő önéletrajzi dokumentumregényében, a tízmillió példányban megjelent, harminc nyelvre lefordított Vadhattyúkban páratlan bátorsággal leplezi le a kínai kommunista diktatúra borzalmait és visszásságait, hitelesen mutatja be a Kínában zajló elnyomó rendszerek egymásutánját, és könyvében különös hangsúlyt fektet a kínai nők kizsákmányolásának ábrázolására is.

A magyar történelem női szempontú krónikája - Kosáryné Réz Lola: Asszonybeszéd

szeptember 10, 2010 - 11:50
Kosáryné Réz Lola (Réz Elenonóra) neve számomra az (és egy másik gyerekkori kedvenc- Kathleen Winsor: Amber c. regényének) fordítójaként csengett ismerősen, de mint némi keresés után kiderült, ő is a marginalizált nőírók egyike. A műfordítási munka mellett (pl.