Köszönjük Dr. Sándor Klára szerzőnek, hogy cikkét közlésre ajánlotta - ráadásul pont akkor, amikor a nemrégiben kialakult"név-vita" miatt (érdemes-e a hozzátapadt negatív asszociációk ellenére is megtartanunk a "feminista" nevet?) különösen aktuális. Eredeti megjelenés: Csapó Ida szerk. Feminista almanach, 2005.

Mért ne legyek én feminista? Mert a feministák ápolatlan, lompos, ízléstelenül öltöző, nőietlen kékharisnyák, akik egyetlen sikere az életben, hogy militáns támadásokat intéznek a család, az otthon, a gyermekvállalás – és egyáltalán: a természet rendje ellen. Képtelenek mit kezdeni azzal, hogy nők, hiszen a nőt a férfi teszi igazán nővé, márpedig a feministák éppen attól sikertelenek, hogy a férfiakkal való viszonyuk tragikus. Így aztán megkeseredett, kiszáradt banyák, már fiatalon ráncos lelkűek, akik nemcsak félnek a férfiaktól, hanem gyűlölik is őket, mert nem kellenek nekik. Nem csoda, ha leszbikussá válnak.

Mért legyek én feminista? Mert tudom, hogy az előző bekezdésben fölsorolt „megállapítások” nem saját tapasztalatokon nyugvó ítéletek, hanem pusztán előítéletek. Azt is tudom, hiszen hosszú ideje foglalkozom a nyelv kultúra-alakító szerepével, hogy a szavaknak nagy erejük van. De azt is tudom, hogy a szavak jelentése megváltoztatható: ha többen vállalnák, nők és férfiak, hogy feministák, akkor lassan elveszítené fönti asszociációit a szó. Azt is tudom, hogy a „feminista” sok embernek jelenti azt, amit nekem: olyan nőket és férfiakat neveznek így, akiknek fontos, hogy a nők a 21. században ne éljenek félig vagy teljesen jogfosztottan, kiszolgáltatva, évezredes, igazságtalan berögződésektől szenvedve. Tudom, ha ebben az értelemben használjuk sokat, akkor előbb-utóbb ez lesz a szó legelterjedtebb jelentése, nem pedig az előítéleteket erősítő.

Tudom azt is, mert jó ideje nyelvi diszkriminációval foglalkozom, hogy az előítéleteket nem könnyű fölszámolni. Tudom, ez nagyon sok embert tart vissza attól, hogy vállalni merje: feminista, még akkor is, ha egyetért azzal, hogy nőknek és férfiaknak egyenlő jogok és esélyek járnak. Egyszer adtam egy interjút egy napilapnak, és nem utasítottam vissza benne, hogy a nevemet összekapcsolják a feminizmussal. Egy férfibarátom, akit zavarnak a nőkkel szemben elkövetett igazságtalanságok, s ezt nem szégyenli kimondani sem – vagyis feminista –, aggódva hívott föl. Jó az interjú, de „szemetek, a végén még feministát fognak csinálni” belőlem. Kérdeztem, az miért baj. „Mert te nem vagy az.” Azaz: nem vagyok ápolatlan, megkeseredett, férfigyűlölő stb. Tudom: sokáig tart, míg a belénk rögzült gondolkodási sémákat önmagunkban áttörjük. Hosszú időbe telik, míg egy ilyen esetben nem az kérdőjeleződik majd meg, hogy én feminista vagyok-e, ha egyszer vállalom. Hanem az válik kérdésessé, hogy ha én nem bánom, hogy feministának neveznek, de barátom nem tartja rám érvényesnek, amit a feministákról hisz, akkor fenntartható-e az az előítéletes kép, amit neki a „feminista” szó korábban előhívott. Neki, nekik – nekünk. Mert kevesen vannak, akiknek nem kellett kínkeservesen megszabadulniuk hasonló előítéletektől. Nekem is meg kellett. Innen tudom, hogy meg lehet.

Mért ne legyek én akkor feminista? A baráti aggodalom nem volt légbőlkapott: sokan vannak, akik úgy ítélik meg, hátrányba kerülnek, ha magukra vállalják ezt a nagyon erősen negatív értékű jelzőt. De én nem hiszem, hogy a feminizmust megtagadó nőknek jobb dolguk van. Áltathatják magukat azzal, hogy ha jól viselkednek, híven megfelelnek a hagyományos társadalmi elvárásoknak, akkor nem néznek rájuk szánakozva, nem gondolják róluk, hogy soha életükben nem kellettek senkinek. De valójában őket is ugyanúgy zaklatják, úgy kezelve őket, mintha soha életükben nem kellettek volna senkinek, mintha kitüntetésnek kellene tartaniuk bármilyen hím közeledését. Hitegethetik magukat azzal, hogy ha nem „lázadoznak” a fennálló férfiuralom ellen, akkor könnyebben megússzák az életüket, „okos enged” alapon. De az ő munkájukat is leértékelik, és az elvárások feszítésében közöttük is kétszer olyan gyakori a lelki egészség romlása, mint a férfiaknál. Gondolhatják úgy, hogy felelős pozícióba kerülve jobb meghúzni magukat, hogy minél kevésbé tűnjön ki, ők nem férfiak. De nekik is ott az üvegplafon, és a decens kiskosztüm sem jogosít föl senkit, hogy belépjen a férfiak informális klubjaiba. Valójában nem attól kerül valaki hátrányba, hogy feminista, hanem attól, hogy nő.

Mért ne legyek én feminista? Akár vállalom a jelzőt, akár nem, mindegy. Ha nem nevezem magam feministának, de nem fogadom el a hagyományos szereposztást, amely szerint otthon a helyem, a férjem gyámkodása alatt, önálló gondolatok, elképzelések, élet, egzisztencia nélkül, magamat a főzésben, gyereknevelésben, háztartás vezetésében kiteljesítve, megbélyegeznek akkor is. Ha nem nevezem magam feministának, de nem fogadom el, hogy férfitársaságban nem illik jobban érvelni, mint ők teszik, a recepteken és parfümökön kívül másról többet tudni, nem illik jobban térképet olvasni, bútort összeszerelni, a számítógéppel jobban bánni, többet keresni, náthásabbnak lenni – megbélyegeznek akkor is. Ha nem nevezem magam feministának, de nem hiszek abban, hogy a kultúra által kialakított szerepeken nem lehet változtatni, megbélyegeznek akkor is. Nem a társam persze, hiszen sok feminista férfi van. Hanem a társadalom, amely farizeusan sunnyogja el a nemek valódi egyenlőségének megteremtését.

Mért vagyok feminista? Mert tudom, hogy a hagyományok tiszteletben tartásának szólama valójában a hatalmon lévők ideológiájának elrejtését, természetesnek álcázását, a fennálló uralmi viszonyok megkérdőjelezhetetlenné tételét célozza. Tudom, ha elutasítom, hogy feminista vagyok, azzal azt is elfogadom, hogy a „feminista”, valami borzalmasat jelent. Tudom, hogy amíg elfogadjuk, hogy a feminista valami borzalmasat jelent, addig a feminista célok is természetellenesnek minősülnek. Amíg a feminista célok természetellenesnek minősülnek, addig továbbra is az előítéletek és a hagyományos szerepelvárások rabságában fogunk vergődni – nők és férfiak egyaránt. Ezt tudom. És ha így gondolom, miért ne vállalnám, hogy feminista vagyok? Mért ne legyek én tisztességes?

Dr. Sándor Klára