Mióta a Google a barátunk, érdemes egy-egy – például nőkkel kapcsolatos – kérdésben megnézni a keresési eredményeket. (Egy – egyébként, férfi – információs- és adatbázisokat kutató kollégám akkor jött rá, hogy genderszempontok nélkül nem lehet dolgozni, amikor meglátta, milyen képtalálatok jönnek a „tanárnő” szóra.) Ha valaki szörnyülködni vágyik, nyugodtan írja be, hogy „cars and girls”, vagy a magyar verziót: „autók és csajok”. Az enter után ömleni fognak a félmeztelen, gyakran vizes pólós nőket és autókat – sportautókat, oldtimereket, státusszimbólum-autókat – ábrázoló képek. Megtudhatjuk, hogy van egy „Cars and girls, az on-lány férfimagazin” (sic!), találkozunk „Megvillanó hosszú combok és német autók” és hasonló című cikkek tömkelegével a vezess.hu portálon, de ugyanilyen jellegű képek kerülnek elő a Hungaroring aloldalairól is. És persze az angol nyelvű keresés kidobja a Prefab Sprout 1988-as Springsteen-paródiája, a „Cars and girls” szövegét és klipjét.

Kiskamaszként hallottam először ezt a számot, amikor természetesen nem tudtam volna megfogalmazni, miért is problémás női szocializációm szempontjából, hogy az álombeli világ gyors autók és jó csajok halmaza, csak azt éreztem, hogy valami nincs rendben. A szabad száguldás és csajozás nem egyszerűen életérzés, hanem a férfiasság maga – jelen példa esetében az Egyesült Államokban, de talán nem tévedek, ha azt mondom, mindezt mi, magyarok is ügyesen importáltuk. Nemrégiben pl. a következő nyilatkozatot olvastam egy fiatal konzervatív történésztől: „arra jöttem rá, hogy amikor a kislányok a babáznak, akkor az anyaságra készülnek fel, amikor a fiúk kisautót tologatnak, akkor arra a férfi élményre készülnek, hogy egyszer beülnek az autójukba és bárhová mehetnek, önállóak”.

Talán nem is az a kérdés, hogy hogyan lett az autó ennyire sztereotipikusan férfias: elég, ha az ókori kocsiversenyekre gondolunk. Sokkal inkább az, hogy miért tartja magát e sztereotípia ilyen megrögzötten a mai napig. Magyarországon először H. Sas Judit vizsgálta az óvodáskorú gyermekek nemi sztereotípiáit, a legutóbbi ilyen kutatások egyikét pedig Kalcsó Réka és F. Lassú Zsuzsa végezte.

Harminc év alatt sem változott, hogy az óvodások jelentős többsége (80-100 százalékuk) egyértelműen a férfiakhoz tartozónak véli az autókat.

Egy, a Volvo által megrendelt kutatás pedig azt mutatta, hogy az EEG tanúsága szerint a szép autó látványa erősebb érzéseket vált ki a férfiakból, mint a síró csecsemők látványa, valamint, hogy a megkérdezett férfiak 60 százaléka magabiztosabbnak érzi önmagát, ha egy szép autót vezet.

Három úttörő nő a volán mögött

Amikor jómagam elkezdtem vezetni, saját reszocializációm érdekében a nők és autók viszonyát is körül kellett járnom – meglehetősen kognitív típus vagyok. Azonnal, mondhatni az első lépéssel egy meglepő ténybe ütköztem: ha nincs Bertha Benz, akkor a benzinmotor sem létezne, legalábbis nem úgy és nem akkor jött volna létre, ahogyan. Ma már talán többen ismerik a történetet, köszönhetően a 2011-ben forgatott Carl és Bertha című életrajzi filmnek, no meg annak, hogy híres „első utat” 2008-ban a világörökség részévé nyilvánították.

Az 1849-es születésű Bertha valamiért nem érezte kényelmesnek a számára is előírt tradicionális női szerepkört. A fiatal mérnök Carl Benz mellett izgalmasabbnak ígérkezett az élet, még úgy is, hogy házasságuk első tizenöt éve az anyagi gondokról, a feltaláló műhelyének nehézségeiről szólt. Bertha a leírások szerint nemcsak lelkileg és anyagilag támogatta a férj munkáját, de a technikai részletekkel is megismerkedett, és ötletekkel is tovább gördítette Carl munkáját. Ezt valószínűsíti, hogy lényegében egyedül, 13 és 15 éves fiával „kötötte el” 1888 augusztusában a Benz Patent Motorwagent, és ők hárman (mármint Bertha és a két gyerek) tették meg az első hosszabb távú, 194 kilométernyi utat az autóval, Pfronzheimig.

Az út során Bertha feltalálta a cserélhető fékbetétet – mert elkoptak a fékek a félnapos út alatt –, és hajtűjével kipucolta az eltömődött karburátorfúvókat. Carl ebben az időben épp fel akarta adni a kísérletezést, mert a korábbi kudarcok elvették a kedvét attól, hogy az automobilon dolgozzon. Bertha azért vállalkozott az akkor hatalmasnak számító útra, hogy bebizonyítsa, az autó igenis működőképes. Ez a legendás út hívta fel a figyelmet arra is, hogy szükség lesz egy sebességváltóra, mert az emelkedőkön az első autó nem jutott fel, hegymenetben bizony tolni kellett. Az út reklámnak sem volt utolsó, az új, 3-as számú Benz-modellt az 1889-es Párizsi Világkiállításon mutattak be.

A következő példakép számomra egy – mondhatni – kortárs autóversenyző(nő) volt: Michéle Mouton. Az idén 60 éves versenyző, aki jelenleg is a rally VB-n dolgozik, 1975-ben teljesítette a Le Mans-i 24 órás autóversenyt: a legendás egynapos futam alatt a versenyzők körülbelül 5000 kilométert tesznek meg. Egyébként nem erről a leghíresebb, rallyversenyzőként komoly sikereket aratott, de engem ez az egésznapos verseny varázsolt el leginkább, ami nemcsak az autók, hanem a pilóták terhelhetőségét és megbízhatóságát is teszteli. Mouton 1974 és 1986 között volt sikeres rally versenyző: kilencszer állt a dobogón, négyszer lett első, és az 1982-es idényben, az összesítettben második helyen zárta az évet.

De ma már nemcsak ezért nézhetünk fel rá: a FIA „Nők a Motorsportban” bizottságának elnökeként nagy szerepe van a „Girls on Track” programban, ami 2018-ban indult. Mouton ezt tweetelte az induláskor:

A nők számára ugyanolyan egyszerűnek kellene lennie a versenyzésnek, mint a férfiak számára.

A program keretében 14-16 éves, tehetséges lányokat támogatnak, akik Mouton elmondása szerint épp ebben a kritikus korban hagyják abba a versenyzést, mivel nem látnak jövőt, karrierlehetőséget maguk előtt.

És említsünk meg még egy autóversenyzőt, akiről egyébként mellesleg szintén készült film (Nő a volánnál címmel): Shirley Muldowney-t. Ő Európában jóformán ismeretlen, az Egyesült Államokban viszont legenda, akinek nevéhez több rekord kötődik. Shirley története amolyan klasszikus tündérmeseként indult: beleszeretett az ifjú Jack Muldowney autóversenyzőbe, és még csak 16 éves volt, amikor összeházasodtak. De nem elégedett meg a pilótafeleségek hagyományos szerepével, talán azért, mert az édesapja a legenda szerint igencsak önállónak nevelte. Így Shirley maga is indult kisebb versenyeken, és meglehetősen sokszor maga mögé utasította a többi – természetesen férfi – pilótát. Így nem csoda, hogy hivatásos karrierre kezdett vágyni, csakhogy a National Hot Rod Association (NHRA) nem akart pilótaengedélyt adni számára. A szexista közegben csodaszámba ment, hogy beengedték a versenypályákra. Végül, első nőként, 1965-ben mégis lehetőséget kapott az indulásra, de egy későbbi interjúban elmondta: folyamatos harcot jelentett, hogy az engedélyt meg is tarthassa, és a belülről jött kritikák miatt az NHRA egyszer vissza is vonta a licencét. Muldowney számos győzelmet aratott pályafutása során, 1982-ben pedig harmadszor nyerte meg az úgy nevezett „Top Fuel”-t, a csúcskategóriás bajnokságot, amire nemcsak nők, de férfiak körében sem volt addig példa.

Máig élő nemi sztereotípiák

Az előbbi történetek azok, amiket jellemzően nem ismerünk. Úgy növünk fel, hogy a lányokat többször látjuk a motorháztetőn, mint a volán mögött. Tudom, nem reprezentatív minta, de minden nőismerősöm megküzdött az autóvezetés kapcsán a hagyományos női szerep elvárásaival. A „legyél jó, szorgalmas, tökéletes” ugyanis nem segít a defenzív vezetésben. Mert például mások manővereire és hibáira legalább annyira figyelnünk kell, mint a saját teljesítményünkre. Mert nem akadhatunk fenn a kivitelezés tökéletlenségén, ha az eredmény megfelelő, azaz mindenki biztonságban és épségben van.

És természetesen a sztereotípiák is folyamatosan működnek, amikről ezernyi történetet hallottam. Általában férfiak azok, akik (fogalmazzunk szépen) inkompetensnek néznek, csak azért, mert nő vagy. Magam sokszor vezetek akkor is, amikor a párommal együtt utazunk, és nem egyszer fordult elő, hogy valahová, például egy szálláshelyre megérkezve azonnal és automatikusan neki kezdték magyarázni, hová álljon az autóval. Pedig én szálltam ki a baloldalon, az én kezemben volt a slusszkulcs – de ez senki sztereotípiáit nem zavarta meg.

Nem tudom, hogy boldogabb lennék-e, ha az amerikai filmekben végre a fiúk gyűjtenének osztálypénzt autómosással. De határozottan boldogabb lennék, ha a lányok nem tennék ezt minden második high school movie-ban. (És magyar pártkezdeményezések sem kampányolnának ezzel a módszerrel.) Akkor talán eljutnánk oda, hogy a „cars and girls” valami egészen más kontextust hívna elő bennünk; sőt a Google-ban is…