Recenzió: Johanna Laakso (Hg./Ed.) 2008. Frau und Nation. Woman and Nation. (Wien-Berlin: Lit Verlag.)

Olvasási idő
12perc
Eddig olvastam

Recenzió: Johanna Laakso (Hg./Ed.) 2008. Frau und Nation. Woman and Nation. (Wien-Berlin: Lit Verlag.)

augusztus 09, 2011 - 21:40
A Bécsi Egyetem Finnugor Tanszéki kiadványsorozatának – Finno-Ugrian Studies in Austria – 5. köteteként jelent meg ez a tanulmánygyűjtemény, amelynek írásai a nemzettudat, a nemzeti nyelvek és irodalmak kérdéseit a nemi szerepek felől értelmezik. Egy 2006-os – az 1906-os finnországi választások centenáriumára – megrendezett konferencia hangzottak el élőszóban ezek a fejtegetések arra a történelmi eseményre emlékezve, hogy 1906-ban  nyerték el Finnországban – Európában először – a nők a passzív és aktív választójogot.

Irma Sulkunen Suffrage, Gender and Citizenship in Finland: A Comparative Perspective című írása  a szavazati jog, a gender és az állampolgárság sajátos összefonódását tárgyalja a finn történelemnek a tizenkilencedik század végi, huszadik század eleji szakaszában. A szerző a több kategória egymásra vetítésével dolgozó interszekcionális megközelítés segítségével teszi világossá, miért éppen Finnországban nyerték el a nők Európában elsőként a  választójogot. A finnek tizenkilencedik századi függetlenségi küzdelmében a a nők különböző csoportjai együtt harcoltak a férfiakkal. Az 1884-ben megalakult Finnországi Nőszövetség (Suomen Naisysdistys) programcélként tűzte ki a női választójog megszerzését. A huszadik század elején, az orosz nyomás erősödésekor a finn férfiaknak is mindössze 10 %-a rendelkezett szavazati joggal. A finnek nemzeti függetlenségüket az orosz birodalommal szemben akarták kivívni, ebben a politikai kontextusban a a gender kategória nem tűnt elsőrendűen fontosnak. Mivel az oroszok a japánokkal folytatott háborúban meggyengültek, II. Miklós cár 1905-ben kénytelen volt visszavonni a finn alkotmányt korlátozó 1899-es Februári Manifesztumát. Ez jelentősen  megnövelte a finn választók számát. ekkor élhettek a  nők 1906-ban – Európában elsőként – a választójoggal, az 1907-es választások után pedig képviselőnők is bekerültek a független parlamentbe. Számarányuk magasabb volt, mint a jelenlegi magyar országgyűlésben.

Birgit Sauer Möglichkeitsstrukturen, Ressourcen and frames. Die Erringung des Frauenwahlrechts in Österreich című tanulmánya az osztrák választójognak a nők szempontjából meglehetősen különös alakulásáról szól. A női politikai részvételt először az 1848-as polgári forradalom napjaiban érzékelhették a bécsiek, amikor a „Práter-csatában” munkásnők követelték a kormánytól a bércsökkentő intézkedések visszavonását. Az osztrák választási rendszerre jellemző volt, hogy bizonyos adófizetési minimumhoz kötve a földbirtokos nők is rendelkeztek aktív választójoggal, később pedig a „Bildungszenzus” alapján a képzettséggel rendelkező nők (tanítónők) is. Később Ausztriában  korlátozták a nők egyesülési jogát is, ez hozzájárult érdekérvényesítési képességük alacsony fokához. A tizenkilenc század végén szerveződő politikai pártok – különböző megfontolásokból –  nem pártolták a teljes körű női választójogért indítandó küzdelmet. A nemzetközi ernyőszervezetekhez való kapcsolódás szempontjából sem voltak egységesek az osztrák szervezetek, így csak 1913-ban került sor Bécsben arra az IWSA-konferenciára, amelyen 800 nő követelte a politikai választás jogát. Erre azonban csak a Monarchia szétesése után, 1918 végén került sor, az első női részvétellel lefolytatott parlamenti választásokat pedig csak 1919-ben tartották meg.

Irina Novikova írása: Women's Movement and Nation-Building in Latvia (from Late 19th Century to 1940) a nőmozgalmak és a nemzetalakulás összefüggéseit mutatja be Lettország történelmében az 1900-a évek végétől 1940-ig. A női polgárjogokért vívott harc, akárcsak a többi balti országban, Lettországban is sajátos fejlődési utat járt be. A lett nők a férfiakkal együtt dolgoztak a nemzeti függetlenségért, ez a szerepük legitimálta igényüket a képzésre és az aktív  közéleti megszólalásra. Kezdetben a női mozgalmak hagyományos területein – a közegészségügyért, a szegénység és az alkoholizmus elleni küzdelemben – jutottak szóhoz, az 1910-es években pártszerű formában is megjelentek, köztül a szocialista mozgalmak. Lettország függetlenségének 1917-es kikiáltása után, mely oroszországi forradalmak után az azok következményeként történt meg, a lett nők – az orosz nőkhöz hasonlóan – elnyerték a teljes politikai egyenjogúságot. Bár ezeket a jogokat a két világháború között megkurtították, a nők öntudatosan végezték fontos munkájukat, elsősorban a nemzeti kulturális örökség, pl. a népi iparművészet megőrzése érdekében.

Elekes Borbála Irén Das Streben der Finninnen nach dem Wahlrecht – aus dem Blickwinkel zeitgenössischer Feministinnen in Ungarn című írása azt mutatja be, hogyan tükröződött a magyar feminista sajtóban a finn nők választójogért folytatott harca. A tizenkilencedik századi Magyarország demokratikus köreiben a nők tanuláshoz és munkához való jogát tartották fontosnak. Ez tükröződött a negyven éven keresztül (1880-1919) megjelenő Nemzeti Nőnevelés írásainak tematikájában is. Először az 1904-ben megalakult feminista egyesület tűzte zászlajára kiemelt politikai célként a női választójog kivívását, a képzésért és a prostitúció ellen folytatott harc mellett. A magyar feministák folyóirata, A Nő és a Társadalom olvasói figyelemmel kísérhették a finn nép függetlenségi harcát, melynek során a férfiak és a nők bajtársként küzdöttek. A viszonylagos politikai függetlenség kivívását követte 1906-ban a nők választójogának bevezetése, 1907-ben pedig az első képviselőnők megválasztása. A magyar feministák lelkesen fogadták finn nővéreik sikerét. Saját választási jogukra még több, mint tíz évig kellett válniuk.

Sándor Klára Women and the Language of Hungarian Politics című írásában a politika szférájában aktívan megjelenő nőkre vonatkozó nyelvhasználatot vizsgálja 2002 és 2004 között készült interjúk alapján. Míg a férfipolitikusokkal folytatott interjúkban alig érintik a megkérdezett nemét, különösen pedig nem ironikusan vagy szarkasztikusan, a politikusnőkkel folytatott beszélgetésekben ez rendszeresen előfordul. A politikusnők a magyar közbeszédben háziasszonyokként jelennek meg az ország=család, népgazdaság=háztartás metaforarendszer keretében. Ez a metaforakeret – a jóhiszemű magyarázat szerint – lehetővé teszi, hogy a politikusnőket nem rideg, férfias személyekként, különösen pedig nem feministaként képzeljék el, hanem mint egy gigantikus háztartás gondos, kedves, „nőies” háziasszonyait. A politikusnők többsége szívesen elfogadja ezt a besorolást: úgy vélik, ezzel eleget tesznek a feléjük irányuló ellentmondásos elvárásoknak. Nem veszik észre, hogy éppen ez a fajta megnevezés  helyezi őket a közélet  perifériájára, mint kedves, de nem fontos szereplőket. Számos politikusnő  maga is hozzájárul a háziasszony-kép erősítéséhez azzal, hogy konyhájában, hangsúlyozottan házias tevékenységek körében fényképezteti magát, süteményrecepteket közöl női lapokban, politikai interjúkban anyai, háziasszonyi tapasztalataira hivatkozik. Az írás következtetése: a politikai térben megjelenő nőknek minél előbb fel kell ismerniük: „nem fog a macska egyszerre kint s bent egeret”: a politikusnő nem közvetítheti magáról egyszerre a hatékony politikus és  a csupaszív, kedves asszony képét.

Lea Laitinen Frauen und die Planung der Muttersprache címmel a nőknek a finn nemzeti nyelv kialakulásában játszott szerepéről írt érdekes tanulmányt. A modern finn nyelvet a tizenkilencedik században céltudatos nyelvpolitikai tervezéssel alakították ki. Ennek során tudatosan törekedtek a(z anya)nyelv nőként való konceptualizálására. Bár a finn nyelvben nincs nyelvtani nem, a ('vkinek a lánya' jelentésű) -tar, -tär képzővel létre lehet hozni női lényre referáló lexémákat. Ez a képző szerepel az Elias Lönnrot által összeállított Kanteletar nevében is. Ugyanez a szóalkotási mód hozta létre a finn nyelv művelésére alapított Suomitar folyóirat elnevezését is. A finn nép és nyelv női konnotációjához hozzájárul a finn nemzeti szimbólum, a Suomi-neito, az egyes ábrázolásokon antik leplet és koronát viselő ’finn lány’. Az, hogy a finn nyelvet tiszta szűzlányként képzelik el, összefügg a nyelvtisztaság – más nyelvek, elsősorban a svéd befolyásától  való mentesség –  igényével.

A nők és a nyelv összefüggésének másik dimenziója az, hogy a nőktől várják el a nyelv ápolását, a felnövekvő nemzedék (anya)nyelvi nevelését. A tizenkilencedik században a finn nyelv kulturális szférában való használatát korlátozta az, hogy kevés eredeti mű született ezen a nyelven. A finn 1863-ban emelkedett a hivatalos nyelv rangjára. Abban, hogy a mindennapokban is szívesen kezdték beszélni, hozzájárult a nemzeti irodalom fejlődése. Ebben tevékenyen vettek részt olyan közismert  írónők, mint Minna Canth, Lilli Lilius és Liina Kahma.

Anneli Sarhimaa Minority Narration and Majority National Discources című tanulmánya a kisebbségi narratíva és a többségi-nemzeti diskurzusok viszonyát vizsgálja egy 60-100 ezres beszélőszámú finnugor nyelvnek, a karjalainak a finn és az orosz  beszélő közösséghez fűződő viszonyában. A karjalaiak 800 éve szigetként élnek az orosz nyelvű beszélők közösségében. Ez a kvázi-kolonizációs viszony – különös tekintettel a Szovjetunió fennállásának évtizedeire – oda vezetett, hogy  a karjalai nyelv használata a familiáris szférára szűkült, következésképpen nem alakult ki egységes nyelvi normája. Bár karjalai nyelven újságok jelennek meg és könyvkiadás is létezik, ezek nem tudtak létrehozni a nyelvi közösségen belül minden regiszterben  hatékonyan működő kommunikációs kódot.

A karjalai nyelv rokonsági és hasonlósági viszonyban áll a finn keleti nyelvjárásaival. A Szovjetunió széthullása után megerősödtek a két rokonnép közötti kapcsolatok. A karjalaiak történelmileg mintegy a két világrend: a kapitalizmus és a szocializmus határvidékén éltek. Más szempontból viszont két erősen offenzív nacionalista diskurzus szívó hatásának voltak-vannak kitéve. Genderszempontból – bár egészen különböző okokból – egyik sem kedvezett a női hang megjelenésének a közéletben.

Heidi Grönstrand Three Finnish Women Authors from the Early 1900's and Aspects of Class and Race című tanulmányában három finn írónő – Helmi Krohn-Setälä, Aino Kallas és Selma Anttila –  munkásságának egy sajátos aspektusát elemzi. Mindhárman a tizenkilencedik század hetvenes éveiben születtek, tevékenységük súlypontja pedig a huszadik század első három évtizedére esett. Az írás számukra –  Krohn-Setälä számára a folyóiratszerkesztés és -kiadás is – hivatás, a megélhetés forrása volt. Mindhárman női protagonista szempontjából mutatják be a történéseket, s témaválasztásuk is hasonló: középosztálybeli, iskolázott hősnőjük a társadalom elesettjei felé fordul, a szegények megsegítésében talál életfeladatot magának. Krohn-Setälä és Kallas protagonistái a romlatlan népet keresik, de van szemük a nyomor és az örökölt betegségek torzító hatására is. Feladatukat művelt, középosztálybeli nőként abban látják, hogy a nép egyszerű gyermekeinek segítsenek. A három írónő közül ma a legkevésbé Selma Anttila műveit olvassák. Grönstrand ennek okát abban látja, hogy Anttila megkérdőjelezte a másik két írónő által elfogadott „osztálybékét”. Regényének hősnője beleszeret egy jóképű fiatal parasztemberbe, de házasságuk csalódást okoz számára. Házasságának fiaskóját abban látja, hogy ők (a parasztok) annyira mások, idegenek, mintha nem is „egy fajhoz tartoznának” a városlakókkal.

Pető Andrea Die Marien in der Sonne (Die Apokalyptischen Madonnen) címmel a 2003-ban a Balassi Kiadónál „Napasszonyok és holdkisasszonyok. A mai magyar konzervatív női politizálás alaktana” címmel megjelent könyvének egyik fejezetét adja közre. Pető konzervatív nők szemléletét tárja fel az oral history módszerével. A jelenség – egyre több nő jelenik meg a jobboldali pártok és mozgalmak körében – felületesen tekintve paradoxnak tűnhet, mivel a konzervatív szemlélet a nemek szerepét eleve elrendeltnek gondolja, a nők politikai állásfoglalását pedig ebből a szempontból nőietlennek. Pető Andrea adatközlői állásfoglalásainak elemzésével cáfolja ezt a véleményt, s megmutatja, hogy a konzervatív nőket egészen eltérő motiváció sarkallja közéleti szerepvállalásra. Közös bennük a szocialista időszak „állami feminizmus”-ának elutasítása, s az úgynevezett női értékek, az anyaság, a családközpontúság felértékelése. A címben szereplő napasszonyok spirituális indíttásból, a Mária-kultuszhoz kapcsolódva határozzák meg magukat. Pető megmutatja, hogy ebben a kultuszban szinkretikusan kapcsolódik össze a kanonikus katolikus Szűzmária-imádat, amely magában foglalja a női élet három szakaszát (leány, asszony, anya), a népi vallásosság istenanya-képe és a pogány termékenységkultusz. Ez utóbbihoz tartozik a Magyarok Boldogasszonya és Tündér Ilona figurájának összekapcsolása a magyar-sumér rokonsági mítosszal. Ez az összemosás azonban némi kognitív feszültséget okoz a művelt konzervatívok számára, ahogy Pető egy, a MIÉP-ben tevékenykedő lelkésznővel folytatott beszélgetés egy  részletével igazolja.

Nora Gresch Vom Verschwinden der „Amazonen” und anderer Nationalvertaatlichungen – Anmerkungen zum Verhältnis von Geschlecht und Nation im Deutschen Kaiserreich című írása a női nemről alkotott kép változásait vizsgálja a német császárság időszakában. Arra az ellentmondásra keresi a választ, hogy míg az  1813-15 között  kitüntették és nagy megbecsüléssel övezték a franciák ellen vívott háborúkban a csatában fegyverrel, férfiruhában részt vevő nőket, csaknem száz évvel később a női egyenjogúsági törekvések elleni harcra külön szervezet jött létre. Gresch a változás okát abban látja, hogy míg a tizenkilencedik század elején egy olyan kriminológiai felfogás volt érvényben, amely nem tesz nemük szempontjából különbséget a bűnelkövetők között, a tizenkilencedik század végére egy determinisztikus felfogás jutott uralomra. Bizonyos körökben még ma is hatásos téziseikben Lombroso, Ferrero és mások az egyes emberekkel velük született „bűnözői hajlamról”, sőt, „alkatról” beszélnek. A korszak determinisztikus genderfelfogása a nőket eleve elrendelten „passzív”-nak tartja, az aktív nőket pedig nőietlennek, elfajzottnak, sőt, kriminalitásra hajlamosnak. A politikai célokért tevékenykedő, küzdő nőket  ez a szemlélet eleve potenciális bűnözőknek tekinti, s preventíven védekezik ellenük.

Johanna Laakso The Nation as a Woman című, a kötetet méltó módon záró tanulmányában a női alakban megjelenő nemzetszimbólumokat hasonlítja össze. A grafikákon, szobrokban testet öltő szimbólumok többnyire asszonyok (Hungaria, Germania) vagy anyák, mint a svéd nemzetszimbólum, a Moder Svea. A finn nemzetszimbólum, a nagyon gazdag szemantikai térben elhelyezhető allegória a Lea Laitinen írásában is szereplő Suomi-neito, a ’finn lány’. Az európai női nemzetallegóriák között ez az egyedüli, amely fiatal lányként konceptualizálódik. A figura először egy III. Gusztáv svéd király 1780-as finnországi látogatása alkalmából készült érmen jelent meg. Számos változata létezik: egyes ábrázolásokon egyszerű antik lepelben, másokon finn népi jellegű ruhában jelenik meg. A finn lány nemcsak képileg jelenik meg, hanem verbálisan is a finn költészetben. A versekben a kék szemű, szőke hajú lány az erotizált tavaszi tájjal, a szülőfölddel azonosul. A finn lány figurája ikonográfiai síkon jelenítette meg a hódító szándékú hatalmas szomszéd – Oroszország – és a függetlenségre vágyó kis nép viszonyát. A törékeny női test képe a fenyegető (nemi) erőszakot idézi fel. Az újságok ábrázolásain fenyegető óriásként megjelenő Oroszország gyilkos szorításából kimenekülő fürge lány a finn önazonosság emblematikus figurája.  Laakso bemutatja, hogy a nemzet=nő szimbólumok elsősorban a tizenkilencedik század elején, a nemzeti romantikák felvirágzása idején terjedtek el. Népszerűségük oka a gazdag konnotációs lehetőségek kiaknázhatóságában rejlett.

Egyszeri adomány

Make Adomany a Nokert Egyesuletnek (Nokert.hu)