Nőmozgalmak nyugaton és keleten

A nõk hátrányos társadalmi helyzete bizonyított tény. Nemzetközi Statisztikák szerint a világon megtermelt jövedelmek tizedét kapják a nõk, holott a munka kétharmadát végzik. Mivel a házimunka és a gyermek-nevelés a patriarchális társadalmakban nagyrészt a nõk feladata, így õk kevésbé vesznek részt a pénzzel és társadalmi presztízzsel járó feladatok ellátásában. A nõk a férfiaknál több idõt töltenek munkával. Ez a többlet a fejlett országokban heti két-három óra, Latin Amerikában öt-hat óra, Ázsiában és Afrikában tizenkettõ-tizenhárom óra.

A nõk önmagukról kialakított képe és pályaválasztása a magánszférában elfoglalt munkamegosztást. tükrözi. Készségeik - az empátia, a szorgalom és a kitartás - alulértékelõdnek. A nõk átlagosan 30%-kal kevesebb fizetést kapnak (még azonos végzettség esetén is) a férfiaknál. A közügyekben a világon mindenütt számarányuknál jóval alacsonyabb mértékben vesznek részt.

A nõmozgalmak többsége a nõkkel szembeni diszkrimináció ellen lép fel. E diszkrimináció mértéke és formája térben és idõben, kultúránként és társadalmi osztályonként változik.

A helyzetelemzés értelmezésének sokfélesége következtében a nõmozgalmak nagyon változatosak, hiszen míg némely csoportok a nõk helyzetének konzerválásában látnak értéket, mások a fennálló viszonyok radikális átalakításáért küzdenek.

Az e században dinamikus fejlõdésnek indult új ideológiai és politikai áramlat, a feminizmus a társadalmi nemek szerint beszabályozott kapcsolatrendszereket kérdõjelezi meg.

A nõk mozgalmaiban a férfiakkal egyenlõ jogok követelése mellett jelen vannak a biológiai és társadalmi különbözõséget hangsúlyozó nézetek is, amelyeknek képviselõi a nõk alapvetõen más igényeinek speciális védelmét tartanák kívánatosnak.

A feminizmus története az 1800-as évek Angliájában a nõi választójogi küzdelmekkel indult. Késõbb a nõk és férfiak közötti egyenlõtlen társadalmi szerepek megváltoztatását célzó. nemzetközi mozgalom ideológiáját jelen tette. Ma a feminizmus a régebbi célokat is magában foglaló, de azt újraértelmezõ áramlatok összessége. Közös magjuk, hogy küzdenek minden olyan "intézmény" ellen, amely a nõk alsóbbrendû státuszát elõidézi, fenntartja, vagy újratermeli.

A nõk és a hatalom

A nagy horderejû döntések meghozatalánál és a közügyek területén sokkal kevesebb nõ tevékenykedik. Ennek oka, hogy a két nem közötti biológiai különbségre hivatkozva az ókori politikai gondolkodástól egészen máig korlátozzák a nõknek a közügyekbe való beleszólását.
A felvilágosodás óta kérdés, vajon a nõknek más-e az "alaptermészete", mint a férfiaknak, vagy ugyanaz, és a különbséget az okozza, hogy az oktatás, a foglalkoztatás és a politika területén régen is, ma is eltérõek a nõk lehetõségei és más elvárásoknak is kell megfelelniük.
A különbözõ alaptermészet elve lehetõvé tenné a férfi-dominancia által megteremtett értékekkel szemben egy alternatív, a nõi közelebb álló "feminin" értékrend elõtérbe kerülését, amely elõnyben részesítené a verseny helyett az együttmûködést, a harc helyett a kompromisszum keresést.

Nemzetközi nõmozgalom

A XIX. végén, késõbb pedig a második világháború idején a liberálkapitalista országokban a nõk beáramlása a munkaerõpiacra kitágította mozgásterüket. A korai nõi mozgalmak küzdöttek a nõi munkakörülmények javításáért, a nõk oktatásban való részvételének elérési ért, valamint az állami jóléti intézmények kiépítéséért. E célok elérés csak úgy tûnt megvalósíthatónak, ha a nõk az õ érdekeiket képviselõ küldötteket juttathatnak el a törvényhozó testületekbe, azaz, ha választójogot kapnak. A nõi választójog megszerzése rendkívül hosszú folyamat eredménye, Európa legtöbb országában az elsõ világháború után, Kelet-Európa nagy részén pedig a második világháború végén sikerült megszerezi.

Az 1960-as és 70-es években elinduló második feminista hullámnak két ideológiailag és módszereien elkülönülõ szereplõje volt. A nõi szavazatokért küzdõ csoport (womens rights movement) politikai jogokat próbál elérni, és módszerének a hagyományos politikai befolyásolást tekinti. Ehhez bizonyos szintû professzionalizálódásrra és egy országos szervezet létrehozására volt szükség. Az ilyen típusú nõi jogi mozgalmak jelentõs csoportokat alakítottak ki az USA-ban, Angliában, Franciaországban és a Skandináv országokban. A nõk felszabadításáért küzdõ mozgalom (women’s liberation movement) merõben új mondandót és stílust hozott a magánszféra és a közélet összekapcsolásával. A politikai reformból, mint a meglévõ politikai rendszer alamizsnájából nem kértek. A mozgalom középpontjában a nõ áll és nem az állam, célja az emberek gondolkodásának átalakítása, a nõi lét társadalmi átértékelését próbálja megvalósítani. A "women’s lib" mozgalom decentralizált volt és maradt, mert a nõk öntudatra ébredését csak kis létszámú csoportokban tudja megvalósítani. Ennek következtében általában nincs országos szervezetük, véleményüket kampányokon keresztül viszik a nyilvánosság elé.

Az USA-ból indult második feminista hullám nagy hatással volt a világ minden részére. A mozgalom nemzetközi jellege segítette a terjedését, de országonként és rétegenként másként és másként definiálták feladataikat és ideológiájukat. A mozgalom nagyon sokféle szervezetre, csoportra és egyénre hatott.

A szocialista emancipáció kettõssége

A második világháború végén Európa két részén a nõkkel kapcsolatos politikák is élesen elváltak egymástól. Kelet- és Közép- Európában a munkába állást a nõk közül sokan felülrõl rájuk erõltetett kötelezettségnek, nem pedig önálló döntésnek tekintették. Nagyarányú beáramlásuk a munkaerõpiacra, részvételük ugrásszerû emelkedése a közép- és felsõfokú oktatásban, a gyermekintézmények elterjedése a nõk helyzetét a nyugat-európaitól és az észak-amerikaitól nagyban eltérõvé formálták. A nõk szocialista emancipációját azonban alapvetõen korlátok között tartották a marxista elméleti elképzelések és fõleg ezek gyakorlati megvalósítása.

A már eleve korlátozott emancipációs elvek, és annak gyakorlata Közötti eltérés mellett a helyzetet tovább bonyolította, hogy a szocialista állam átvette a mindenható -apaszerepet, és így adta meg a nõk jogait, amivel egyúttal a nõk önszervezõdését is megakadályozta. A szocialista államokban általános megoldásnak kikiáltott Nõtanácsok, még ha eredetileg élveztek is valamelyes támogatottságot, késõbb félig kormányzati, meglehetõsen bürokratikus intézményekké váltak, így nem tudtak a nõk lényegi problémáival foglalkozni. A kommunista ideológia hegemóniára jutásával a termelésben való részvétel vált a nõk felszabadításának "szükséges és elégséges" feltételévé. Emiatt a korlátozás miatt olyan témák felvetése, hogy miért marad a háztartási munka szinte kizárólagosan a nõk dolga, vagy a nõi autonómia, szexualitás, vagy a nõk elleni erõszak már nem fért bele a nõk felszabadításába, Egyedül a volt NDK diktatúrájára fogható rá, hogy megpróbált a nõk hagyományos szerepén és a családi munkamegosztáson változtatni. Azonban a gyakorlati megvalósulás azt mutatta, hogy a deklarációk ellenére vezetõ pozíciókba a nõk csak rendkívül ritkán jutottak be. Ezzel az egyenlõtlenséggel, csakúgy mint elnyomatásuk sok más példájával a nõk nem akartak, vagy nem tudtak törõdni.

Az 1989-es forradalmak után a nemek közötti egyenlõség kérdése egy rövid idõre lekerült a napirendrõl, mert a "nõkérdést" az elõzõ rendszer egyik átkos maradványának tekintették. Azonban a nõket közvetlenül érintõ és mint például az abortusz megszigorítása, a nyugdíjkorhatár emelése, a gyermekintézmények fontosságának megkérdõjelezése (és támogatásának megkurtítása!), az anyasági juttatások rendszerének átalakítása minden posztkommunista országban az elsõk között került ismét napirendre, S azzal, hogy a nõk is élhetnek a demokratikus. szabadságjogokkal, meg hogy témából és problémából is van elég, öt év leforgása alatt nõcsoportok százai jöttek létre Kelet- és Közép-Európában. Egyelõre keveseket tudnak megmozgatni, miközben a problémák sokaságával kell megbirkózniuk.

Magyarországi női mozgalmak

Az elsõ generáció feministái nagyrészt arisztokrata és felsõ nagypolgári körökbõl kerültek ki, akikhez késõbb a munkában álló, képzett középosztály tagjai is csatlakoztak. 1904-ben megalakult a Feministák Egyesülete. Céljuknak tekintették a választójoggal elérhetõ politikai emancipációt és a bejutást a felsõoktatás minden területére.

Hosszú évekig folyó viták osztották meg a különbözõ politikai irányultságú (szociáldemokrata, konzervatív, liberális) nõszervezeteket.
A magyar közgondolkodásban e viták emléke ma is kísért.

A második világháború után a kommunisták által deklarált emancipáció a nõkre hallatlan anyagi és lelki terheket rakott, mindazonáltal bizonyos lehetõségeket is teremtett számukra azzal, hogy közvetlen családi alárendeltségükbõl kiszabadulhattak. Mégis, a sztálinista emancipáció nem a nõk autonómiájának megerõsödését szolgálta, csupán ideológiája által a nemek közötti elnyomásnak még a lehetõségét is elködösítette.

A sztálinista állam nõkkel kapcsolatos politikájának fõ dilemmája abban állt, hogy az olcsó nõi munkaerõre azonnal volt szüksége, de a jövõben is biztosítani akarta a nagy létszámú új munkásgenerációkat - azaz gyermekszülésre is biztatni akarta a nõket. Ennek a problémának az elmélyítéséhez még az is hozzájárult, hogy az infrastruktúrára nem akartak "pénzt fecsérelni", Az ellentmondást azzal sikerült megszüntetni, hogy az emancipáció retorikáját összekapcsolták a nõk munkába állásával és a gyermeknevelés társadalmivá tételének újradefiniálásával.

A sztálinista emancipáció ezáltal egy máig ható szimbolikus kapcsolatot hozott létre a nõk és az állam között, annak ellenére, hogy az állam még a látszatát sem nagyon próbálta fenntartani annak, hogy az emancipációnak élharcosa lenne. Az emancipáció egyik fogaskerekének az 1948-ban meg. alakult Magyar Nõk Demokratikus Szövetségét jelölték ki, amely 1956-os megszûnéséig vitte is a zászlót. A Magyar Nõk Országos Tanácsának megalakulásával 1957-ben leginkább csak névváltoztatás történt, és ha úgy tetszik, a szocializmus tényleg megszüntette a nõkérdést, mivel 1970-ben kormánydeklarációt követõen eltûnt az országos szervezet is, csak helyi csoportjai és egy országos bizottsága maradt. 1989-ben ennek a szervezetnek belsõ ellenállói indítanak puccsot és mondják ki a szervezet megszûntét, s hozzák létre - hitük szerint fõnixmadárként - a Magyar Nõk Szövetségét.

A rendszerváltás után Magyarországon a nõi mozgalomnak különös jelentõsége van, mert a szocialista gyakorlat sokak számára hosszú idõre diszkreditálta a nemek közötti egyenlõség eszméjét. A ma mûködõ legalább két tucatnyi nõszervezet csupán a nõk töredékét képes mozgósítani, azt is nagy részben karitatív és szociális munkára.

Az utóbbi öt év alatt kialakult egy hálózat, amely a három nagy európai eszmei-politikai áramlatnak megfelelõen a konzervatív, a szocialista-szociáldemokrata és a liberális nõi csoportokat fogja össze. Akik e fõ ideológiai határvonalakon kívül (vagy át?) esnek, három további kategóriába sorolhatók: a feminista, a nacionalista és az egy témára (pl. családon belüli erõszak) koncentráló csoportok.

Mint a többi kelet-európai állam többségében, itt is az abortusz-kérdéssel kapcsolatos szigorítás vagy annak betiltásával való fenyegetés mozgósította elõször a nõi csoportokat, és dobta õket a nagypolitikai színpadra. Ez olyan erõvel és hirtelenséggel történt, hogy idejük sem maradt helyüket, céljaikat, önmagukat megbeszélni és kigondolni.

Az abortusz kérdése nemcsak hogy leterhelte a csoportokat, de belülrõl meg is osztotta õket. Ennek ellenére az ideológiailag meglehetõsen távolálló csoportok is képesek voltak sikeresen együttmûködni az abortusz kérdésben csakúgy, mint a nõi nyugdíjkorhatár emelésével kapcsolatos lobbizásban és aláírásgyûjtésben. Ha sikerük ez utóbbi esetben. ideiglenesnek is tûnik, már létezésükkel is bizonyítékát adják fontosságuknak.

Növekvõ számuk és specializálódásuk miatt egyre jobban képesek megszólítani a különbözõ világnézetû, szakmájú, lakóhelyû és családi állapotú nõket abban az idõszakban amikor a nõk nagy többsége kifullasztó megélhetési és emocionális terhekkel küzd egy olyan környezetben, amely a legkevésbé segíti elõ a nõk mozgalmának kialakulását és vagy nyíltan, vagy nevetség tárgyává téve lehetetleníti el az általuk felvetett kérdéseket.

Következtetések?

A nõmozgalmak értékelését az teszi meglehetõsen nehézzé, hogy arculatuk és céljaik nagyon sokfélék. Hatásuk és befolyásuk becslését még talán az egy témára koncentráló csoportok (pl. választójog, abortusz) esetében el lehet végezni, de rendkívül nehéz az elért eredményeket bizonyítani. Különösen akkor, ha a hierarchikus intézményi vezetésben nem bíznak - mint ahogy ez az 1970-es években történt.

Azonban a nõknek ez a tudatos, közös politikai tevékenysége, amit nõmozgalomnak hívunk, az éppen meghatározó hatalmi rendszerben a domináns társadalmi normákkal szemben már több, mint 150 éves történelemre tekinthet vissza. Ez alatt ez idõ alatt nemhogy csökkent volna az aktivitása, hanem megváltozott és megnõtt. Ezt a mozgalmat ennyi idõ alatt már sokszor halottnak nyilvánították és elásták. A fõbb nõmozgalmi hullámok közötti holtnak kikiáltott perióduookban is - talán kevésbé látványosan - de kitartóan küzdöttek a nõk az egyenlõtlenség ellen és az igazságosságért.

Amikor az egyenlõség és igazság kérdései helyet és teret kapnak, könnyen elõfordul, hogy a nõket egységesnek tételezõ kép szertefoszlik, mivel a nõi csoportok az elnyomás különbözõen megélt élményeit hozzák a felszínre. Ekkor már a politikai iszapbirkózástól függ, ki és mit ért azon, hogy "nõ", és annak érdekein. Ennek következtében a nõi mozgalmakon belül viták dúlnak arról, hogyan tehetnék képessé a nõket, mint a hatalomból kizárt és egyéb erõforrásoktól megfosztott csoportot arra, hogy beleszólhassanak saját életük alakításába. Hogy befolyásolhassák a társadalmat anélkül, hogy bármelyikük kisajátítaná az igazság tulajdonlásának különben nagyszerû bálványát.