Nőgyűlölet. A világ legrégebbi előítélete

Jack Holland (1947-2004) ír újságíró többéves kutatómunkájának eredménye ez a könyv: a nőgyűlölet felkavaró, megrázó története. A nőgyűlölet szó megjelenését a magyar szótörténet 1799-re keltezi, angol változata, a misogyny 1656-ben jelent meg először, jóllehet az, amit a szó jelöl, már évezredek óta létezett. És létezik a mai napig. Pedig nem kellene. „Aki ezt a könyvet elolvassa, szemlesütve fog a nőktől bocsánatot kérni.”

A mű eredeti címe Misogyny, 2006-ban jelent meg Londonban, azóta több nyelvre lefordították, 2008-ban hetekig vezette a német toplistákat.
A 3. fejezetet adjuk közre több részben. (Forrás)

3. fejezet

Az isteni közbelépés. A nőgyűlölet és a kereszténység terjedése

A kereszténység apró szektából való világvallássá növekedése sosem látott jelenség az emberi történelemben. Ugyanilyen példátlanul erős és összetett nőgyűlölő világszemlélete is, amely alapvetően három forrásból táplálkozik.

Az őskeresztények átvették a zsidóktól az ember bukásának mítoszát, ahogy a bűn és a mélységes szégyenérzet fogalmát is. Később a görögöktől átörökítették Platón dualisztikus filozófiáját és Arisztotelész „tudományos” bizonyítékait a nők született alacsonyabbrendűségére. Ehhez a hatékony főzethez keverte a kereszténység a maga egyedi központi dogmáját, miszerint Isten, Jézus Krisztus személyében, beavatkozott az emberi történelembe, hogy megmentse az emberiséget a haláltól, a bűntől és a szenvedéstől, vagyis a nők által előidézett bukás minden gonosz következményétől.

A keresztények átvették a zsidók történelemfelfogását, mely szerint a történelem nem más, mint Isten előre meghatározott, fokozatosan feltáruló terve: a választott egyház került a választott nép helyére, valahogy úgy, mint századokkal később, amikor Karl Marx a választott osztály vállára borította a történelmi determinizmus köpenyét. De sem azelőtt, sem azóta nem akadt olyan merész vallás, amely azt állította volna, hogy Isten éppolyan valós történelmi személy volt, mint Julius Caesar vagy Marilyn Monroe, és üdvösségben csak azoknak lesz részük, akik ezt elismerik. Ez a hit az isteni kinyilatkoztatás erejével ruházta fel a keresztény egyházat. Egy agresszíven térítő és mindenható intézménnyel a háta mögött a keresztény tan életveszélyessé vált, különösen az eretnekek és a nők számára. A sors keserű iróniája, hogy a kereszténység első három századában éppen a nők jelentették szokatlan sikere kulcsát, lévén, hogy az új vallás az antik világban hallatlan szabadságot ígért nekik.

A zsidó nőgyűlöletnek már a keresztény tanokba való beolvadása előtt is hosszú volt a története. A világ nagy része számára mindez azonban továbbra sem bírt volna jelentőséggel, ha valamikor az időszámításunk szerinti első század közepén nem történnek bizonyos események, és nem tűnik fel egy Jézus nevű, jelentéktelen próféta. A judaizmus különféle, egymással mindig perlekedő ágazatai közt egy újabbnak a megjelenése akkoriban aligha szúrt szemet valakinek. Ha abban az időben lettek volna újságok, a szalagcímek inkább Sejanusnak, Tiberius császár kegyencének véres bukásáról, a római elit zavargásairól szóltak volna. Mindarra, ami Júdeában történt, nem vesztegettek volna pár szónál többet. A kereszténység századok során kiteljesedő, hatalmas győzelmének köszönhetően azonban egy kicsi és politikailag jelentéktelen embercsoport néhány szólása és szokása csaknem univerzális jelentőségre tett szert. A teremtés mítosza, ahogy azt a Biblia leírja, ma mintegy kétmilliárd keresztény ember hitének középpontja, akik 260 országban élnek, vagyis a Föld teljes lakosságának egyharmada örökölte azt a mítoszt, mely a nőket okolja az emberiség szenvedéseiért.

A görög nőgyűlölettel ellentétben a zsidó verzió, a valláshoz hasonlóan, megmaradt a közmondások, a parabolák és a szokások szintjén. Filozofálás helyett a zsidók sűrűn kommentálták és gazdagon értelmezték szent szövegeiket. A két teremtésmítosz közötti hasonlóság azonban jól kivehető. Hasonlóan a görög mítoszokhoz, a zsidó hagyományban is Isten teremtette az első embert, Ádámot, mégpedig autonóm lényként, aki boldogan, elégedetten élt az Édenkertben. Egyedül az istenséggel áll kapcsolatban. Éva, akárcsak Pandóra, utólagos kiegészítés. Ádám oldalbordájából készült, mert Isten úgy gondolta, Ádámnak „segítségre” van szüksége. Görög társnőjéhez hasonlóan Éva is engedetlen, megszegi Isten parancsát, mely szerint nem ehetnek a tudás fájának gyümölcséből. „A kígyó ámított el engem, úgy evém”1 – ismeri be meglehetős hidegvérrel Éva. (1Móz 3,13)

Az Ószövetség istene legalább olyan bosszúállónak bizonyul, mint Zeusz. Azt mondja Évának:

„Felette igen megsokasítom a viselősséged fájdalmait, fájdalommal szülsz magzatokat, és epekedel a te férjed után, ő pedig uralkodik terajtad.” (1Móz 3,16)

Az Ádámnak szánt üzenet is egyértelmű: „…ellenségeskedést szerzek közötted és az asszony között.” (1Móz 3,15)

A judaizmus erkölcsi világa nagymértékben különbözött a klasszikus világétól, mégpedig éppen azokban a vonatkozásokban, amelyek aztán a kereszténységen keresztül nagymértékben befolyásolták a nőgyűlölet hőfokát. A judaizmus erkölcsi világrendjében a bűn fogalma dominál, mely ismeretlen volt a szomszédos görögök és rómaiak számára. Zeusz és istentársai megharagudtak ugyan egyes halandókra, de eltekintve attól a büntetéstől, amely Prométheusz gőgös elbizakodottsága miatt az egész emberiséget sújtotta, ritkán fenyegették a világot amiatt, hogy az emberek megszegték egyik vagy másik parancsukat. Jehova azonban könnyen haragra gerjed, mindenhol bűnt lát, és az Ószövetség jelentős részében úgy ül a mennyekben, hogy – képletesen szólva – rajta tartja ujját az atombombát kilövő szerkezet indítógombján.

„És mondta az Úr: Eltörlöm az embert, akit teremtettem, a földnek színéről, az embert, a barmot, a csúszó-mászó állatokat és az ég madarait, mert bánom, hogy azokat teremtettem.” (1Móz 6,7)

Egy esetben be is tartotta a szavát, amikor vízözönt bocsátott a világra, és kiirtotta az emberiséget, Noé és családja kivételével, akit kiválasztott a föld újranépesítésére.

A bűn fogalmával együtt járt az emberi testtel kapcsolatos szégyen, mely teljesen idegen volt a görögök és rómaiak világától. A szégyen Éva törvényszegésének legelső következménye:

„És megnyilatkozának mindkettőjüknek szemei, s észrevevék, hogy mezítelenek, fügefa levelet aggatának azért össze, és körülkötőket csinálának magoknak.” (1Móz 3,7)

A judaista hagyományból a kereszténységbe átkerült szégyenérzet mély nyomot hagyott az emberi szexualitáson. Meglepő módon mindez máig sem enyhült, a nőgyűlölet előtt pedig megnyitott egy újabb, romboló dimenziót.

A szégyenérzethez kötődött az a zsidó meggyőződés, melyet a kereszténység is örökölt, miszerint a szexualitás nem arra van, hogy örömöt szerezzen, hanem csakis a szaporodást szolgálja. Az erkölcsök javításán fáradozó rómaiak közül sokan (kétségtelenül saját hiábavaló próbálkozásaikra reflektálva) csodálták a zsidó családok erkölcsi szigorát. A házasságtörést keményen büntették: mind a csábítót, mind az elcsábítottat megkövezték. Mózes ötödik könyvéből tudjuk, hogy a szüzesség elvesztése hajadonok esetében halálbüntetést vont maga után:

„Ha pedig igaz lesz a vádolás, és nem találtatik szüzesség a leányban: akkor vigyék ki a leányt az ő atyjának háza elé, és az ő városának emberei kövezzék meg kővel, hogy meghaljon, mert gyalázatosságot cselekedett Izráelben, paráználkodván az ő atyjának házánál. Így tisztítsd ki közüled a gonoszt.” (5Móz 22,20–21)

Tilos volt a homoszexualitás és a férfimag minden pazarlása, beleértve a szodómiát, az önkielégítést és az orális szexet is. Egy cseppet sem lehetett elpocsékolni a szaporodásra szánt matériából. Az Énekek énekének magasztos költészetétől eltekintve az Ószövetség viszonyulása az emberi szexualitáshoz meglehetősen komor és sivár, a nőkkel szemben csaknem ellenséges. Az Ószövetség istene magányosan és zordan trónol a magasban, teremtő, akinek érzelmei többnyire kimerülnek az irigységben és a haragban. Teremtményeinek szépsége legtöbbször nem tölti el büszkeséggel, vággyal pedig sohasem. Az olimposzi istenekkel ellentétben sem szerelmet, sem kéjvágyat nem érez. A bosszú lélektanának nagymestere, mindig készen áll, hogy választott népét megbüntesse, megfenyítse, amiért megszegték a mindennapi élet minden kis részletére kiterjedő 613 törvényének valamelyikét, és mindig kész lesújtani ellenfeleikre, hogy előkészítse az ítélet napját, amikor az igaz zsidók üdvözülnek, az emberiség többi része pedig a lángok közt martalékául válik a pusztulásnak.

A zsidók osztoztak pogány szomszédaikkal abban a hitben, hogy egy nép erkölcsének egészségessége alapvetően leszűkíthető az asszonyok erényére. A zsidó Isten legkeményebb felháborodását az váltja ki, ha a nők pompában és kényelemben henyélnek. Ez lázadást jelent Isten ellen.

„És szól az Úr: Mivel Sion leányai felfuvalkodtak, és felemelt nyakkal járnak, szemeikkel pillognak, és aprókat lépve járnak, és lábokkal nagy zengést-bongást szereznek: Megkopaszítja az Úr Sion lányainak fejtetőjét, és az ő szemérmöket megmezteleníti.
Ama napon eltávolítja az Úr az ő lábaiknak zengő ékességét, a napocskákat és holdacskákat,
A fülönfüggőket, a karpereceket és a fátyolokat,
A pártákat, a lábláncokat, az öveket, a jóillattartókat és az ereklyéket.
A gyűrűket és az orrpereceket,
Az ünneplő ruhákat, a palástokat, a nagy kendőket és az erszényeket,
A tükröket, a gyolcsingeket, a főkötőket és a keczeléket:
És lesz a balzsamillat helyén büdösség, az öv helyén kötél, és a felfodrozott haj helyén kopaszság, a szép köpenynek helyén zsákruha, és a szépség helyén homlokra sütött bélyeg.” (Ézs 3,17–24)

Az Ószövetség Istene kiemelkedő, már-már egyedi az istenségek között, hol magasztos, hol rettenetesen kicsinyes, az egyik percben megteremti a világmindenséget, egy másikban arról gondoskodik, hogy a nőknek kihulljon a haja.

Ezékiel könyvében Isten már nem csak azzal fenyegetőzik, hogy a nőknek elrontja a frizuráját. A bálványimádással, házasságtöréssel és az egyiptomiakkal meg asszíriaiakkal való paráználkodással vádolt nőknek, akik hagyták tapogatni kebleiket „a nevetség és csúfoltatás kelyhét” kell kiinniuk.

„És megmutatom rajtad féltő szerelmemet, s cselekszenek veled kegyetlenül, orrodat s füleidet elmetélik, s maradékod fegyver miatt hull el, ők fiaidat és leányidat elviszik, s maradékodat tűz emészti el.
És megszüntetem a fajtalanságot a földről, és tanul minden asszony, és nem cselekszenek a ti fajtalanságotok szerint.” (Ez 23,25.48)

A próféta tömören összefoglalja az Ószövetség nőgyűlöletét, amikor azt állítja: „a ruhában moly van, az asszonyban gonoszság”.

A görög városállamok és Róma nőgyűlölői többnyire erkölcsi botlásokért marasztalták el a nőket. Az isteni helytelenítés új, erős adalék a nőgyűlölet történetében. Kozmikus jelentőséget kölcsönzött. Az Ószövetség Istene nem kínál jó példát a szeretet és megbocsátás vallásának. Mégis, a történelem számos paradoxonjainak egyike, hogy ebből az ágból hajtott ki a keresztény vallás.

Az Újszövetség Jehovája vagy Atyaistene feltűnően meglágyult az Ószövetség mennydörgő istenségéhez viszonyítva. Néhány kora keresztény gondolkodó, mint például Marcion annyira valószínűtlennek tartották ezt az ellentétet, hogy azt javasolták, az Ószövetség teljes szövegétől meg kellene szabadulni. Az evangéliumokban található, Jézusnak tulajdonított példabeszédekben és mondásokban az a legmeglepőbb, hogy mind a nőgyűlölet, mind a bosszúvágy hiányzik belőlük. A nők ott voltak Jézus első követői között. Máté szerint: „Sok asszony vala ott, akik távolról szemlélődtek vala, akik Galileából követték Jézust, szolgálván neki.” (Mt 27,55) Megvolt rá az okuk. Ugyancsak Máté mesél egy „vérfolyásos” asszonyról, aki megérintette Jézus ruhájának a szélét. A zsidó törvények szigorú tabuval sújtották a menstruáló, ezért „tisztátalannak” tartott nőket, tilos volt férfit érinteniük és belépniük a templomba. Jézus azonban nem utasítja rendre a vérző asszonyt, hanem azt mondja neki, „Bízzál, leányom, a te hited megtartott téged!” (Mt 9,22)

János evangéliumában Jézus tanítványai „csodálkoznak, hogy asszonnyal beszélt” (Jn 4,27). Jézus ebben egyedi volt. Sem a klasszikus kor nagy tanítói/filozófusai, sem a Jézust megelőző zsidó próféták, mint például Keresztelő Szent János, nem gyűjtöttek jelentős számban női követőket maguk köré. Mikor Jézus a Simon házában vacsorázik, megvéd egy nőt, akit pazarlással vádolnak, amiért drága olajjal kente meg Jézust: „Jézus pedig monda: Hagyjatok békét néki, mért bántjátok őt? Jó dolgot cselekedett énvelem.” (Mk 14,6)

A történet Máténál és Lukácsnál is megismétlődik. Lukács szolgál a legtöbb részlettel, többek között megjegyzi, hogy bűnös asszony volt. Mikor Simon felhívja rá Jézus figyelmét, az csak legyint: „Néki sok bűne bocsátatott meg, mert igen szeretett” (Lk 7,47). Jézus nem holmi merev szabályrendszer szellemében ítélkezik a nők felett, hanem úgy, hogy elismeri és megérti a nők tapasztalatait. Egy olyan társadalomban, ahol megkövezhették a nőket, mert „igen szerettek”, mindez felszabadító alternatívának bizonyult. Ez a magyarázata a jézusi tanok népszerűségének a nők körében, annak a népszerűségnek, melyet később a kereszténység egésze örökölt. Lukács evangélista a fogantatás női élményéről ír (Lk 1,24–80), és arról a csodáról, amikor a gyermek megmozdul az anyaméhben – ez a tapasztalat először jelenik meg az antik irodalomban. A jézusi erkölcs radikalitása akkor válik nyilvánvalóvá, amikor elébe vonszolnak egy nőt, akit „házasságtörésen kaptak”. A farizeusok megkérdezik Jézust, mit tegyenek az asszonnyal, miközben jól tudják, hogy ezért a tettért megkövezés jár. Jézus eleinte nem is figyel rájuk, elmélyülten ír a homokba valamit:

„De mikor szorgalmazva kérdezék őt, felegyenesedve monda nékik: Aki közületek nem bűnös, az vesse rá először a követ.
És újra lehajolván írt vala a földre.
Azok pedig ezt hallván és a lelkiismeret által vádoltatván egymás után kimenének, a vénektől kezdve mind az utolsóig, egyedül Jézus maradt vala, és az asszony középen állva.
Mikor pedig Jézus felegyenesedék, és senkit sem láta az asszonyon kívül, monda néki: Asszony, hol vannak a te vádlóid? Senki sem kárhoztatott-e téged?
Az pedig monda: Senki, Uram! Jézus pedig monda néki: Én sem kárhoztatlak, eredj el, és többé ne vétkezzél!” (Jn 8,7–11)

Jézus nők iránti szimpátiája éles ellentétben áll az ószövetségi hozzáállással, mely többnyire nem más, mint (Bertrand Russel kifejezésével élve) „tiszta lelkiismerettel alkalmazott kegyetlenség”.

Márk feljegyzi, hogy Jézus keresztre feszítésénél sok nő volt jelen. A férfi tanítványok elmenekültek, a nők ott maradtak imádkozni. Feltámadása után Jézus jelentőségteljesen legelőször egy nő, azaz Mária Magdolna előtt mutatkozik meg. (Mk 16,9) Amikor az megviszi a hírt az apostoloknak, az apostolok nem hisznek neki. A feltámadás a kereszténység központi dogmája, az üdvözülés záloga. Hogy ez legelőször egy nő előtt tárult fel, és egy nő volt az első, aki azt elhitte, erőteljes alapot biztosított ahhoz, hogy a nők fontos szerephez jussanak az új vallásban.

Jézus nőkkel szembeni magatartása mindenestül forradalmi volt. A nők kulcsfontosságúvá váltak a korai keresztény tanok terjesztésében. Háromszáz évvel később, amikor az egyház már győzedelmeskedett, Szent Ágoston figyelmeztet: „Ó, férfiak, akik félitek a keresztség terheit, könnyen megelőznek benneteket a nők. Tiszták azok, és elkötelezettek, nagyszámú jelenlétük növekedéshez segítette az egyházat.”6

A nők kezdetektől fogva özönlöttek az új vallás szárnyai alá. Az első század derekán Szent Pál Rómaiakhoz írt levelében harminchat hívőről emlékszik meg, akik közül tizenhat nő volt. Sőt, a legelső, akiről biztosan tudjuk, hogy kereszténynek tartották, Pomponia Graecina, Aulius Plautus felesége, volt, azé a hadvezéré, aki 43-ban, Claudius császársága idején Britannia megszállását vezette. Tacitus leírása szerint „előkelő nő” volt, és azzal vádolták, hogy „idegen babonaságokat” követ, általában ezzel a kifejezéssel illették a kereszténységet.7

Ebből és más utalásokból arra következtethetünk, hogy korai szakaszában az új vallásnak még a legmagasabb körökből is voltak női követői. Az első évszázad végére már a császári családba is eljutott.8 Az elégedetlen közép- és felső osztálybeli nők általában könnyen meggyőzhetőnek bizonyultak azok számára, akik új vallások és kultuszok részére kerestek hívőket, ahogy ezt az Egyesült Államok példája is mutatja, különösen a huszadik század második felétől. Más, a nők számára rendkívül vonzó keleti vallások, mint például a nagy istennők, Bona Dea vagy Ízisz kultusza is terjedt a birodalomban, de a kereszténység erkölcsi értékrendje szokatlanul előnyös volt a nők számára.

Mivel a keresztények úgy tartották, hogy minden egyes ember a lelkében hordozza az isteni szikrát, a csecsemőgyilkosságot és az abortuszt is tiltották.9 A kidobott csecsemők többsége lány volt, ami azt jelentette, hogy a keresztény közösségekben fokozatosan nőtt a nők aránya. Javított az arányon az új vallás abortusz-tilalma is, mivel a veszélyes műtétbe számos nő belehalt, és sokak meddővé váltak.10 Az antik világban, mind Rómában, mind a görög városokban a család fejének, a férfinak hatalmában állt abortuszra kényszeríteni a feleségét. Arisztotelész ezt a születésszabályozás egyik formájaként ajánlotta.

Bizonyos feljegyzésekből arra következtethetünk, hogy a keresztény nők később mentek férjhez, mint pogány kortársnőik, tehát nagyobb esélyük volt túlélni az első terhességet. Az özvegyasszonyokat sem kötelezték, hogy újra férjhez menjenek, ami korábban bevett szokásnak számított, a Lex Julia is megerősítette. (Lásd 2. fejezet.) A keresztényektől elvárták, hogy életre szóló házasságot kössenek, a házasságtörés pedig mindenképpen bűnnek számított, függetlenül attól, hogy férfi vagy nő követte el. A kereszténység tehát a férfiakéval azonos erkölcsi szinten ítélkezett a nők felett, sőt a keresztény lányokat ritkábban kötelezték házasságra, hiszen a kereszténység értéknek tekintette a szüzességet.

A klasszikus antikvitás korában hagyományosan arra szólították fel a férfiakat, hogy álljanak ellen a nők gonosz csáberejének. A történelemben először most a nők is elutasíthatták a férfiakat. A nők választhattak, hogy férjhez mennek-e, vagy sem. Mivel a házasságnak komoly veszélyei is voltak, sokan kihasználták a választás lehetőségét, és nem mentek férjhez. Érdekes hasonlóságokat és eltéréseket mutat mindez azzal, ami Nyugaton történt az 1960-as évek szexuális forradalmának idején, amikor a fogamzásgátló tablettáknak köszönhetően a nők először kaptak lehetőséget, hogy szabályozzák termékenységüket. Noha a kora keresztény forradalom sok szempontból szexualitás-ellenes volt, egy fontos vonatkozásban az 1960-as éveket idézi: jogot adott a nőknek ahhoz, hogy döntsenek, kívánnak-e szaporodni, vagy sem.

Hogy nem kötelezték őket házasságra, kétségtelenül egyike volt azoknak a tényezőknek, ami miatt az új vallás vonzóvá vált a nők számára. Ennek köszönhetően a nők aránya növekedett a keresztények körében. Az időnkénti keresztényüldözések során elpusztultak listája is ezt tanúsítja. Galliában, Lyonban 177-ben huszonnégy férfi és huszonhárom nő halt mártírhalált, Szicíliában három évvel később hét férfi és öt nő.

Rodney Stark szerint: „Az antik források és a modern történészek egyetértenek abban, hogy a keresztény hitre való áttérés kezdetben sokkal jellemzőbb volt a nőkre, mint a férfiakra.” Mivel a tágabb környezetben, a pogány kultúrában kevesebb volt a nő, mint a férfi, a pogány férfiak gyakran vettek feleségül keresztény nőket, ezeknek a férfiaknak pedig jelentős hányada később áttért a keresztény hitre. A modern vallási mozgalmakkal foglalkozó tanulmányában Stark többnyire ezzel az áttérési mintával szembesült.

Ennek hatása a kereszténység gyors terjedését mutató számadatokból is kitűnik. 40-re (vagyis alig hét évvel Jézus keresztre feszítése után) körülbelül ezer keresztény lehetett a nagyjából hatvanmilliós lakosságú birodalomban. A rendelkezésére álló legmegbízhatóbb adatok alapján Stark úgy becsüli, hogy az új hitet vallók száma évtizedenként 40 százalékkal növekedett. A második század elejére több mint kétszázezer keresztény volt, 300-ra pedig 6 299 832-re növekedett a számuk. Alig egy évtizeddel később többek között a keresztények nagy száma ösztönözte Constantinus császárt, hogy elismerje a keresztény vallást, és véget vessen a szórványos keresztényüldözéseknek. 350-re a Római Birodalom lakosságának több mint fele keresztény lett.

Marcia Guttentag és Paul F. Secord adatai a nők társadalmi státusáról és a férfi–nő arányról azt mutatják, hogy minél magasabb a nők aránya, annál magasabb társadalmi státusnak örülhetnek. Stark úgy véli, a korai keresztények körében a nőknek magasabb volt a társadalmi megbecsültségük, mint a körülöttük levő pogány világban. A fenti állítás bizonyítására fel lehetne hozni Pál apostol utalásait a női diakónusokra. Pál apostol szerint a diakónusok fontos szerepet töltöttek be a korai egyházban, segédkeztek a liturgikus eseményeknél, és ők irányították az egyház diakóniai tevékenységeit. Világos, hogy Pál természetesnek találta, hogy nők is betölthessék ezt a funkciót.

Számos későbbi forrás is utal női diakónusok jelenlétére a korai keresztény egyházban. A nők egyházon belüli megbecsültségének legmeggyőzőbb bizonyítéka természetesen Pál apostol Galáciakbeliekhez írt levelének az a kijelentése, hogy:

„Mert akik Krisztusban keresztelkedtetek meg, Krisztust öltöztétek fel.
Nincs zsidó, sem görög, nincs szolga, sem szabad, nincs férfi, sem nő, mert ti mindnyájan egyek vagytok a Krisztus Jézusban” (Gal 3,27–28)

Egyéb következményeitől függetlenül ez a legradikálisabb egyenlőségnyilatkozat, mióta négyszáz évvel korábban Platón eszményi államának leírásában nőnemű őrök is szerepeltek. (Lásd 1. fejezet.) Voltaképpen Pál apostol csak nyilvánvalóvá teszi Jézus nőkkel szembeni viselkedésének következményeit. Olyan szerepet játszik a kereszténységben, mint Lenin a marxizmusban, terjeszti az új hitet, és felkészíti a keresztényeket a mennyei királyság eljövetelére, melyben férfiak és nők egyaránt egyesülnek Krisztussal, és minden földi különbség elenyészik.

Vajon milyen gyakran vált társadalmi valósággá a nőknek ez a spirituális egyenlősége? Könnyű azt állítani, hogy Isten szemében nők és férfiak egyenlők, de vajon a korai keresztények tényleg arra bátorították az embereket, hogy egyenlő félként tekintsenek egymásra? Akik egyetértenek a fenti állítással, de azok is, akik nem, egyaránt Pál apostolt idézik. Platónhoz hasonlóan Pál apostolt is egyesek nőgyűlölőnek, mások feministának tekintik. Tagadhatatlan azonban, hogy a házasságtöréssel kapcsolatos erkölcsi tanítás, az abortusz és a csecsemőgyilkosság elítélése, és hogy nem kötelezték a nőket házasságra, még ha csak közvetett módon is, de javított a nők státusán, lévén hogy a kereszténység számos előítéletes és a nők szempontjából hátrányos szokást eltörölt. Persze ez az egyenlőség nem azonos a modern, liberális demokráciák egyenlőség fogalmával.

Más hasonlóság is van Pál apostol és Platón között. Mindkettőjük szerint a nők és a férfiak közti egyenlőség csak a nemi különbségek teljes eltörlése árán jöhet létre. Platón női őreinek tiszteletbeli férfiakká kell válniuk, nemi sajátosságaik tehát elhalványulnak. Pál szerint a mennyei királyságban eltűnnek a nemi különbségek. Mindkét gondolkodó úgy látja, emberi mivoltunk egyik alapvető komponensének feláldozása az ára a nemek közötti egyenlőségnek. Csakhogy bizonyos patriarchális szokásoknak folytatódniuk kellett.

A Korinthusbeliekhez írt első levelében (1Kor 11,3–16) számos szabályt fogalmaz meg nők és férfiak, illetve az egyház és Krisztus kapcsolatáról. Megerősíti a férfidominancia bibliai hagyományát: „az asszonynak feje pedig a férfiú”, és a férfi elsőbbségét a teremtésmítoszban: „Mert nem a férfiú van az asszonyból, hanem az asszony a férfiúból. Mert nem is a férfiú teremtetett az asszonyért, hanem az asszony a férfiúért.” Itt parancsolja meg azt, hogy a nők letakart fővel lépjenek a templomba. Valamelyest azonban továbblép, felismeri a férfi és a nő kölcsönös egymásrautaltságát is:

„Mindazonáltal sem férfiú nincs asszony nélkül, sem asszony férfiú nélkül az Úrban. Mert amiképpen az asszony a férfiúból van, azonképpen a férfiú is az asszony által, az egész pedig az Istentől.” (1Kor 11,11)

Lehet ezt úgy is értelmezni, ahogy a zsidó feminista kutató, Pamela Eisenbaum teszi, mint egyszerű elismerését annak, hogy a férfi legalább annyira függ a nőtől, mint amennyire a nő a férfitól. Ha az ember elfogadja ezt az értelmezést, akkor Pál apostol itt érvényteleníti a régi görögök és az Ószövetség által kedvelt, ősrégi, nőgyűlölő elképzelést, az autonóm férfi mítoszát. Ez már haladás. Csakhogy miközben megdönti a nőgyűlölet egyik tézisét, az egyik legerősebb fegyvert adja sokak kezébe, és így örökre megváltoztatja egy egész civilizáció felfogását a testről.

Pál apostol látszatra jelentéktelen, csúnya kis ember volt, „nagy, kopasz fejjel”, görbe lábakkal, összenőtt, vastag, sötét szemöldökkel és hosszú orral. Ránézésre senki nem gondolta volna, hogy ilyen nagy zavart fog tudni kelteni az emberi lélekben. Pál apostol levelei forradalmian megrengették az emberi érzékenység alapjait. A Rómabeliekhez írt levelében a saját testéről ír:

„Mert tudom, hogy nem lakik énbennem, azaz a testemben jó, mert az akarás megvan bennem, de a jó véghezvitelét nem találom. Mert nem a jót cselekszem, amelyet akarok, hanem a gonoszt cselekszem, amelyet nem akarok. (…)
Mert gyönyörködöm az Isten törvényében a belső ember szerint.
De látok egy másik törvényt az én tagjaimban, mely ellenkezik az elmém törvényével, és engem rabul ád a bűn törvényének, mely van az én tagjaimban.
Ó, én nyomorult ember! Kicsoda szabadít meg engem e halálnak testéből?
Hálát adok Istennek a mi Urunk Jézus Krisztus által. Azért jóllehet én az elmémmel Isten törvényének, de testemmel a bűn törvényének szolgálok.” (Róm 7,18–25)

Ezek a sorok az emberi testhez intézet hadüzenetként is értelmezhetőek. Csakhogy, amikor az ember hadat üzen önmagának, a harc első áldozatai a nők lesznek. Ez a háború ma is zajlik.

A klasszikus antikvitás számos bölcselője, mint például Platón, dualisták voltak, a világ megértésére törekedtek, és igyekeztek meghatározni a világ rejtett vezérlő elvét. Ennek eredményeképpen alkalmatlannak, sőt akadálynak tekintették a mindennapi valóságot, beleértve a testet és annak szükségleteit is. De nem tartották mélységesen gonosznak, mint Pál apostol. Ilyen kétségbeesett kiáltás, mint amilyen saját, lázadó teste miatt szakadt ki az apostolból, még sohasem hangzott fel korábban. Platón legfeljebb szerencsétlen kellemetlenségnek tekintette a testet, melyen az igazságot kereső filozófusnak túl kell tennie magát. Pál apostol számára a test az isteninek az elutasítását jelentette, lázadást a legnagyobb igazsággal szemben, amelyért Isten fia kereszthalált halt. És a hús lázadásának legfőbb felbujtói kétségtelenül a nők.

A Korinthusbeliekhez írt levelében, melyet a nőtlenség kérdésén vitázó keresztényeknek írt, ezt mondja:

„… jó a férfiúnak asszonyt nem illetni.
De a paráznaság miatt minden férfiúnak tulajdon felesége legyen, és minden asszonynak tulajdon férje. (…)
Mondom pedig a nem házasoknak és az özvegyeknek, hogy jó nekik, ha úgy maradhatnak, mint én is.
De ha magukat meg nem tartóztathatják, házasságban éljenek, mert jobb házasságban élni, mint égni.” (1Kor 7,1–2;8–9)

A házasság „védelem lett a vágy ellen”. Pál apostol nem javasolja, hogy minden keresztény maradjon nőtlen, hiszen ez ellehetetlenítette volna az új hit terjesztését, de a szükséges rosszként felfogott emberi szexualitásról alkotott sivár képe újabb bizonyítékul szolgált az egyház egyre növekvő nőgyűlöletére. A szentség egyre inkább a szüzességgel lett egyenlő.

A lázadó testet meg kellett zabolázni, és mint egy ellenséges erődöt, böjttel, sanyargatással és más büntetésekkel kellett leigázni, legfőképpen pedig szexuális önmegtartóztatással. A görögöket és a rómaiakat arra tanították, hogy a szenvedélyek fölött uralkodni kell. A keresztény tanító, Alexandriai Kelemen szerint (kb. i. sz. 150–215) „eszményünk az, hogy egyáltalán ne váljunk a szenvedély prédájává”. A második század végére a korai egyház egyik legfontosabb és legbefolyásosabb személyisége, Quintus Septimius Florens Tertullianus (160–220) már leírhatta azt, hogy „…akinek a szíve éber volt, az inkább böjtölt, (…) az erényt megmutatva a böjtöt állandósította, és szemével látta Isten dicsőségét, fülével hallotta Isten hangját, szívében fontolgatta Isten törvényét…”

Elméletileg a férfinak könnyebb megtartóztatnia magát a nővel való közösülés gondolatától, ha az a nő visszafogottan öltözködik. Tertullianus szerint „…az üdvösség pedig nem csupán a nőknek, de a férfiaknak is, főképpen a szemérmetesség gyakorlásáért jár”. A nőknek ekkor már fátylat kellett viselniük a keresztény szertartásokon. Tertullianus tiltotta el a nőket a ministrálástól, mondván, hogy képesek elterelni a hívők figyelmét. A keresztény férfi saját testével vívott harcában a csinosan öltözött nő jelentette lázadó testrészének legnagyobb szövetségesét. Tertullianus ezért egy egész értekezést szán az „asszonyi cicomára”, hogy semlegesítse ezt a hatalmat. Ebben azt állítja, hogy a nők testük díszítését, arcuk festését azoktól az angyaloktól tanulták, akikkel párosodtak. A bukott angyalok „az asszonyok kezére játszották a női hiúság múlandó eszközeit. Nyakláncok változatos díszét adó csillogó kövecskéket, aranypereceket a karok nehezítésére, pirosító kenőcsöt az arcok színezéséhez s a szem fölött való ívekre szolgáló bizonyos fekete port is.” Pál apostol vezette be az élő Isten templomaként felfogott test eszményét.19 A hivalkodást, arcfestést kedvelő nők beszennyezik ezt a templomot, távozásra kényszerítik Istent.

„Az Isten ellen vétkeznek ugyanis a bőrüket festékkel maszatolók, az arcukat pirosítókkal szennyezők és a szemöldöküket korommal ívezők. Nos igen, nem tetszik nekik az Isten alkotása. Csak természetes, hogy magukat gáncsolják abban, s így megróják a mindenség Alkotóját is. Az eszközöket ehhez az Istennel szembenálló művésztől csenik, ez pedig nem más, mint az ördög. Ugyan ki mutatná meg, hogy a test miképpen változtatható, ha nem ő, aki az ember lelkét is átgyúrta gonoszsággal.”20

A görög városállamok és Róma nőgyűlölői egyaránt szidalmazták a nőket a szépítkezésért. Ám Cato vagy Juvenalis ezt csupán az emberi hiúság jelének tekintették. Elismerték, hogy a nőknek hatalmában áll megzavarni az önuralom és a fegyelem erényét követő, csiszolt elméjű férfiakat, ugyanakkor a szépítkezési kedv szerintük csak azt mutatja, hogy mennyire ostobák a nők, hogy olyan múlékony csecsebecsékre vágynak, mint a szépség. Tertullianus-szal már átlépünk egy másik világba, ahol a természetes és a természetfeletti között leomlott a határ, ahol Isten és a sátán küzdenek az emberi test harcmezején, és ahol a nemi vágy a sötétség erőinek legfélelmetesebb fegyvere. Az isteni erő azok oldalán lép közbe, akik igyekeznek elfojtani a szexualitást, ami alapvetően és elsősorban a női nemiség elnyomását jelenti. Hogy ne váljon az ördög szövetségesévé, Tertullianus szerint a nő „inkább fekete gyászruhában bolyongana, sőt elhanyagolt külsőre áhítoznék, mint aki a zokogó és bűnét bánó Évát hordozza magában. Lám, így tökéletesebben engesztelné ki-ki bűnbánata sokféle öltözékével Éva örökségét – hogy szóval is kimondjam –, az első gonosztett gyalázatát s a vesztébe zuhant ember gyűlöletességét.”

Tertullianus válasza arra a javaslatra, hogy fátyolt nem viselő lányt engedjenek a gyülekezetbe, példázza, hogy az erénycsőszök hogyan élik ki, szigorú ítéletnek álcázva, maszturbációs fantáziájukat: „…amikor sok tekintet fúrja át, miközben mutogató ujjak csiklandozzák, amikor szerfölött szeretik, amikor ölelések és folytonos csókok közepette felhevül .”21

Az egyik bekezdésben, amely hírhedté vált, mióta Simone de Beauvoir idézte a Második nemben, Tertullianus a nő és az ördög kapcsolatáról beszél:

„Nemde él az Isten büntető ítélete e világi élet során, szükségszerűen élnie kell tehát bűnöd adósságának is. Te nyitottál kaput az ördögnek, te törted meg ama fának a pecsétjét, te hagytad cserben legelőször az isteni törvényt, s te beszélted rá cselesen a bűnre, akivel a támadó ördög nem boldogulhatott. Isten képmását, a férfit, ugyancsak könnyen zúztad össze. Érdemed, vagyis a halál okán kellett az Isten fiának meghalnia. És még azon jártatod eszedet, hogy csecsebecséket aggass bőrruhád fölé.”

Tertullianus annak az ószövetségi istenségnek a stílusában mennydörög a nőkre, aki annak idején azzal fenyegette őket, hogy ki fog hullni a hajuk. Hangneme és szavai azonban sokkal fenyegetőbbek. Nem csupán az ember bukásáért felelősek a nők, hanem ők (nem a zsidók, és nem a római hatóságok) okolhatók Jézusnak, az ember megváltójának szenvedéseiért és haláláért is. A nők húsán keresztül jut az ördög a világba. Megfeledkezve Jézus nőkkel szembeni viselkedésének példájáról, Alexandriai Kelemen azt állítja, hogy Jézus küldetése „a nők által elkövetett gonoszságok megszüntetése” volt, amin ő a nemi vágyat, a születést és a halált érti. A Példabeszédek könyvét parafrazálja: „És házasság követte az asszonyt, szaporodás a házasságot, a halál pedig a szaporulatot.”

A kereszténységgel új eszme jelent meg a világban, az üdvözülés gondolata. Hitük erősödésével a keresztények egyre inkább azt vallották, hogy az üdvözülés csak a szexualitás elutasítása árán lehetséges. Ez a felfogás a harmadik század folyamán erősödött meg, és radikális, korábban ismeretlen erejű nőgyűlölettel társult.

Mindezek hátterében az a Jézus halála után kétszáz évvel bekövetkezett válság húzódott meg, ami miatt csaknem kipusztult a nyugati civilizáció. A válság ezúttal erősebben kihatott arra, ahogy az emberek önmagukról gondolkodtak és éreztek, mint amennyire az időszámításunk előtti ötödik században a peloponnészoszi háború hatott az athéniakra. Az örökösödési háborúk sora belülről gyengítette Rómát. 235 és 284 között húsz császár követte egymást a trónon, a kontrollálhatatlan infláció az egész birodalmat gazdasági összeomlással fenyegette. Barbár hordák törtek át a határokon, mélyen behatolva a birodalom korábban csendes provinciáiba. Hétszáz év után először Rómát masszív falakkal kellett körülvenni. A római imperátor térdet hajtott egy perzsa király előtt. Két nagy, ma himlőként és kanyaróként azonosított, járvány dühöngött a nagyvárosokban és a környező vidéken, elpusztítva a lakosság egynegyed/egyharmad részét, tovább mélyítve az amúgy is súlyos népesedési válságot. A földi világ ritkán mutatkozott mulandóbb, ideiglenesebb helynek. A csapások és kétségbeesések évtizedei alatt nőtt a leggyorsabban a keresztények száma, a korszak végére több mint hatmillió hívőről beszélhetünk: ekkora erővel már komolyan számolni kellett.

Pál apostol óta a kereszténység mindig is meglehetősen ambivalens módon viszonyult a szexualitáshoz. A korai keresztények még abban a boldog hitben éltek, hogy közel van Jézus visszatérése, ezért ezek a problémák hamarosan megoldódnak. De ahogy telt az idő, az életérzés is megváltozott.

Origenész (185–254) a korai egyház első valódi filozófusa úgy döntött, nem vár tovább a mennyei királyságra, a test és a lélek konfliktusát úgy oldotta meg, hogy kasztráltatta magát. A harmadik és a negyedik század során a hús csábításainak való ellenállás radikális formát öltött a test teljes elutasításában. Edward Gibbon The Decline and Fall of the Roman Empire [A Római Birodalom hanyatlása és bukása] című művében rávilágít arra, hogy a keresztények „gyűlölték saját létezésüket”, csupán átmeneti, elszenvedni való állapotnak tartották. Egyesek „bojkottálták az anyaméhet”. Egy kereszténnyé lett fiatalasszony azzal utasítja el a férjét: „Nincs hely számodra mellettem, mert az Úr Jézus, akivel egyesülök, jobb, mint te.” Egy másik fiatal nő azzal jelzi, hogy elutasítja a házasságot és a szaporodást, hogy közli a szüleivel, nem mosakszik többé. Később Szent Jeromos (342–420) a „nyomorúságosan piszkos Paulát” keresztény női eszményképként dicséri. Brown szerint: „az ágy varázsának megtörése a világ varázsának megtörését jelentette”. A szexualitáshoz való ellenséges viszonyulása, a házas állapot becsmérlése és a szüzesség rögeszméje miatt a korai kereszténység az egyik legmélyebben családellenes mozgalom, amely valaha létezett.

Ez a családellenes életérzés a birodalom keleti felében a militáns aszkézis erősödésében fejeződött ki a legradikálisabban. Nem meglepő, hogy a nőgyűlölet bölcsőjeként szolgáló Földközi-tenger keleti részén találkozhatunk a nőgyűlölet legmélyebb és legirritálóbb megjelenési formáival. Keresztelő Szent János bibliai példaképül szolgált azok számára, akik a sivatagban akartak élni, sáskán és vadmézen. Jézus maga is negyven napot és negyven éjszakát töltött a pusztaságban. A harmadik és negyedik század során a „sivatagi atyáknak” nevezett szerzetesek ezrei vonultak vissza a világ elől Szíria és Egyiptom sivatagaiba, barlangokban vagy primitív kunyhókban, sőt időnként oszlopok tetején laktak, hol magányosan, hol kis közösségekben. De a társadalomból sokkal könnyebb elmenekülni, mint a test elől: a testnek ugyanis megvan az a sajátossága, hogy velünk jön, magával hozva a vágyakat és a szükségleteket, különösen azokat, amelyek a nőkhöz kötődnek.

„Kínozd az érzékeidet, mert kínzás nélkül nincs mártíromság” – tanácsolja egy öreg szerzetes a fiatalnak. Az ágy varázsa az önutálat rémálmává változott, a pszichopatologikussá vált nőgyűlölet másodosztályú horrorfilmbe illő jeleneteket produkált. A kéjvágytól kínzott aszkéta szerzetes kiásta egy nő rothadó hulláját, köpenyét belemártotta a bomló húsba, megszagolta, majd a köpenybe temette az arcát. Abban reménykedett (és nyilván nem ok nélkül), hogy ez majd egy életre elveszi a kedvét a nőktől.

Időközben Nyugaton a kereszténység más, mélyreható változásokon ment át, melyek szintén alakították a nőgyűlölet történetét. Vallásként és kulturális hatalomként a kereszténység annyira megerősödött, hogy a hatóságok kénytelenek voltak hivatalosan is elismerni. 313-ban Constantinus császár (306–337) kiadta a vallási toleranciát hirdető Milánói Ediktumot. A római pápa által irányított egyetemes egyház segítségével a kereszténység egyre inkább uralkodó vallássá vált. A vallást szabályozó klerikusok egyre szigorúbban korlátozták a nők szerepét. Néhány évvel korábban az elvirai zsinat egy sor, a nők társadalmi- és szexuális életét korlátozó szabályt iktatott be. A papok házasemberek maradhattak, de nem élhettek nemi életet a feleségükkel. Keresztények nem kerülhettek nemi kapcsolatba zsidókkal. A behozott nyolcvanegy szabályból harmincnégy a házasságot és a nők viselkedését korlátozta, különösen a nők szerepét az egyházon belül. Mintha a tanácsban résztvevő papok a nőkön álltak volna bosszút, amiért önmegtartóztatást parancsoltak magukra.

Hét évvel a Milanói Ediktum után Constantinus, az első keresztény császár bebizonyította, hogy milyen szigorú is az egyre terjedő abszolutista erkölcs. Olyan törvényt hozott, amely halálbüntetést szab ki minden olyan szűzre és kérőjére, akik elszöknek otthonról. Ha netán egy rabszolganő segített nekik ebben (és a szolgákat mindig együttműködéssel gyanúsították), halálbüntetés várt rá: olvasztott ólmot öntöttek a torkába. „A női nem változékonyságának és ingatagságának” okán nem számított, hogy a fiatal nő beleegyezett-e a szökésbe, vagy sem.35 Szolón és Cato egykori, hátborzongatóan brutális nőgyűlöletére emlékeztet mindez.

A növekvő intolerancia más módon is megnyilvánult. Theodósziusz (379–395), a jámbor katolikus császár uralma alatt keresztény csőcselék garázdálkodott a római Fórumon, leverték a Vesta-szüzek szobrainak fejét (vandalizmusuk eredménye a mai napig látható), pogány templomokat támadtak meg, zsinagógákat gyújtottak fel.36 A test elleni harc 393-ban véget vetett az olimpiai játékoknak, lévén, hogy az atléták korábban meztelenül versenyeztek. A test mint a művészet tárgya jó ezer évre eltűnik a Nyugat szeme elől. 390-ben ismét megmutatkozott, mit jelent, ha az egyház szigorúan szabályozni kezdi a szexuális viselkedést: megtámadták a (Rómában századokon át virágzó) homoszexuális bordélyokat. Az ott talált prostituáltakat megégették. Az volt a bűnük, hogy a nő szerepét játszották a nemi aktusban. A nemek közti különbséget isteni elrendelésnek és ezáltal örökérvényűnek tekintő új ortodoxia szemében ez súlyos bűnnek számított. A korai kereszténység sokkal rugalmasabban értelmezte a nőiség és a férfiasság kérdését. Ez a rugalmasság, átjárhatóság mind gondolatban, mind viselkedésben véget ért. Az igazhitű katolikusok elkezdték meghatározni azokat a zárt (társadalmi, morális, vallási, gondolati és szexuális) kategóriákat, amelyekben nők és férfiak olyan rögzített helyet kaptak, mint amilyen rögzített odafent a csillagos mennybolt.

Ha a kereszténység mélyre gyökerező dualizmusát test és lélek, ember és Isten, férfi és nő, a szellemi és érzéki világ közötti ellentét filozófiai vonatkozásában akarjuk szemlélni, további bölcseleti vizsgálódásra van szükség.

A korai kereszténység olyan távol állt a filozófiától, mint a modern amerikai protestantizmus. Evangéliumában a hiten alapuló reveláció kedvéért átlépett az ésszerűségen. Tertullianus megvetéssel utasítja el azt a gondolatot, hogy a „görögök” (így nevezte a filozófusokat) bármi hasznára lehetnek a kereszténységnek. Az egyetlen fontos kivétel János evangéliuma, annak hangsúlyozottan platóni gondolatával: „Kezdetben vala az Ige, és az Ige vala az Istennél, és Isten vala az Ige.” (Jn 1,1)

Az Ige azonos Platón tökéletes formájával, amely az időtlen tökéletesség állapotában az érzékeken túl, az abszolút valóságban létezik. Ezt a valóságot a keresztények az egyetlen igaz Istennel azonosították.

„És az Ige testté lett, és lakozék miközöttünk (és láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttének dicsőségét), aki teljes vala kegyelemmel és igazsággal.” (Jn 1,14)

János szerint az örökkévaló isteni jelenlét tökéletessége Jézus személyében lépett be a történelembe. Platón „tökéletes formája” emberré vált, az eszményi egyesült a valóssal, véget vetve a dualizmusnak. A kereszténység legmélyebb ellentmondása tehát abban rejlik, hogy mégis próbálta módszeresen alkalmazni a platonizmust (átváltoztatva katolicizmussá), hogy bölcseleti magyarázatot találjon a keresztény világlátás alapját képező kettősségekre.

Két oka is van annak, hogy a katolikus vallás olyan könnyedén átvette Platón gondolatait: a platonizmus mind bölcseleti, mind társadalmi szinten vonzónak bizonyult. Platón elmélete a formákról remekül illett egy olyan valláshoz, amely az eljövendő világ fontosságát hangsúlyozta, és megvetette a jelenlevőt. Az Államban kifejtett társadalomelmélete vonzónak tűnt az egyre kifinomultabb hierarchikus rendszert kiépítő egyház szemében, élén a papsággal mint uralkodó osztállyal. Platón őreihez hasonlóan a papok megértik a tökéletes igazságot, hirdetik azt a hívőknek, és megvédik őket az eretnekektől. Bertrand Russel szerint Origenész kezdte el a platóni gondolatok és a zsidó írások szintetizálását. De Szent Ágostonra (354–430), Platón óta a legnagyobb gondolkodóra hárult az a feladat, hogy felépítse a keresztény világlátást és azon belül egy, a nőgyűlöletet is szellemileg aládúcoló filozófiai rendszert.

Aurelius Augustinus egyszerű emberek fiaként született a mai Kelet-Algériában. Családja a kereszténység terjedésének jellegzetes mintája: anyja, Monica keresztény volt, apja, Patrik pogány, kevéssel a halála előtt tért meg. Az értelmes, bonyolult érzelmek közt hánykolódó, szexuálisan aktív Ágoston tizenhét évesen már egy karthágói ágyassal élt együtt. Monicát ez kétségbe ejtette, ő azt szerette volna, ha fia keresztény lesz, és magasabb rendű dolgoknak szenteli az életét – valahogy úgy, ahogy később az ír anyák forrón imádkoztak azért, hogy fiaikból papok legyenek. Ágoston előbb diák volt, majd nyelv és irodalomtanár lett, előbb Karthágóban, majd Rómában és Milánóban élt. Évekig kacérkodott a manicheizmussal, majd kozmológiájának inkoherens voltára hivatkozva, elutasította.37 Ágoston előbb Platónra talált rá, csak aztán az Úrra.

Ágoston a történelem egyik vízválasztó személyisége. A csaknem ezer évig tartó klasszikus ókor és a keresztény civilizáció határán áll. Ő az első embere az antikvitásnak, aki kiváló művében, a Vallomásokban feltárja belső harcait. Mintha egy televíziós talk showba csöppennénk, ahol a vendég felfedi legmélyebb szégyenét, legnagyobb szerelmét, legszörnyűbb bűneit, legszentebb céljait. Ezerhétszáz évvel korábbi „műsor”, de egy Oprah Winfrey-beszélgetés aktualitásával. Az Istent kereső Ágoston nyugtalanságának középpontjában a test vágya és az akarat törekvése közti harc áll, az a mély kettősség, amelyet Ágoston Platón filozófiai eszköztárának segítségével a katolicizmus lényegévé tesz. Kétségbeesett kiáltása a Pál apostolét idézi fel, noha erejét és komplexitását nem tudja fölülmúlni:

„Megérkeztem Karthágóba, s körülrajzott engem a züllött szerelmek raja minden oldalról. (…) Így a vonzalom forrását testi vágyakozásaim piszkával fertőztem meg, szemérmes derűjét szenvedélyem törölte le, s jóllehet valójában ennyire piszkos és jellemtelen voltam, gonosz hiúsággal vigyáztam, hogy finom és előkelő úrnak tartsanak.”

Testi vágyai rabbá teszik: „Engem az érzékiség nyavalyája tartott láncon, halálra hervasztó gyönyörűséggel viseltem bilincsét, s remegtem a szabadulástól.” „Mélyen beleragadtam a gyönyörűségbe.” Annyira undorodik az ember testiségétől, hogy a disznókhoz hasonlítja azt: „Hús és vér sarában fetrengünk” – állítja.

Kései munkájában Az Isten városáról-ban kötelezően visszatér erre a témára. Az ember bukásával kapcsolatban ezt írja:

„Ekkor kezdett a test a lélek ellen sóvárogni, és mi ezzel a küzdelemmel születünk. Az első engedetlenség következményeként testünkben hordozzuk a halál csíráját, megromlott természetünk folytán tagjainkban a halál harcát avagy győzelmét.”

A kéjvágy pokla azóta is elkísér bennünket. Ágoston számára ez a küzdelem csak magasabb síkon dőlhet el. Olvasta a platonisták latinra fordított műveit, és rájött, hogy azokban mindegyre elsikkad Isten és az ő világa. Az eszme, a tiszta forma, az örök és változatlan számára Istennel azonos. A platonikus elképzelés a magasabb szellemi valóságról bizonyos értelemben megfelelt Ágoston kétségbeesett kitörési próbálkozásainak a testi vágy börtönéből. Platón szellemi mennyországa azonban túl elvontnak és távolinak bizonyult, és legfőképpen nem ígért megváltást és örök életet: azért van ma oly sok milliónyi keresztény és olyan kevés platonista. És ezért tért át Ágoston 386-ban a keresztény hitre.

Ágoston hozzájárulása a nőgyűlölethez a Vallomások második könyvének egyik bekezdésével foglalható össze:

„…vétkemnek semmi más oka nem volt, mint maga a bűn. Undok volt, s én ragaszkodtam hozzá. Ragaszkodtam tulajdon romlásomhoz, ragaszkodtam hibámhoz, nem ahhoz a dologhoz, ami miatt hibáztam, hanem magához a hibához. Jaj, az én szennyes lelkem elszakadt erősségedtől, s vesztébe rohant, nemcsak tettei bűnösségével, hanem magának a bűnnek kívánságával.”

A bukásnak ez a gondolata az ember édenkertből való elűzetésének zsidó mítoszából öröklődött. Ehhez Ágoston egy újabb, még ijesztőbb méretű bukás mítoszát társítja: a platóni bukást. A tiszta formától való eltávolodás a keresztények számára az Istennel való időtlen tökéletességű egyesülésből való kiszakadás és a vággyal, szenvedéssel és halállal teli, múlékony világban való élés. Mindez a fogantatással kezdődik. Fogantatásunk percétől fogva bűnösök vagyunk, ez az eredendő bűn. Ahogy Ágoston mondja a zsoltárt idézve, „bűnben fogantatunk” már az anyaméhben. A kegyelemből való kiesés eszköze a nő. Akként is, hogy Éva engedetlensége vezetett a paradicsomból való kiűzetéshez, és platóni értelemben is: a nő jelképezi a hús vágyakozását, hogy önmagát mindig újrateremtse. Így eltávolodunk Istentől a múlékony életbe, melyben (testünk miatt) örökösen Isten ellen lázadunk. Kívánjuk ezt a bukást, és lázadásunk legegyértelműbben a nemi vágyban nyilvánul meg. Az eredendő bűn miatt „az ember, aki lehetett volna testében szellemi lény, szellemében vált érzékivé”.

Ágoston, ahogy a többi keresztény is, hitte, hogy a lázadás e körforgását csak a test leigázásával lehet megtörni. Sokáig képtelen volt erre, ezért vette fel olyan későn a keresztséget.

„Hívságok és az üresfejűek oktalanságai, régi szenvedélyeim tartottak vissza. Hozzátapadtak húsomhoz, és azt suttogták: Szabadulni akarsz tőlünk? E perctől fogva soha többé nem leszünk veled, soha de soha. E perctől fogva ez meg az örökre tilos számodra.”

Az eredendő bűn fogalmával összefüggő tanainak nőgyűlölő felhangja ellenére Szent Ágoston viszonyulása a női nemhez bonyolult. Nem gondolta, hogy a nő eredendően gonosz. Az Isten városáról-ban hangsúlyozza: „a nő neme nem hiba, hanem természet”. A vággyal való rettenetes küzdelem gyötrelmei, melyeket olyan érzékletesen idéz fel, világosan mutatják, hogy a nőgyűlölet gyökere a férfi harca önmagával. Szent Ágoston számára azonban saját akaratunk a gonosz végső forrása. Az ego és nem a libidó kényszerít arra, hogy Istennek ellenszegüljünk. Isten büntetésként adta a nemi vágyat, és akaratunknak nincs hatalma felette. Ahogy mi szembeszegülünk Istennel, úgy szegül szembe velünk a vágy. A szexualitás mint gyönyör és mint büntetés a nyugati kultúrában korábban soha nem ismert csatamezővé változik. A nők pedig megszenvedik, hogy a férfiak hajlamosak hibáztatni, amire vágynak, azért, amiért vágynak rá.

Az utolsó pogány filozófusnő, Alexandriai Hüpatia rettentő végzete mintegy előrevetíti, hogy milyen sors vár a nőkre a keresztény uralom eljövendő századaiban. Csupán néhány antik filozófusnő nevét ismerjük. Köztük Hüpatia a legismertebb, hála a keresztény fanatizmusnak és intoleranciának.

Alexandriában született a negyedik század vége felé, a matematikus Theón lányaként. Egyesek szerint tudásával és értelmével „messze túlszárnyalta saját korának filozófusait”. Apollóniosz és Diophantosz geometriájához írt megjegyzéseket, zenélt, platóni és arisztotelészi filozófiát tanított Athénban és Alexandriában, ahol akadémiát is nyitott, és megjelentetett egy asztronómiáról szóló könyvet. Hüpatia aszkéta volt, szűzies és önmegtartóztató, noha „gyönyörűnek és formásnak” írták le. Egy forrás szerint, amikor egyik tanítványa olyan őrülten beleszeretett, hogy letépte magáról a ruhát előtte, Hüpatia, hogy kigyógyítsa tanítványát őrült szenvedélyéből, kezébe nyomta menstruációs vérrel átitatott alsóneműjét. Meglehetősen sajátos módja ez a kérők elbátortalanításának, és azt bizonyítja, hogy nem csupán a keresztényeket érintette a korszakra jellemző lázadás a test ellen. Hüpatia erényei azonban (bármennyire is keresztényiek voltak) nem csillapították az ellenséges helyi keresztényeket.

Alexandria, az antik kor egyik legnagyobb városa híres volt iskoláiról, és a szektárius erőszakról, mely gyakran járt együtt a politikai és ideológiai ellenfelek meglincselésével. (Az antik világ egyik legelső zsidóellenes támadása is itt történt 38-ban.) 412-ben Kürillosz, egy keresztény fanatikus lett Alexandria püspöke. Kürillosz hónapokon át sivatagi szerzetesként sanyargatta magát, de ahogy ez többnyire lenni szokott, a test gyötrelmei csak tovább erősítették fanatizmusát, tovább tüzelték intoleranciáját: amolyan fundamentalista mullahként kell elképzelnünk. Püspökként szembeszegült a császári prefektussal, Oresztésszel, aki Róma nevében Egyiptomot kormányozta. Az antik világ alkonyán a középkori teokrácia előjeleként az egyház növekvő hatalma kezdte magába olvasztani a világi hatalmat. Kürillosz eretnekvadász és zsidógyűlölő volt. 415-ben, húsvét táján felbujtotta a keresztény csőcseléket, hogy támadják meg a helyi zsidó közösséget, házakat fosztottak ki, és elfoglalták a zsinagógákat, hogy megtisztítva keresztény templomként szolgáljanak. Ezek után az ősi zsidó közösség elmenekült a városból. Mikor Oresztész tiltakozott, a keresztény csőcselék rátámadt.

A keresztények suttogni kezdték, hogy Hüpatia megbabonázta a császári helytartót, hogy ő a felelős a helytartó és a püspök közötti egyetértés megromlásáért. Az eljövendők hátborzongató előjeleként egy keresztény író azzal vádolta Hüpátiát, hogy „minden idejét a varázslatnak, az asztrolábiumoknak és a hangszereknek szentelte, és sátáni ravaszságával sok embert megszédített”45. Hogy egy nő tanult és művelt, nemcsak újdonságnak számított, de úgy gondolták, ez annak a jele, hogy ördöggel szövetkező boszorkány. Kürillosz boldogan használta fel Hüpátiát bűnbakként a világi hatalommal való konfliktusában. Egy dühös prédikáció után Kürillosz egyik követője, Péter (János kopt püspök szerint „Jézus tanainak minden szempontból tökéletes követője”) Hüpátia iskolája ellen vezette a felizgatott tömeget.

A tömeg „magas széken ülve találta Hüpátiát, ahonnan lerángatták, és a Cesarionnak nevezett nagy templomhoz hurcolták”. Ott leszaggatták a ruháit. Lefogták, és a keresztények kagylóhéjakkal elevenen megnyúzták. Végül „remegő tagjait tűzre vetették” – írja felháborodva Gibbon.

Megvesztegetéssel gondoskodtak arról, hogy Hüpátia gyilkosait ne helyezzék vád alá. Kürillosz karrierje a katolikus egyházon belül magasra ívelt. Szentté avatták. Úgy látszik, a szentek életrajzában nem a gyilkosságok, hanem a csodatételek számítanak.

A keresztény mártírokból hamarosan inkvizítorok lettek. Az eljövendő századokban a templomi tömjénfüst illata gyakran keveredett az égő női hús szagával.