Nagy asszonyok élete

Karrier... Ezer prizmás szó, mint minden fogalom, mely azt fejezi ki, ami az életnek értéket ád. Minden egyes ember más-más képet alkot magának felőle, aszerint, hogy milyen alakban, ég lelkében az ambíció. Ha csak kicsi méccsel, úgy szerény kis törekvések, iparkodások betetézett sikerét nevezi annak. Ha például a balmazújvárosi szatócs felfogad egy mezítlábas árva fiút „kifutónak‖, s az ügyességgel, kitartással egyszer csak eléri azt, hogy ő ül egy szatócs-boltban mint tulajdonos, ez annak a mezítlábas fiúnak és környezetének már karriérszámba megy . . . Karriernek mondják azt is, ha a jóravaló, dolgos Zsófi szobaleányt a részeges, kártyás bugaczi Bugaczi Balambér tekintetes úr annak rendje-módja szerint oltárhoz vezeti. És Carrièrenek (nagy betűvel írt carrièrenek) nevezik azt is, (sőt diplomata iargonban csakis ez a Carrière), ha gróf Yxenstein-Trostburg Vagy herceg Zápory Miklós ötvenéves korára nagykövet lesz valahol. De van olyan mezítlábas fiú és van olyan mezítlábas leány, akinek mindez nem számít, aki lenézi a szatócs-jelölt sikereit, elnézőn mosolyog Bugacziné ő nagysága tornyos kalapján és egy gondolatra se méltatja gróf Yxenstein-Trostburg és herceg Zápory megérkezését a Palazzo Veneziába; hiszen azt találja, hogy ennél mi sem természetesebb. Akik olyan nagy és előkelő családból származnak, mint ők, azokon a múlt is segít, azoknak az ősei — úgyszólván — talpfa gyanánt sorakoznak, feküsznek azon az előre megalapozott, aranysínnel kijelölt pályán, amelyen életök vonatának haladni muszáj.

Igen, van olyan mezítlábas fiu és van olyan mezítlábas leány, akik így gondolkoznak, mert becsvágyuk, nagyratörekvésük, dicsőség-szomjuk és ideálizmusuk éppen úgy nem áll meg a szatócs-boltnál, mint a nagykövetségi palotánál, hanem viszi, ragadja, távolságot leküzdve, magasságokat túlhaladva, mind messzebb és messzebb...

Az ilyen üstökös-csillag ember rendszerint úgy veti le magáról egyik társadalmi körét a másik után, mint kigyó a bőrét; sőt még hazája határa is szűknek bizonyul számára. De ez éppenséggel nem bántja, mert egyszerűen kibővíti azt a határt, a saját lelke arányaihoz szabva. Egyáltalán, azt lehetne hinni, hogy ez a küldetésök közöttünk: határt bővíteni.

Legyen az föld, eszme, tudomány, művészet, sőt ipar vagy kereskedelem, ahol egy-egy ilyen tüneményes lény megjelent és magáévá tette a világegyetemnek azon részecskéit, melyekre az ő véralkatának szüksége volt, melyek az ő egyéniségének leginkább megfeleltek, és lett katona vagy pap, bölcsész, orvos, festő vagy gyártulajdonos, végeredményben ugyan egyet tapasztalunk: megváltoztatta, átalakította, megnövesztette, kitágította azt a határt, melyen belül működött.

Ha katona volt, új geográfiát rajzolt, ha hitoktató, szebb értelmét adta a másvilágnál ha tudós, egészségesebbé, gazdagabbá, szabadabbá tette az emberiséget, ha művész, új gyönyörűség jött vele lelki világon, ha, ha iparos vagy nagy-kereskedő, névtelen százak helyett névtelen milliókat juttatott kenyérhez.

Talán — első pillanatra — különösen hangzik, hogy azokról az emberekről, akik karriert csináltak, úgy beszélek, mintha egytől-egyig lángész lett volna. Pedig úgy van; azok voltak és azok lesznek valóban. Mert ha szívszorongva sejtjük azt, hogy sok olyan génie volt a földön, aki nem csinált carrièrt, viszont azt egész biztosra vehetjük, hogy aki karriert csinált, az lángész volt.

Midőn egyszer arra kérték Edisont, magyarázza meg» „szögezze lell a lángész fogalmát, ő rögtön kész volt a felelettel: „Egy percent inspiráció, kilencvenkilenc percent perspiráció‖ — monda teljes meggyőződéssel. És ő legfényesebb bizonysága annak, hogy mennyire igaza volt.

A lángész tehát az, aki Istentől kapott szerszámokkal, céltudatos eréllyel, soha nem lankadó lelkesedéssel, önfeláldozással, munkával új mesgyéket nyit az emberiség boldogulásához.

Mert mindig ezt cselekszi. Még akkor is, ha csak önzőn saját magára gondolt, hiszen az az út, amit a lelkében égő tűz világánál, verejtéke árán lépésről-lépésre ékkel, csákánnyal, robbantással kialakított vagy kiszélesített magának, az az út ezután az egész emberiség számára nyitva fog maradni.

És ugyanez jellemzi a karriert csináló embereket is. Ők is országúttá szélesítik az addig gyéren járt mesgyéket.

Ez a különbség köztük és azok között, akiket a vak Szerencse felszínre dobott.

Talán így mondhatnók: a, szerencse fia éppen csak odáig jut, ameddig jó sorsa tolta; de a lángész bármeddig jut is, azt a magas polcot még mindig megtoldja a saját egyénisége nagyságával.

Például: I. Katalint, a dobos leányát, aki minden oroszok cárnéja lett, csak a szerencséje vetette a trónra, de, mert alapjában egy gyönge „senki‖ volt, egy lépéssel sem jutott enné! előbbre, ellenben II. Katalin, aki férjének örökébe lépett, annak hatalmas trónját addig‖soha nem képzelt hatalmassá tette, mert egyénisége nagyobb volt, mint a cári méltóság. Tehát, nem a dobos ostoba leánya csinált karriert, de a lángeszű kis német hercegnő. A világtörténelem telve van ilyen bizonyításokkal és ez a tény igen megnehezítette feladatunkat; mert hiszen egy kötet számára kellett kiválasztani, annyi sok közül, azt a néhány életrajzot, mely szűk keretében helyet találhat. Le kellett tehát tenni arról, hogy hercegnőkből lett nagy uralkodónőkrőí beszéljünk. Így nem szólhatunk bővebben az imént említett II. Katalinról, de Mária Teréziáról, Osztrák Margitról, Beaujolais Annáról, Zrínyi Ilonáról és még sok-sok másról sem.

Azokat a híres asszonyokat is mellőznünk kell, akik nagy szépségük folytán jutottak ugyan felszínre, de nagy eszük által maradtak uralmon, mint például Aspazia, Ágnes Sorel, Pompadour, stb. És nem beszélhetünk nagy írónőkről és nagy művésznőkről sem, amilyen Rosa Bonheur, George Eliot, hanem kizárólag azok közül választhattunk ki egynehányat, akik valamely eszménynek a megtestesüléseként lépnek elibénk. Akik, mint ahogy az angolok mondani szokták: „valamire tanították az emberiséget‖. Akiknek az egyéniségében megnyilatkozott az a csodálatos szellem, — nevezzük bár kisugárzó erőnek, delej ességnek, vagy bárminek, — de tény, hogy általa uralkodni tudtak a tömegen, irányították gondolkozását, ténykedését, sok esetben csaknem egészen öntudatlanul, mint például Jeanne d'Arc.

Hogy a lángeszű nőre ezerszerte nehezebb munka várt (és vár még ma is), ha érvényesülni akart, mint a férfiúra, ez magától értetődik, hiszen először is ki hajlandó a lángész fogalmát a nő fogalmával összekapcsolni? Soha, senki. Eszerint tehát világos, hogy könnyebb feladat volt a korzikai kis ügyvéd fiának a világot meghódítani, mint Mme Curienek elösmertetni azt, amit évezredek óta egész nemétől folyton megtagadtak. Mégis, akikről e könyvben beszélünk, egytől-egyig megérték e csodát. Elösmerték őket, és ez már magában véve — karrier!

Talán végeredményben a legnagyobb s az egyetlen amit elérni érdemes: Nem az, hogy az ember szédítő magas polcokra jusson; sem az, hogy a tömeg félje vagy kövesse, de hogy az egyesek, a nagyok, az emberiség legkiválóbbjai elösmerjék, magukkal egyenrangúnak nyilvánítsák.

És mivel Sonja Kovalevskát, Beecher-Stowe-ot, Mme Curiet eíösmerték az igazi nagyok, beszélünk itt róluk és írjuk az ő nevöket is a hatalmas Teodórák és Tszö-Szik neve mellé. Szikra-ház, Ujtátrafüred, 1911 szeptember 18.

Szikra