„Az agyvelő aránylagos könnyűsége...” Dualizmus-kori vélemények a nők testi és lelki tulajdonságairól

Cím„Az agyvelő aránylagos könnyűsége...” Dualizmus-kori vélemények a nők testi és lelki tulajdonságairól
Közlemény típusaMagazin cikk
A kiadás éve2002
SzerzőkKéri, Katalin
Magazin nevePalimpszeszt
Kötet19
Publikáció dátuma12/2002
Kulcsszavakdualizmus, nőtörténet
Teljes szöveg

 

A 19. század, különösen annak második fele, a nagy természettudományos fejlődés korszaka volt. A kor embere nem lehetett közömbös a körülötte zajló változásokkal szemben, hiszen saját bőrén is érezhette a fejlődés, a kutatások eredményeit, például ha az orvoslás módszereinek, eszközeinek változására gondolunk. Átalakultak a háztartásokban használt eszközök és alapanyagok is.[1] A sokasodó kísérleteket nem pusztán az állat- és növényvilág megfigyelésekor alkalmazták, hanem az emberi nemmel kapcsolatosan is. A férfiak és nők közötti különbségek megállapításánál különösen fontos szerepet játszottak az egyes mérések. A század második felének biológusai, orvosai mérőszalaggal és súlymérleggel próbálták betölteni azt az űrt, amely a felvilágosodás óta tátongott a férfiak és nők különbözőségének taglalásakor. A 18. század előtti Európában a nő helyét kijelölte az egyház Biblia-magyarázata, mely szerint a nő „eredendően” a férfi alá rendelt, hiszen annak oldalbordájából vétetett, tehát teremtése mintegy „mellékesen” történt.[2] Ugyan a hosszas teológiai viták már a középkor elején eldöntötték, hogy a nőnek is van lelke, és nem állat, hanem ember, helyzete ettől mit sem változott. A 18. század végének új gondolatai szerint azonban a nő is egyenrangú a férfival, és több gondolkodó követelte, hogy ez a jogalkotásban is jusson kifejezésre. A 19. század természettudományos eredményei aztán új érveket adtak a misogyn gondolkodók kezébe. (Jóllehet, centiméterekkel és kilogramokkal kapcsolatosan általánosságban nem tévedtek a múlt századi tudósok, vélekedésük és „kutatási eredményeik” felidézése senkit nem vitt közelebb az igazság megismeréséhez. Az általuk kapott adatoknak ugyanis egyrészt nem volt igazi jelentőségük, másrészt pedig nem tudtak mit kezdeni a számos kivétellel, egyedi esettel...)

A dualizmus kezdetén indult útjára a Királyi Magyar Természettudományi Társulat havi folyóirata, a „Természettudományi Közlöny”. Ez a lap a darwinizmus és a modern élettani kísérletek eredményeinek egyik közvetítője volt, és fennállása alatt több ízben ejtett szót a nők biologikumáról, a férfi és nő közti testi különbségekről. Egyik korai cikkében e lap meglepően „modern” gondolatokat közölt a British Association ülése nyomán a nőkérdést illetően. Megállapították, hogy ugyan a nők agytérfogata általában alatta marad a férfiakénak, ám leszögezték, hogy az agytérfogat testtérfogathoz viszonyított aránya a két nemnél hasonló.[3] E cikkben megállapították, hogy a nők szellemi képességei különböznek a férfiakétól, ezért más nevelésben kell részesülniük, és más feladatok (is) várnak rájuk. Ám azt leszögezték a lapban (az elsők között Magyarországon), hogy a nőket sem lehet kizárni a műveltségi előrehaladásból (egyetemek, tudományok), csak tisztában kell lenniük azzal, hogy vannak biologikumukból származó kötelességeik is. Az efféle vélekedés azonban meglehetősen ritkának volt mondható a korabeli Magyarországon. Inkább volt jellemző az, hogy egyoldalúan, valamely oldalt kidomborítva vélekedtek a nőkről, eltúlozva biológiai tulajdonságaikat vagy társadalmi lehetőségeiket.

A századvég egyik tipikus, több kiadást is megért kötetében például Szabó Richárd így írt a férfiak és a nők különböző tulajdonságairól: „a férfi, erősebb testalkatánál s idegrendszerénél fogva, mind szellemileg, mind testileg a nő fölött áll, innét több bátorságot, szilárdságot, állhatatosságot, rettenthetetlenséget, küzdelmet és határozottságot tanusit; gondolatokban s tettekben több erélyességet fejt ki, kevésbé érzelgő; észt s erőt követelő foglalkozásokra alkalmasabb; érzéketlenség-, kegyetlenség-, büszkeség- s önfejűségre hajlandóbb, mint a nő, ki gyöngédebb testalkata s idegrendszere következtében inkább kicsinységekkel foglalkozik, apróságokkal bibelődik; érzékenyebb, türelmesebb és szelidebb. A nőt inkább a szív, mint az ész vezeti, inkább érez, mint gondolkozik, s innét érzelgőbb, félénkebb, állhatatlanabb, csüggedésre hajlandóbb, mint a férfi.”[4]

Somogyi Géza 1879-ben hasonlóakat írt könyve elején. Dr. Bockra hivatkozva kifejtette, hogy a nő agya kisebb, teste gyengébb, mint a férfié. Testének zsiradékanyaga viszont nagyobb. John Stuart Mill nézeteivel vitába szállt, aki azt írta, hogy a nő értelmi tehetsége és agya azért kisebb, mert évezredeken át el volt nyomva. Somogyi szerint ez azért nem helytálló, mert „minél nagyobb a reactio, annál nagyobb actio következik be”.[5] Hasonló szellemben fogalmazott a kor sokat forgatott Paedagógiai encyclopaediájának paedagógia címszava alatt a szerző: a fiú és lány közötti szellemi különbségek magyarázataként ezt hozta fel: „Ezt némileg megfejti a női fej kicsinysége, a koponyaüreg csekélyebb köbtartalma, valamint az agyvelőnek aránylagos könnyűsége.”[6]

A „Vasárnapi Újság” című hetilap rendszeresen közölt tudósításokat a nők biológiai, fiziológiás jellemzőit vizsgáló kutatásokról. 1881-ben például arról írt a lap, hogy egy müncheni tanár, bizonyos Bischoff szerint a nők agya 143 grammal, vagyis 10,5%-kal könnyebb, mint a férfiaké. „Kutatásait 906 példányon eszközölte”[7] – írta az újság, és még ez a nyelvezet is mutatja, hogy mennyire uralkodó volt a természettudományos kutatások szóhasználata. Bár a cikkíró nem kommentálta a „tényeket”, sugallata mégis világos lehetett a nők alárendeltségével kapcsolatosan. Ezen még az sem enyhített sokat, hogy érdekességképpen megemlítette, hogy a „czetek és elefántok agyveleje” még a férfiakénál is súlyosabb.[8] A Vasárnapi Újság szerkesztői attól sem riadtak vissza, hogy hírlapírói „kacsákat” közöljenek a szórakoztatás kedvéért. E sorba tartozott egy teljesen ostoba hír is, melyet a cikk tanúsága szerint a „Kentucky State Journal”-ból vettek át. A tudósítás arról szólt, miért nincs a nőknek szakálluk. A gúnyos, de a nőkre nézve korántsem vicces és hízelgő leírás szerint azért, mert a nők szája állandóan mozog. „A műveletlenebb nők örökké fecsegnek, a műveltek barátságosan vagy gunyosan mosolyognak s igy az ajkakat annyira igénybe veszik, hogy szőr nem képződhetik rajta. E sajátság azután későbbi nemzedékre öröklődik, még ha azok nem oly fecsegők is.”[9] E cikk arra is jó példa, hogy illusztráljuk, hogyan keveredett a fantázia, az áltudományos okoskodás a valódi tudományos eredmények morzsáival. (Jelen esetben az örökléstani kutatások eredményeiből „csípett fel” a szerző...)

1884-ben ugyanez a lap egy párizsi „tudományos vizsgálatról” számolt be, amely során a nők izomerejét mérték. 64 férfit és 52 nőt vizsgáltak meg a francia fővárosban, és megállapították, hogy a nők izomereje 3/5-öd részét teszi ki a férfiakénak.[10] Bár ezt a tudósítást sem kommentálták az újságírók, mégis elképzelhető hatása a közvéleményre abban az évtizedben, amikor az egyik központi kérdés a nők munkábaállása volt.

1885-ben az újság egy brüsszeli antropológus véleményét közölte „csak úgy”, aki a darwini elvek és egyéb természettudományos vizsgálati eljárások segítségével megállapította, hogy „a nő közelebbi rokonságban van a majomhoz, mint a férfi.”[11] Az Albrecht nevű kutató állítását úgy próbálta bizonyítani, hogy kifejtette, hogy a nőknél a hosszú koponyaalak gyakoribb, mint a férfiaknál, a belső metszőfogak szélesebbek, az alsó keresztcsontok nem nőnek össze és hogy az egész test alacsonyabb.[12] Mindebből azt a következtetést vonta le, hogy a nő szervezete nem fejlődött ki olyan magas fokra, mint a férfiaké.

Az állatokkal való hasonlítgatás más lapokban és más formában is „divatos” volt a múlt század végén, bár e jelenségnek is megtalálhatjuk történeti előpéldáit.[13] A „Pécsi Közlöny” 1896-ban bizonyos Stettenheimtől idézett „közmondásokat”, melyek rendkívüli gúnnyal szóltak a nőkről. Csak egyetlen példa ennek alátámasztására: „Miért hímnemű a németben (no a latinban is!) a hal? Furcsa kérdés! Nőnemű csak nem lehet, hiszen néma!”[14] (Érdekesség, hogy ezt, és több más effajta adomát éppen a karácsonyi számban közölt az újság...)

Számos korabeli könyvben is olvashatunk leírásokat a nők fizikumáról. Baboss László például egy 1902-ben megjelent könyvében számos művet és gondolkodót sorolt fel az emberiség történetéből, amelyek és akik a nőkről is szóltak. Jupiter, Szolón, Fichte, Oken, Schiller és Schopenhauer művei illetve a Biblia részletei szolgáltattak alapot fejtegetéseihez. Fichtének például azt a gondolatát idézte, hogy "...a nő a férfi akaratának legkorlátlanabbul van alárendelve...”, Okentől azt, hogy „...a férfi oly magasan áll a nő fölött, mint a mily magasan áll a nőnövény a meddő, a fa a moha fölött...” stb.[15] Baboss a példák felidézése után biológiai, etológiai, antropológiai fejtegetésekbe kezdett. Összevetette például az embereket az „állati társadalmak” lakóival, a hangyákkal. Emellett azt bizonygatta, hogy a nőknél a „kisagy (agyacs) legyező formája az, mi náluk a gondolatok gyorsaságát, képzelmet és a makacsságot előidézi; miért is a nő már játékában különbözik a fiutól, mint asszony pedig rettenthetetlen támasza lesz a babonának, előitéletnek és vallási rajongásnak.”[16] (Elgondolkodtató, hogy ezt a könyvet a szerző – miként ez a címből is kiderül – kifejezetten a nők számára írta. Célja – fentebb idézett soraival is – az lehetett, hogy a könyvet elolvasó nőkben megszilárdítsa másságuk (alacsonyabb-rendűségük) tudatát.

Természetesen a nők érdekében, védelmében írott műveket is felidézhetünk a nők biológiai jellemzésével kapcsolatosan. Ifj. Dumas például azt írta, hogy a férfiak izomerejével a nők idegereje áll szemben. Az agyvelő méregetésével kapcsolatosan pedig a francia író megjegyezte, hogy a 2200 gr-os agyvelő – mely az addig mért legsúlyosabb – éppenséggel egy nőé volt.[17] Európai viszonylatban az egyik legnagyobb hatású mű volt a nők védelme szempontjából August Bebel: „A nő és a szocializmus” című könyve. A szerző művének második részében, ahol a 11. fejezetben a nők művelődési jogokért folytatott harcáról írt, kitért a férfiak és nők testi és szellemi alkatának különbségeire is. Elismerte, hogy ugyan ezek a különbségek mint tények léteznek, de nem indokolják a férfiak és nők társadalmi és politikai egyenjogúságának a megkérdőjelezését. Ő éppenséggel olyan kutatók eredményeit idézte, akik a férfiakról állították, hogy fejletlenebbek.[18] Bebel könyve is – a fentebb idézett forrásokon kívül – jól mutatja azt, hogy Európa-szerte hihetetlen módon megélénkültek a századvégen a férfiak és nők különbségeit vizsgáló kutatások. Eleinte főleg azt bizonygatták a kutatók – mint fentebb láthattuk –, hogy a nők alacsonyabbrendűek, hiszen ez az érv jelentette a „természet-tudományos” magyarázatot arra, hogy miért nem kerülhetnek be a felsőoktatási intézményekbe, egyes munkahelyekre, pályákra. A társadalmi-gazdasági változások, a fejlődő ipar óriási munkaerő-szükséglete, az új munkahelyek (távirda, telefonközpont stb.) azonban továbblendítették az effajta kísérleteket, kutatásokat, és a századvégre már jól láthatóan felsorakozott az „ellentábor”, vagyis azok a kutatók, akik a nők mellett, képzésük, munkábaállásuk érdekében hallatták hangjukat és folytatták „kísérleteiket”. Egyes magyar művekben is volt nyoma e kutatások hatásának, főként a századforduló után. Harkányi Ede például 1905-ben megjelent könyvében nem csupán a nemek értékelését adta, hanem biológiai, orvosi, örökléstani szempontú levezetéseket is közölt.[19] A „Természettudományi Közlöny” 1900-ban egy párizsi kísérlet eredményeit közölte, melynek során 20 és 30 év közötti férfiakkal és nőkkel szagoltattak kámfort, és megállapították, hogy a nők szaglóereje sokkalta fejlettebb.[20]

A 20. század első évtizedének végén, a női emancipáció eredményeként már több írás jelzi, hogy a nőkről kezdett pozitívabb kép kialakulni. A korábbi negatív vélekedések most ellenkezőleg kerültek kinyilvánításra, az érvkészlet és a „kísérleti módszerek” mit sem változtak, a gúny iránya annál inkább. Míg korábban például a nők agyának kicsiségét bizonygatták, 1909-ben egy újságíró ezt írta (a „Természettudományi Közlöny” fentebb idézett cikkével egybecsengően): „Tévedés volna azonban azt hinni, hogy a nőnek feje aránylag kisebb, mint a férfié: ellenkezőleg, teste méreteihez viszonyítottan a nőnek nagyobb feje van, mint a férfinak, a miként testi súlyához viszonyítottan agyvelőjének súlya is valamivel nagyobb.”[21]

A vélemények másik, tetemesebb része a nők lelki tulajdonságaival foglalkozott, és természetesen az effajta jellemzésük sem volt öncélú. Ugyanolyan okok vezérelték a megnyilatkozók tollát, mint az orvosi kísérletek egy részét. A 19. század végére – Magyarországon is – fordulópont állt be a nők életmódját, társadalmi helyzetét és neveltetését illetően. Azok számára, akik szerették volna továbbra is a közélettől, a jogtól, az egyetemektől és a tudományos élettől minél távolabb tartani a nőket, kézenfekvőnek látszott, hogy a hagyományos női szerepeket és az évezredeken át elfogadott felfogást erősítsék a nők hivatásával kapcsolatosan. Másrészt egyre nagyobb teret nyertek azok a szószólók (újságírók, politikusok, filozófusok vagy magánemberek), akik a nők újabb lehetőségeit, szerepköreit, megváltozott életkörülményeit emelték ki, illetve méltatták (gyakran aláhúzva, hogy a nő legfontosabb élethivatása az anyaság).

Amint Szegvári Katalin írja egyik művében, az 1850-es, 1860-as évek időszakában Magyarországon a hivatalos állásfoglalás az volt a nők társadalmi és jogi helyzetét illetően, hogy „a nő gyámoltalan, s a külvilág eseményeivel szemben oltalomra szorul – ne engedjük tehát oly területre, ahol elbukhat. A nő sorsa tehát egész életén át tartó kiskorúság.”[22] A szerzőnő több korabeli példát is idéz ennek alátámasztására, például Tersztyánszky Gyula egyik írását, aki a „Hazai Kincsestár” című protestáns családi lapban 1863-ban így írt: „A nő-nagyság koszorújának legdrágább kincse az igénytelenség.” Míg a férfiak a társadalmi életben tevékenykednek, addig a nő „leszorítva a cselekvés teréről – legmagasabb erényeivel csendes házi körébe elvonulva ténykedik... Mégis van tér, hol a nő nagy, feltűnő lehet, hol a férfivilág tiszteletkoszorúit arathatja, a családi kör, a honszerelem s a vallásbuzgóság szent terein.”[23]

Hasonló gondolatokat más írásokban is szép számmal találhatunk, és nem csak a kifejezetten vallásos érzelmű kiadványokban, hanem egyéb művekben, sajtótermékekben is. Számos újságcikk például azokat a női erényeket domborította ki, melyek a „haza szolgálata közben” válnak fontossá. A Nővilág című lap például azt írta 1861-ben, hogy „nem a kard, hanem szíve erejével alakítja a nő a világot, ehhez az kell, hogy a női szív szeretetteljes, önfeláldozó, körültekintő és nemes legyen.”[24] Medve Imre szerint a nő legyen jellemes, mérsékletes, vallásos, őszinte, méltányos, udvarias, hűséges, hazaszerető, csendes, férjének engedelmes, hiszen „...a teremtés egyedül a férfit jelölte ki arra, hogy a világ ura legyen...”[25] 1871-ben viszont egy meglehetősen érdekes cikkben Dapsy László arról értekezett, hogy a népek műveltségi állapotának javulásával javul a nők helyzete. Ez szerinte abból a tényből következik, hogy a férfiak agytérfogatának növekedésével az agy fontosabb szerepet kap az életben, mint az izomzat, az erő. Ahogy a férfi megszűnik a természet rabszolgája lenni, úgy szűnik meg a nő a férfi rabszolgája lenni szerinte.[26]

Az 1870-es években aztán mind több mű vette védelmébe a nőket, és emelte ki jó tulajdonságaikat. Feltehetőleg hatást gyakorolt a közvéleményre John Stuart Mill fentebb idézett munkája is, melyet 1876-ban adtak ki Magyarországon.[27] Mill bizonyos sorai szinte szó szerint ismétlődtek egyes magyar szerzőknél is, ami nem jelenti persze azt, hogy mindegyikükre hatással volt az angol gondolkodó, legalábbis ez ma már nemigen mutatható ki. Azt viszont feltétlenül jelzi ez a tény, hogy Magyarországon is hasonlóképpen gondolkodtak egyes szerzők, mint sokan Nyugat-Európában. Mill művében olvasható, hogy a férfiak inkább a női testet ismerik, a nő lelkét azonban kevésbé, így tehát ideje volna azt is tanulmányozni.[28]

Dr. Sikor József egy kis művében ugyanezt fejtegette 1876-ban, ekként nyilvánítva ki véleményét: „Egy nőre igen meggyalázó már magában az, ha a férfivilág benne semmi mást meg nem becsül, mint az ő fizikai alakjának hibátlanságát.”[29] Sikor könyvében is előfordul az, a múlt században sokszor és sokat hangoztatott nézőpont, hogy ha egy ország műveltségi fokát, népének kulturáltságát kívánja valaki lemérni, akkor nem szükséges semmilyen statisztikai adatokat böngésznie, elemezni, csakis a nők helyzetét érdemes megvizsgálni. Ő is kiemelte a szív, azaz a női érzelmek és erények fontosságát, hasonlóan számos egyéb íráshoz és a fentebb idézett Nővilág-beli cikkhez.[30]

Beniczky Irma, aki a század 60-as, 70-es éveiben több, nőkről és nőknek szóló kötetével is a nyilvánosság elé lépett,[31] minden írásában hagyományos képet festett a nőkről; a szokásos, évszázadokon át hangoztatott véleményeket ismételte. A nők hivatásáról írt könyvében például hosszasan kifejtette a nők jellembeli hibáit, melyek szerinte alapvetően a következőek: a nő fecsegő, és „izgattatás utáni égető szomj” van benne; inkább a kitalált történeteket kedveli és nem a valódiakat; a fiatal nők jobban törődnek külsejükkel, mint az elméjükkel; a nők szeretnek önmagukról beszélni, panaszkodni; egymás között féltékenyek; szeretik magukra vonni a nyilvánosság figyelmét; hajlamuk van a zsugoriságra és a fösvénykedésre, és végezetül Beniczky Irma megemlített olyan „apró női hibákat”, melyek a gyerekneveléssel kapcsolatosak. A szerző szerint – amint ezt a nők fejére olvasott bűnlajstroma végén hozzáfűzte – mindezek a női tulajdonságok a rossz nevelés következményei, és nem a nővel született bűnök.[32] Beniczky Irma ilyen, és hasonló gondolatokat tartalmazó könyvei vélhetőleg kelendőek voltak, legalábbis erre utal nagy számú, rangos kiadóknál megjelent műve. Az 1870-es években Magyarországon a legtöbben valószínűleg sok mindenben egyetértettek vele, maguk a nők is; ezenkívül pedig az írónő számos olyan tanácsot adott műveiben a lakberendezést, háztartásvezetést, divatot és gyereknevelést illetően, amelyek érdeklődésre tarthattak számot a hölgyolvasók körében.

Több szerző foglalkozott a női lélekkel. Egyesek, mint például Somogyi Géza, a modern pszichológiai vizsgálatok eredményeit, illetve szókincsét használták és mutatták be műveikben. Ő azt írta fentebb már idézett művében, hogy „a nő értelmi-felfogó, rendszerező, feltaláló-tehetsége a férfi e nemű tehetsége alatt áll.”[33] Érzelmek terén viszont, úgy vélte, a nő áll jobban. Vérmérséklet alapján Somogyi szerint a nők a kolerikus és melankólikus típushoz tartoznak, míg a férfiak a másik két – szangvinikus és flegmatikus – típushoz. (Bár azt maga is óvatosan hozzátette, hogy az egyes „népeket” e besorolásnál figyelembe kell venni).

Lewald Fanni is utalt már korábban az efféle, férfiaktól származó ítéletekre. Ő is elismerte, hogy a leányok tudása felületesebb, hogy az alaposság ritka tulajdonság a nők körében, ugyanakkor kifejtette, hogy ennek csakis neveltetésük az oka, és nem képességeik.[34] Pulszky Polyxénia ezt úgy fogalmazta meg, hogy a nők „észtehetsége” jobb, de „logice” nem vetekedhetnek a férfiakkal.[35]

1883-ban a „Filozófiai Szemlé”-ben is megjelent egy pszichológiai ihletettségű írás Böhm Károly, a neves filozófus tollából.[36] A szerző azt fejtegette művében, hogy a lélektan nagy hibája, hogy nem tárgyalja külön a nő pszichológiáját. Meglehetősen furcsa és a nőkre nézve sértő „sémákat’ alkotott a pszichológia számára Böhm, melyek kiváltották a művelt nők tiltakozását. Az emberi lélek ösztöneit a pszichológus két csoportra osztotta, realisztikus és idealisztikus ösztönökre. A nőket úgy jellemezte, mint olyan lényeket, akik az előbbi ösztönök szerint élnek, vagyis a nemi ösztönök, a vegetatív, mozgási és érzékelési ösztöncsoportokkal jellemezhetőek. Ő is megismételte, hogy a nő ugyan csekélységeket kitűnően tud észlelni, de terjedelmes tervek áttekintésére nem képes. Sommás megállapítása szerint a nők gondjainak „legfőbbjét képezik a vaskos realizmus élvezetei: evés, ivás, ruházat s a mi ezzel összefügg...”[37]

A „Nemzeti Nőnevelés” hasábjain egy álnevet használó újságírónő válaszolt Böhm cikkére, kiemelve azt, hogy lelki különbségek valóban léteznek férfi és nő között, de nem olyasfélék, mint amilyeneket a filozófus kiemelt. A „firkáló hölgy” (Böhm gúnyos megjegyzése...) úgy vélte, számos női tudós és író adott már cáfolatot munkásságával a rosszindulatú rágalmakra.[38]

A „Vasárnapi Újság”, mely számos esetben hozott hírt keleti (török, arab, kínai stb.) nőkről, 1883-ban szintén a nők lelkével kapcsolatos írást közölt, melyben egy régi teológiai vitát elevenített fel. A Koránt és a „khinai köznépet” idézték a cikkben azzal kapcsolatosan, hogy van-e a nőknek lelkük. Emellett a középkori keresztény vitákat, és az 1693-as zsinatot, ahol is egy skót pap tagadta, hogy a nőknek volna lelke, és ezt úgy próbálta alátámasztani, hogy a Bibliából idézte az apokalipszis leírását, melyben megtalálható az a kijelentés, hogy „egykor a menyországban fél óránál tovább tartó csend volt.”[39] Bár az újságíró ezt a hírt sem kommentálta, annyit azért megjegyzett az írás végén, hogy „ez nem élcz, hanem komoly theológiai vita volt.”[40]

A nőkép kialakulásához, a közítélet befolyásolásához gyakran az irodalmi művek is hozzájárultak.[41] Erre mutatott rá az „Új Idők” című folyóirat egyik könyvkritikája is 1897-ben, melyben az újságíró Alapi Gyula „Asszonyok” című elbeszélésgyűjteményét vonta nagyító alá. Elmarasztalta a könyvet, azért, mert a nőket csakis úgy ábrázolta elbeszéléseiben az író, mint „sűrű, fekete vérűek”, akik csakis csábítással foglalkoznak, és valamennyien olyan kedves egyszerűséggel csalják meg férjüket, mintha a világon az volna a legtermészetesebb dolog.”[42] A cikk szerzője felemelte szavát a nők ízléstelen bemutatása ellen, mely leírás erkölcstelennek és érzékinek mutatta be valamennyiüket. Ez a fajta általánosítás nem csupán egyes irodalmi művek (gyakorta a ponyva- és fércművek) jellemzője volt, és nem akadt minden esetben olyan író vagy újságíró, aki kikelt volna a csúsztatások és általánosító, negatív ábrázolások ellen. Voltak újságírók, akik egyes cikkeikben a nők védelmére keltek, máskor maguk is sztereotíp jelzőkkel illették a hölgyeket. Tutsek Anna is például – jóllehet a nők, leányok nagy védelmezőjének számított – azt írta egy, a századvégen megjelent cikkében, hogy míg a férfiak képviselik az akaratot, a bátorságot, az erőt, addig a nők a jóságot, a türelmet, a szeretetet, a ravaszságot és a légiességet.[43] A keresztény nőképről szólt az a Bangha Béla által szerkesztett Keresztény Lexikon is, mely ugyan 1932-ben került kiadásra, de a „nőkérdés” címszónál századeleji forrásműveket használtak fel, melyek a csaknem kétezer éves keresztény felfogást tükrözték. A nő e szócikk szerint ugyan a férfihez hasonló, teljes jogú ember, de a férfi segítője, és „bizonyos szociális alárendeltséget mutat a férfival (családfővel) szemben.”[44] A szerző szerint a nőt természetes hajlamai „a gondoskodó gyengédség, csín- és rendszeretet, részvét- és önfeláldozás, a finomabb szemérem- és erkölcsérzék, a zárkózottság és a háziasság épúgy a családi körre utalják, mint a férfit a maga értelmi és akarati hajlamai a családonkívüli, közéleti érvényesülésre.”[45] Szinte valamennyi korabeli leírásból látszik, hogy szerzőik általánosítottak, akár férfiakról, akár nőkről beszéltek, csaknem minden esetben figyelmen kívül hagyták az általános tulajdonságok felvonultatása mellett az egyedi eseteket, az ember sokszínűségét, az emberi jellem fejlődésének és változásának lehetőségét. „Zárkózott” és ész dolgában hátrányos helyzetűnek kikiáltott nőknek kellett érvelniük a közvélemény előtt jogaikért és lehetőségeik megteremtéséért.

Jegyzetek

  1. Erről számos korabeli és újabb időkben született könyv ír, például Nancy F. Cott: The Bonds of womanhood – „Woman’s Sphere” in New England 1780-1835 (Yale University Press, New Haven and London, 1977.)
  2. Több szerző is vizsgálta a nő teremtéséről szóló mítoszokat, történeteket. Két francia szerző művében is olvashatunk például erről a témáról: például: Jean Delumeau: La peur en Occident (Fayard, Paris, 1978.) 400-403. o. és Pierre Darmon: Mythologie de la femme dans l’Ancienne France (Paris, 1979.) 17-20.o.
  3. A két nemet jellemző élettani különbségekről (In = Természettudományi Közlöny, 1869. I. évf.) 427. o.
  4. Szabó Richard: Nők világa (Petrik Géza kiadása, Pest, 1871.) 19-20. o.
  5. Somogyi Géza: A nőkérdés hazai viszonyainkra való tekintettel (Igló, 1879.) 2-4. o.
  6. Paedagógiai encyclopaedia – különös tekintettel a népoktatás állapotára (Szerk.: Verédy Károly; Athenaeum, Budapest, 1886.) 733. o.
  7. „A nők agyveleje...” (In = Vasárnapi Újság, 1881. febr. 6. XXVIII/6. sz.) 87. o.
  8. Uott. 87. o.
  9. „Hogy a nőknek szakálluk nincs...” (In = Vasárnapi Újság, 1882. okt. 1. XXIX/40.) 636. o.
  10. „A nők izomerejének...” (In = Vasárnapi Újság, 1883. jún. 17. XXX/24.) 388. o.
  11. „A nő közelebbi...” (In = Vasárnapi Újság, 1885. nov. 8. XXXII/45.) 724. o.
  12. A nő közelebbi... i. m. 724. o.
  13. Többek között például a fentebb már említett P. Darmon foglalkozott ezzel a kérdéssel, de találhatunk példákat a Bölcsességek könyve (Gondolat, Budapest, 1982.) vagy más, régebbi és újabb kötetekben is a nőkről szóló gúnyos megjegyzésekre, közmondásokra.
  14. In = Pécsi Közlöny, 1896. dec. 25. 6.o.
  15. Baboss László: Nők könyve – Amulettek a nők szellemi, erkölcsi és társadalmi életéből (Fishel, Nagy-kanizsa, 1902.) 57. o.
  16. Baboss, 1902. i. m. 63. o.
  17. Ifj. Dumas: „Szavazó nők” (In = Élet, 1892. júl. 31. II/31.) 495. o.
  18. August Bebel: A nő és a szocializmus (Kossuth, Budapest, 1976.) 193-205. o.
  19. Harkányi Ede: A holnap asszonyai (Politzer, Budapest, 1905.) 5. o.
  20. A férfi és nő szaglóereje (In = Természettudományi Közlöny, 1900. jan. XXXII. k.) 38. o.
  21. Sz. Z.: A női arcz esztétikájához (In = Vasárnapi Újság, 1909. XI. 28. 56/48.) 995. o.
  22. N. Szegvári Katalin: Út a nők egyenjogúságához (MNOT, Kossuth, Budapest, 1981.) 52.o.
  23. Uott. 53. o.
  24. „Életiskola” (In = Nővilág, 1861. jan. 15. V/2.) 27. o.
  25. Medve Imre: Magyar gazdasszony teendői a közéletben, házban és konyhában (Heckenast, Budapest, 1872.) 19. o.
  26. Dapsy László: A szaporodás társadalmi tényezői (In = Természettudományi Közlöny, 3. kötet, Pest, 1871.) 174. o.
  27. John Stuart Mill: A nő alárendeltsége (Szatmár, 1876.)
  28. Uott. 48. o.
  29. Dr. Sikor József: Házasodjunk! (Franklin, Budapest, 1876. – Közhasznú Családi Könyvtár sorozat, 14. kötet) 33. o.
  30. Uott. 56. o.
  31. Például az alábbiakkal: Egy emancipált nő I-II. (regény) (Bartalits, Pest, 1865.); A magyar nők házi naptára I. évf. (Szerk. B. I., Heckenast, Pest, 1869.); A nők hivatása (Heckenast, Pest, 1870.); A divat szélsőségei (Franklin, Budapest, 1876. – Közhasznú Családi Könyvtár sorozat 13. k.); Gyakorlati széptan – Tekintettel a házi életre (Franklin, Budapest, 1876. – Közhasznú Családi Könyvtár sorozat 15. k.); A mindennapi életből – a nőknek I-II. (Franklin, Budapest, 1876.) stb.
  32. Beniczky Irma: A nők hivatása (Heckenast, Pest, 1870.) 126-134. o.
  33. Somogyi Géza: A nőkérdés hazai viszonyainkra való tekintettel (Igló, 1879.)
  34. Lewald Fanni levelei a nők munkaképesítéséről (Vodianer F., Pest, 1872.) 66-67. o.
  35. Hampelné Pulszky Polyxénia: A nőkérdéshez (In = Élet, 1892. márc. 15. II/4.) 147. o.
  36. Idézi: „Az asszony lélektanáról” (Írta: Egy „firkáló hölgy”) (In = Nemzeti Nőnevelés, 1883. márc. IV/3.) 214-221. o.
  37. Uott. 214-221. o.
  38. Egy firkáló hölgy... i. m.
  39. „A nőktől a lelket...” (In = Vasárnapi Újság, 1883. márc. 4. XXX/9.) 140. o.
  40. Uott. 140. o.
  41. Ezt a kérdést fejtegeti többek között Sheila Hardy is „The Diary of a Suffolk Farmer”s wife 1854-69” (MacMillan Academic And Professional Ltd., London, 1992.) című könyvének bevezetőjében.
  42. „Asszonyok” (In = Új Idők, 1897. jan. 17. III/4.) 89. o.
  43. Tutsek Anna: A nőkről (In = Új Idők, 1896. ápr. 12. II/16.) 374-375. o.
  44. Katolikus Lexikon III. (Szerk.: Bangha Béla; Magyar Kultúra K., Budapest, 1932.) 418. o.
  45. Uott. 419. o.