Szatmári Réka korrektor, feminista és emberi jogi aktivista életútja
Szüsz Szatmári Réka 1971. szept. 3-án született Budapesten. Sváb nagymamája vezetéknevét első sajtóbeli állásánál vette fel. Szülei: Szatmári Péter gépészmérnök és Farkas Ildikó tanárnő már házasságkötésükkor Szigetszentmiklóson éltek. Öccse Szatmári Szabolcs. Réka kiterjedt rokonsággal és számos (ahogy ő mondta) „uncsitesóval” rendelkezett.
Tanulmányait a szigetszentmiklósi József Attila Általános Iskolában kezdte, itt – ekkor még nem lázadt 🙂 – őrsvezető is volt. Ezután a csepeli Jedlik Ányos Gimnáziumba került. Itt már úgy érezte, hogy a falak megbéklyózzák, öntörvényű szelleme nehezen tűrte az oktatási rendszer kötöttségeit és szűklátókörűségét.
Tizenévesen rátalált a punk szubkultúrára, gyakran megfordult a Fekete Lyukban, és a Tilos az Á alternatív szórakozóhelynek is mindennapos vendége volt. Intenzív kapcsolatot ápolt az alternatív világ zenészeivel. Haja innentől a szivárvány legkülönbözőbb színeiben pompázott, és ez, felvidítva gyerekeket és felnőtteket egyaránt, egész életében így is maradt. Családjaikon keresztül tizenkilenc éves korában ismerte meg az akkor hatéves Kertész Lucát, akivel életre szóló barátságot kötöttek.
Fiatalon ment férjhez, részben polgárpukkasztásból, fricskát mutatva a világnak a korántsem hagyományos esküvői szertartással. A férj, Sándor László – fotós, a Kádár-korszak ellenkultúrájának „Amszterdami Lacika” néven ismert alakja – korán elhunyt, így Réka úgy lett nagyon fiatalon özvegy, hogy soha nem volt a szó klasszikus értelmében feleség.
Baloldali, antirasszista és feminista nézetei korán megszilárdultak és aktivizmusban teljesedtek ki. Emellett szövetségesként támogatta a LMBTQ közösségeket, úttörője volt a városi kerékpározásnak, határozottan fellépett az állatkínzás ellen és elszánt ellenzője volt a a szőrmeipar kegyetlenkedéseinek is.
Műveltségét, olvasottságát minden barátja és munkaadója csodálta, egyúttal kedvelték lendületes egyéniségét, bátor ötleteit és humorát is.
Szakmai életútjának szinte minden állomása a kultúrához vagy az emberi jogokhoz kötődik.
Első munkahelye a Széchényi Könyvtár volt, amit még édesanyja ajánlott és szerzett neki. 1990-ben, majd 1993 és 1997 között állt itt alkalmazásban. Nagyon szerette a helyet, milliőt, ahol a számára oly kedves tárgyak, a könyvek között dolgozhatott. Itt kötött barátságot Elekes Irén Borbálával, aki megismertette a 20. század elején alakult magyar szervezet, a Feministák Egyesületének történetével.
Réka kezdettől fogva része volt a rendszerváltás után alakult egyik első nőjogi egyesület, a Feminista Hálózat baráti körének, később hivatalosan is belépett. Rendszeresen részt vett a szervezet eseményein és kampányaiban, és lapjának, a Nőszemélynek korrektori feladatait is ellátta. Nagyon büszke volt arra, hogy Elekes Irénnel és Acsády Judittal együtt ő is üdvözölte a pályaudvaron a hazánkba látogató neves amerikai feministát, Betty Friedant. Szívén viselte a bántalmazott nők sorsát, kezdettől rendszeres résztvevője volt a NANE által rendezett Néma Tanúk felvonulásnak.
Úttörője volt a városi kerékpározásnak is, többeket inspirált erre, köztük olyanokat is, akik később a kerékpározás népszerűsítésének szentelték életüket. Tóth Eszter Zsófia történész is így idézte fel: “Most az a kép van előttem rólad, ahogy biciklizel át a Margit-hídon, két világmegváltó beszélgetés, buli között, a mozgalom hőskorában, a 2000-es évek elején. De jó is volt. Olvasgatom a leveleinket, olyan olvasott voltál, jószívű és humoros és megbízható.”
Szüsz-Szatmári Réka fellépett az állatkínzás, azon belül a szőrmeipar kegyetlenkedései ellen is. Szobája ajtaján a Kurdisztáni Munkáspárt vezetőjének, Abdullah Öcalannak a szabadon bocsátását követelő pamflet mellett egy olyan plakát díszelgett, mely azt hirdette: “A szőr azé, aki beleszületett”.
Szintén a kilencvenes évek végén kezdett el háborúellenes és globalizációellenes tüntetésekre járni, Magyarországon és külföldön is. Részt vett például 1999-ben a kölni G8-csúcs elleni, majd 2000-ben a prágai IMF-Világbank csúcstalálkozó elleni tüntetéseken. 2001-ben Göteburgban járt az EU-csúcs elleni demonstráción. S gyakran látott vendégül ezekből a körökből Magyarországra érkező aktivistákat. Naprakész és tájékozott volt ebben a témában is.
1997 és 2010 között az Amaro Drom – Utunk roma közéleti és kulturális folyóirat korrektori feladatait látta el. A szerkesztőségnek otthont adó Tavaszmező utca 6. épülete, a Roma Parlament civil szervezete, szelleme nagyon fontos volt számára, több mint egy munkahely: érzelmi kötődés, rengeteg kapcsolódás a globális és magyar kultúra, közélet és politika számára is meghatározó emberekkel. Horváth Aladár roma politikus, közíró szerint ő volt „a legsérülékenyebbek legérzékenyebb és legvagányabb barátja”.
Ezzel párhuzamosan, 1997 és 2006 között az akkori Anyák Lapja magazin és időszakos kiadványai: a Baba Magazin és a Baba Patika korrektora volt. Lelkiismeretesen, szenvedéllyel kezelt minden sort, kéziratot, sőt, ezt kevesen tudják, de a babaasztrológia rovatot is ő szerkesztette. Itt ismerkedett meg és kötött barátságot Schiller Noa fotóművésszel, akinek később több alkalommal modellt állt.
Barátnője, Galambos Anna megfogalmazása szerint “kozmopolita magyar” volt. Rövid ideig Erdélyben élt, egy székelyföldi szerkesztőségben dolgozott. Ekkori kollégája, Parászka Boróka így írt róla: “Az, hogy a maga közép-európai felszabadultságát elhozza valaki, úgy érkezzen ide, hogy ne legyenek előítéletei, előfeltevései, és hogy ne is akarjon másnak látszani, mint az, aki idejött – arra nem nagyon volt példa. Szüsz-Szatmári Réka így dobbantott Erdélybe az ezredfordulón. Így hökkentette meg, zökkentette ki és fonta erős baráti közösséggé a szűk erdélyi környezetét. (…) Itt ugyanolyan lelkiismeretességgel járt kocsmába, barátkozott, bulizott, mintha ezt a nyolckerben tette volna. Ő volt az első úttörői egyike, aki tudta, hogy igazából, a nagy magyar kulturális térképen nincs olyan nagy különbség a nyóckerben élők, a székely alszegiek vagy felszegiek között. Hogy az igazi „nemzeti” kultúra az mindig a hivatalos alatti, melletti, a perifériára szorított, az alternatív kultúra.”
Visszatérve Budapestre 2002-03-ban a Mai Nap, 2004-05-ben a Diplomacy and Trade folyóirat, 2006-07-ben pedig a Feleségek magazin korrektora volt.
Ismerősök, barátok cikkeit, novelláit, szakmai tanulmányait élete végéig korrektúrázta, többek közt a 2002-ben a Cigány Ház – Romano Kher kiadásában előszőr megjelenő Jónás Tamás Bánom, hogy a szolgád voltam novelláskötetet, 2003-ban Balogh Attila Egyvéleményen című kötetét, 2012-ben pedig a Zemlényi-Kovács Zoltán által szerkesztett Tenzi naplóját.
2007-ben elvégezte a Magyar Újságírók Országos Szövetsége Bálint György Újságíró Akadémia laptördelés és képszerkesztés képzését.
2007 és 2011 között a Szülők Háza – Családi Központ és Bölcsőde Hálózat munkatársa volt. A recepción fogadta az anyukákat, és a Szülők Háza Magazin egyik alapítójaként és főszerkesztőjeként dolgozott.
2010-ben negatív fordulatot jelentett életében az 1991-ben alapított Amaro Drom lap megszüntetése. Elveszített egy újabb meghatározó munkát, s ez a veszteség nemcsak lelkileg sebezte meg, hanem egzisztenciálisan is. Visszaköltözött a szüleihez, feladva pezsgő fővárosi életét, noha a lelkében mindig pesti, józsefvárosi maradt. Ezért is volt számára oly nehéz, hogy az agglomerációba, viszonylagos elszigeteltségbe kényszerült.
Romajogi tevékenységével ezután sem hagyott fel: amikor Szigetszentmiklóson megismerkedett Zsoltikával, Erdélyből érkezett, írástudatlan, mélyszegény roma szülők tizenkét éves, iskolába sosem járt, siketnéma gyermekével, elintézte, hogy a kisfiú magyar állampolgárságot kapjon és haladéktalanul felvételt nyerjen egy megfelelő oktatási intézménybe.
A 2010-es években öt éven keresztül ellátta a Harmonet harmóniakártya, valamint a Lélekpillangó mozgalom közel negyven kötetének szerkesztői és korrektori feladatait.
2012-ben lépett be a Nőkért Egyesületbe, valamint a Nők Lázadása Egyesületbe. A 2010-es évek első felében továbbra is rendszeresen részt vett a nemi alapú erőszak elleni hatékony fellépést követelő, valamint a nők reprodukciós jogai mellett kiálló tüntetéseken. Bekapcsolódott a családon belüli erőszak gyermek áldozatairól megemlékező Angyalhír tüntetések szervezési munkálataiba is.
2013-tól egy éven át az Egyenlő Bánásmód Hatóság “A diszkrimináció elleni küzdelem – a társadalmi szemléletformálás és hatósági munka erősítése” projekt munkatársaként dolgozott. Ezzel egyidejűleg önkéntes alapon a Munkások Újsága olvasószerkesztői feladatait is ellátta.
2014-ben a Magyar Női Érdekérvényesítő Szövetségnél végzett korrektori feladatokat. Több alkalommal előadott a Balpárt rendezvényein, de 2012-től aktivistája volt a korai LMP-nek is. Többek közt iránymutatással látta el a párt női műhelyét, segítette a szigetszentmiklósi helyi jelölt kampányát, és ő gondozta és kényeztette a párt kabalaállatát, a krémszínű macskát, Lehet Mását, aki a pártrendezvények sztárja volt, és Rékának örök társa maradt. Ekkori munkatársa, Bárdos Rita így emlékszik rá: “Pótolhatatlan szellemi vezetőm voltál. Egy bölcs nő, aki szemtelenül fiatal korom óta fogta a kezemet a magyar feminista közösség ingoványos talaján.”
Ezidőtájt születtek Schiller Noa fotóművész és Szüsz Szatmári Réka együttműködéséből merész és nagy hatású fotók. A legismeretebbé vált képen Réka egy kerti kádban fekszik meztelenül – a sorozat, melynek ez a fotó is része, 2014-ben a testszégyenítés elleni kampány részévé vált. Réka nagy örömére rengetegen rezonáltak rá, és merítettek erőt a szégyenkezés elvárását visszautasító önfelvállalásából: kövérségük, soványságuk, fogyatékosságuk, krónikus betegségük, szemüvegük, fogszabályozójuk, bármilyen külső tulajdonságuk miatt piszkált, bántalmazott emberek. Többen személyesen is írtak neki, tizenéves fiatalok is – mindenkinek külön és empatikusan válaszolt.
2015 és 2017 között a Reflektor.hu korrektora volt. 2013 és 2017 között ő végezte a Dinamó Blog korrektori munkáit is. 2017 és 2025 között szinte a teljes SzabadNem blog korrektúrája az ő nevéhez fűződik.
Utolsó előadását 2024. november elején tartotta a 8. Balodali Európai Fórumon a Vasas Székházban.
Élete utolsó éveiben, noha kemény harcokat vívott, melyek elapasztották korábbi energiáját és visszavetették egykori lendületét, elkötelezettsége a nemek egyenlősége, az elnyomott társadalmi kisebbségek és az elhagyott állatok védelme iránt változatlan maradt.
Ugyanakkor nem sáncolta el magát az eszméi mögött, elsődlegesen mindig az embert nézte, a kapcsolódási pontokat kereste, és ezzel a vele nem egy politikai oldalon állók közül is többek tiszteletét, szeretetét kivívta. Ahogy Szigligeti Anikó írta róla: “Szerettem, hogy gondoskodó vagy és mindenkit szeretnél elfogadni, és szeretni ebben az országban, aki csak egy kicsit is szerethető valamiért.”
Réka a legnagyobb nehézségei közepette sem fordult el azoktól, akik a segítségét kérték; ő az a példamutató ember volt, aki akkor is adott, ha neki sem volt semmije. Minden hajléktalan és mélyszegény ember, aki bekopogott hozzá, kapott tőle egy tál ételt, és sérült, segítségre szoruló állatot sem hagyott soha hagyott magára. Elhunyt szomszédja magára maradt kutyáját, Lizát is magához vette, és nem adta menhelyre akkor sem, amikor nem tudta új gazdánál elhelyezni.
Idén tavasszal, nagy örömére, visszakerült Budapestre és újra a szeretett Józsefvárosába költözhetett. Lelkesedését tovább fokozta a kertje végében levő Dankó udvar – ahonnan a gyerekek rendszeresen átjártak az átrúgott labdákért – , és az ott rendezett kertmozi. Öt hónap adatott neki az itteni életből, de ebben a rövid időszakban folyamatosan barátok, és kedves szomszédok vették körül. Minden szempontból egy ígéretes időszak előtt állt, vibráló személyisége visszatért. Éppen befejezte az EMMA egyesülettől kapott megbízást, és elvállalta Zemlényi-Kovács Zoltán készülő új könyvének szerkesztői-korrektori feladatait. Nagyon hirtelen, mindenkit lesújtva távozott közülünk. Nem volt egyedül: barátnője, Tietze Enikő és szeretett szomszédja, Máté Natasa ott voltak mellette.
A nagy feminista előd, Schwimmer Rózsa születésnapján, a Fiumei Sírkertben búcsúzunk tőle, ahol számos hozzá hasonló haladó szellem nyugszik, köztük a magyar nőtörténet olyan kiválóságai, mint Hugonnai Vilma, Zirzen Janka, Slachta Margit, Blaha Lujza vagy Szlávy Béláné Hevesy Erzsébet.
Réka nem helyhez kötve fog nyugodni: engedjük, hogy eggyé váljon a természettel. Igyekezzünk némi vigaszt meríteni egy gondolatából, melyet egy barátjának, S. Házi Timinek írt nem is olyan rég: “Nem kell idegenkedni a haláltól, bármennyire is tragikus. A görög isteneknél a halhatatlanság nem adomány, hanem büntetés volt. Gondolj Prométheuszra.” Réka mindenütt jelen van és lesz: a szívünkben, a természet körforgásában, az emlékeinkben – és minden emberi jogi tüntetésen.
A szöveg rövidített változata elhangzott Szatmári Réka búcsúztatóján, 2025. szeptember 11-én a budapesti Fiumei úti sírkertben.
