Október 31-én, Szihám és az LMP nőtagozata szervezésében az Ó utcai Retox bárban „Nem nőnek való vidék?” címmel beszélgetős estet tartottunk a populáris kultúrában és a közéletben megnyilvánuló szexizmus különböző formáiról. A moderátor szerepét a nőtagozat, a Nők a jelenben koordinátora, Bárdos Rita töltötte be, a meghívott vendégek pedig Gerle Éva feminista blogger (csakazolvassa), Esze Dóra újságíró, Szél Bernadett politikus, az LMP társelnöke és jelen sorok írója, Antoni Rita, a Nőkért Egyesület elnöke voltak.
A kiindulási alapot egy népszerű – és szexista – videoklip, Robin Thicke Blurred Lines c. dala szolgáltatta, amelyet az est indításaképp magyar feliratokkal megtekintettünk. A szöveg angolul itt olvasható – különösen megkapóak benne a „te egy állat vagy, benne van a természetedben”, „te vagy itt a legdögösebb ribanc” illetve az „adok neked valamit, ami elég nagy ahhoz, hogy szétrepessze a segged” valamint „a volt pasid nem ütötte így a picsádat és húzta így a hajad” sorok. Ezt a líraiságot a videoklip meztelen nőkkel és nyakig felöltözött férfiakkal teli képi világa teszi teljessé. (megj. készült egy cenzúrázott változat is, amelyben a nők némileg több ruhát viselnek.)
Esze Dóra felhívta a figyelmet, hogy Robin Thicke-et a feminista tévés, Ellen Degeneres is meghívta a műsorába, így szerinte feltehető, hogy az ironikus szándékkal készült. A többi beszélgető ezt nem tartotta valószínűnek, azt pedig végképp nem, hogy még ha ez is a helyzet, a célközönség iróniaként fogja értelmezni. Sokkal valószínűbb, hogy – főként a fiatal, populáris kultúrán kritika nélkül szocializáldó – közönség azt a következtetést vonja le, hogy a nőkkel így viselkedni és beszélni menő, helyénvaló dolog. Gerle Éva ráadásul rámutatott, hogy a szövegből kiemelhetők olyan részek, amelyek tartalmilag vagy akár szó szerint azonosak azokkal a mondatokkal, amiket az erőszaktevők mondtak áldozataiknak. (lásd: Project Unbreakable)
A videót nem lehet szélsőséges túlkapásként elmarasztalni, ugyanis a vetített szexista reklámképek is igazolták, hogy a nemek közti kapcsolat alá-fölérendelt viszonyként való ábrázolása a kultúránkban mindennapos dolog. Különlegesen szemléletes pl. a Dolce & Gabbana csoportos nemi erőszak asszociációját előhívó plakátja. Szél Bernadett szerint ezek a reprezentációk éppen azokat az ösztönöket hívják elő („a kettő közül a veszett kutyát etetik, és nem a barátságost”), amelyekre egy civilizált társadalomban csak nemet mondhatunk, és ünneplés helyett kontrollálni kellene ezeket. A probléma további szelete, hogy a szépséget a maga sokfélesége helyett ezek egyfélének mutatják, azaz súlyosan és kártékonyan normatívak, és káros hatással lehetnek mind a fogyasztók, mind a szereplők fizikai és pszichés egészségére, önbizalmára.
Sajnos magát a felháborodást is félre lehet értelmezni, úgy, mintha az a meztelenségre, a szexualitásra, a „művészi” szabadságra irányulna, holott az ezen eszközök által megjelenített hatalmi viszonyokra, társadalmi nemi szemléletre irányul. A meztelenség, a szexualitás ábrázolása megjelenhet(ne) úgy is, hogy nem társul hozzá a nők elnyomása. Vagy éppen a férfiaké – az egyik hallgató elmesélte, hogy a párja akkor vált empatikusabbá a nők eltárgyiasításának problémája iránt, amikor a Helmut Newton-kiállításon egy olyan (a művésztől nem tipikus) képpel szembesült, ahol a nő éppen felméri az így kiszolgálatottá váló férfi nemiszervét.
Ugyanakkor mivel a férfiak elleni erőszak, noha létező, de nem olyan mértékű, nem rendszerszerű és a közvélemény által nem helyeselt/megtűrt probléma (hanem anomália), a fordított reprezentációk nem megoldások és nem adekvát válaszok a nők eltárgyiasítására – ezért sem ugráltunk örömünkben a paródiának szánt válaszvideó láttán. (Egy emberi jogi alapokon gondolkodó ember egyébként sem gondolja egy ilyen gyerekes visszavágóval a problémát elintézettnek – a megalázásra nem a viszont-alázás a válasz, a méltóság mindenkit megillet; ahogy a feminizmus nem férfiuralom helyett nőuralomra, hanem egyenlőségre való törekvés.) Fentiek miatt maguk a férfiak sem érzik minden esetben ezeket fenyegetőnek, sértőnek magukra nézve.
Az egyéni reakciók változhatnak, és az ideális testre vonatkozó elvárás a férfiakat is nyomaszthatja, azzal a különbséggel, hogy mivel a patriarchális kultúrában a férfiaknak nem a külsejük az egyedüli értékük, tőlük a közvélemény elfogad kompenzációt szellemi képességek, anyagiak, presztízs, karizma stb. formájában – míg, mint Detti elmondta, egy politikusnő esetében a híradások is túlzott figyelmet fordítanak a külsejére. Ő pl. állandóan megkapja, hogy „kócos” – nem kócos, csak hullámos a haja. „És ha kócos, akkor mi van?” – kérdezett közbe Szatmári Réka, teljes joggal: férfi politikusok előnytelen frizuráján-bajuszán, pocakján, letaposott cipőjén tizedannyit sem csámcsog a sajtó és a közbeszéd.
Mennyiben felelősek a női magazinok? Esze Dóra elmondta, hogy ezek a sajtótermékek nem a tartalomból, nem az olvasókból, hanem a hirdetésekből élnek, amelyek ugye gyakran szexisták. És, megjegyzem, érdekükben is áll az irreális testkép-ideál fenntartása és ezzel a nők önbizalmának alacsony szinten tartása, hogy a termékeiket, amelyek helyrehozni ígérik a természetes állapotban defektesnek kikiáltott női testet, a nők megvásárolják. Az újságíróknak, szerkesztőknek mindenesetre így is van felelőssége, pl. abban, hogy egy munkahelyi szexuális zaklatásról szóló tudatosságnövelő cikk után a divatrovatban ne a „szexi titkárnőt” fetisizáló fotók szerepeljenek.
A közönség soriaból Szalay Krisztina elmesélte, hogyan hackeltek meg annak idején „politikai spray-vel” egy szexista Limara-reklámot a rendszerváltás utáni hazai feminizmus egy inspiráló figurájával, Antonia Burrows-zal (aki, mint Réka tájékoztatott minket, hamarosan visszatér Magyarországra) – „Fuck off, Limara”. Egy másik hozzászóló, Hudy Róbert szerint ha nem lenne nők elleni erőszak, ezek a képek nem hívnának elő ilyen asszociációkat, így nem lennének veszélyesek – azaz a problémát a gyökerénél kellene megragadni.
Mi a megoldás? DJ-ként ezentúl nem játszani Robin Thicke közkedvelt slágerét nem segítene a problémán, ahogyan a férfiak viszont-eltárgyiasítása sem. A saját utamat, a populáris kultúrától való szinte teljes elfordulást sem tanácsolhatom mindenkinek (nekem bizony, amíg meg nem hívtak ide, halvány fogalmam nem volt Robin Thicke kilétéről és erről a számról), ehhez ízlés-beállítódás kell – a zenehallgatást mégsem lehet politikai alapon művelni -, ráadásul szexizmustól a szubkultúrák, marginalizált művészetek sem mindig mentesek. Ugyanakkor a feminizmus mégsem olyasvalami, amit a szögre akasztunk, bent hagyunk az egyetemen illetve a fórumbeszélgetés helyszínén, és a szórakozást ezt a kritikai beállítódást levetkőzve éljük meg. Marad az a lehetőség, hogy a populáris kultúrának is tudatos-kritikus fogyasztóivá válunk, és másokat is erre biztatunk – ha a nők tömegesen ébrednek öntudatra és utasítják el a megalázó-tárgyiasító reprezentációkat, fokozatosan elérhető a változás.
Akik a témáról tovább szeretnének beszélgetni, jöjjenek el nov. 6-án szerdán a Bálint Házba Réz Anna filozófus következő Üvegplafon-rendezvényére, ahol a mostani alkalomhoz hasonló téma kerül terítékre. (Facebook event: https://www.facebook.com/events/1407530779477005/ )
