Ház a hóban
Bolyongunk egyre, kéz a kézben,
nem tudunk elszakadni még.
Szótlan tűnődsz. Nem szólok én sem.
Sötétedik az esti ég.
Hallgatunk, templomba betérve,
keresztelőt, nászéneket.
És nem nézünk egymás szemébe…
Velünk minden másképp esett.
Aztán a havas temető vonz.
Ülünk. Könnyűl lélegzetünk…
Egy házikót a hóba rajzolsz. –
Abban mindig együtt leszünk.
Megjöttél
Sárga fény ömlik, este lett.
Áprilisi szelíd fuvalmak.
Megjöttél. Késtél éveket,
most mégis örömmel fogadlak.
Ülj mellém, húzódj közelebb,
mosolyogj – nézd csak, itt van,
lapozd a kis kék füzetet:
versek, gyermekkoromban írtam.
Bocsásd meg árnyék-életem,
meleg napverőn is holt örök tél.
És bocsásd végre meg nekem:
sokakról hittem, hogy te jöttél.
(Rab Zsuzsa(?) fordítása)
