570 ezres kabátokat varrnak, minimálbéren élnek
A magyar ruhaipart bemutató sorozatunk második részében elsősorban azokkal az emberekkel foglalkozunk, akik a vállukon viszik az iparágat: aktív, nyugdíjas és önálló vállalkozásba fogott varrónőkkel beszélgettünk, és megnéztük, miért kezd hiányszakmává válni az övék.
„Néhány éve minőségellenőrök helyett angol újságírók érkeztek egy magyar gyárba. 2019-ben a brit sajtó egy angol márka magyarországi gyártatásánál tárt fel visszásságokat. De a magyarországi viszonyok ekkor sem magát a megrendelő Stella McCartney brandet, sokkal inkább a sajtót hozták lázba: kiderült ugyanis, hogy a magyar minimálbérért gürcölő varrónők varrták Meghan hercegné akkor 500 ezer forintot érő kabátját az alföldi Berivnél. A Daily Mail című brit lap felkereste a berettyóújfalui gyárat, beszélt a vezetőkkel és a dolgozókkal is. A varroda vezetője elbüszkélkedett, hogy a gyárban mindenki a minimálbér felett keres, ugyanakkor elmondta azt is, hogy ha a dolgozóknak nem sikerül teljesíteniük a kvótát, az hatással van a fizetésükre. „Az ő felelősségük, hogy teljesítsék a kvótát, amit elvárunk.” A lapnak az egyik varrónő arról is beszélt, hogy a fizetéséből lehetetlen megélni, nincs elég pénzük ételre, fűtésre, a barátaik és a családjuk támogatására szorulnak.”
„Zsuzsannát arról kérdeztem, hogy manapság egy 8 órában dolgozó varrónő mennyit visz haza: „Ahogy hallom, sokszor most sincs meg a minimálbér. Ehhez kell a kert, és hogy veteményezzen az ember. Aztán ott lesz mindenféle a fagyasztóban, hogy ne nagyon kelljen vásárolni a boltban. Én jól tudok bánni a kevés pénzzel, mindig volt a kert, az állatok.”
Néhányszor megemlítette, hogy hívő keresztény, a rossz időszakokon – például férje súlyos betegsége idején – a hite, az ima segítette át. Egyébként pedig meglepően fitt, pár évet simán letagadhatna az életkorából, az egyik tipikus „varrónőbetegség”, a rossz tartás nem jellemző rá.
Aztán megmutatja az egyik ujját, amelynek a vége görbébb, mint a többi. A munkával töltött 42 év emléke. „Az ujjpercek elhasználódnak, ez elég jellemző a varrónőkre. Egészen addig fáj, ameddig a vége meg nem görbül. Utána már nem fáj.”
A szakma ártalmas velejárói a hajlott háton kívül az általános vélemények szerint akkor jelentkeznek, ha valaki olyan anyaggal dolgozik huzamosan, amely egészségkárosító, ha valakit csak egyetlen munkafázisra tanítanak be és hetekig ugyanazt kell varrnia. A felelősebben gondolkodó varrodások azt mondják, ez tilos.
„Lerombolni lehet a varrónőket egy hétig, vagy kettőig, de utána így megy le a minőség – közelített a kezével a talaj felé Angyal Károly. – A másik meg, ha egy varroda már elért egy olyan szintet, hogy meg tud varrni például egy minőségi korhű ruhát, nem lehet elrontani a varrónői kezét azzal, ha épp olyan megrendelés van, hogy hónapokig muszáj bugyit varrnia. Az elviszi a kezét, és tudást sem kér” – magyarázta, miért nem gondolja helyesnek, ha egy varrónő csak egy-egy munkafázist végez.
Búcsúzóul arról beszélgettünk, hogy ha Zsuzsanna lenne a szektor vezetője, min változtatna. Habozás nélkül válaszolt: „Biztos, hogy jobban megbecsülném és megfizetném a dolgozókat.””