Jászberényben született, a Zeneművészeti Főiskolán végzett ének-zene szakos tanárként. Apácanövendék volt, felszentelése előtt ismerkedett meg és kötött házasságot Zelk Zoltánnal.
Pestre költözésük után kezdett írni, a Népszava és a Pesti Hírlap rendszeresen közölte cikkeit, elbeszéléseit. 1931-ben jelent meg Kék virág című verseskötete, mely elismerő kritikákat kapott. A Népszava például így írt:
Bátori Irén halkszavú, befelé érző költő, aki a jambusok finom lüktetéséhez, a szonettek tiszta zengéséhez menekül a vezércikkversek dübörgése elől. Tiszta szinek, tiszta hangok, tiszta érzések tiszta költöisége adatott néki, amivel a ma tenger jaját elsirja. A Dick Manó kiadásában megjelent „Kék virág” halkszavú költője „mindennapi jóság” akar lenni emberek szivében, „egyszerűen, mint asztalukon a kenyér”. S ha az emberek „szigetek, mind-mind süllyedők”, amiket „körülzár undok szópalánk”, üszköt csóvál a gyilkos kerítésekre.
Utépitő költő Bátori Irén s ha bevallja: „amit mondandó voltam, számról szivembe csuklott”, legyen nála erősebb, akinek keményebb az izma, harcosabb, akinek fájóbb csapásu az ökle. De az erősebbek és harcosabbak is próbáljanak a kollektiv emberszeretetnek arra a magaslatára emelkedni, amelyen ö áll.
A háború után a Szabadság és a Kisdobos című lapoknak dolgozott, utóbbinak egyik alapítója volt.
1958-ban hirtelen meghalt, összetört férje – aki ezalatt vizsgálati fogságban volt koholt vádakkal – a „Sirály” című verssel búcsúzott tőle.
Néhány munkája:
Kék virág 1931;
Tündérkereső Jutka, mese, 1946;
Erős Matyi és más mesék, 1948;
Kemény lecke, regény., 1953; (antiklerikális témájú)
Akik győzni tanulnak, ifjúsági regény, 1955; (iparitanuló-lányokról szól)
A tücsök hegedűje, mese, 1957.
Bátori Irén: Csak fény voltunk (1931)
Csak fény voltunk, csak Egy,
hogy elindítottak országolni
a vizek s mezők felett,
hogy tükrökké válva
szemünkben fürödjenek a felrajzolt
[horizontok
fényei és árnyékai;
igy lettünk:
te —, én —,
akiket földre plántált az Ur,
hogy belőlünk fakadjon századokon és
évezredeken át
a megujulás, a hit,
hogy ne győzzön rajtunk a szomorúság
és csókunk csattanása örök disszonancia
[legyen
az enyészet taposómalmában
— mert az Ur festett minket párosan
győzelmes iniciálénak
az élet
fekete könyvére!
Bátori Irén: Nyár (1938)
Arca lombos tájék,
a szakálla kalász,
haja erdejében
sárga rigó tanyáz.
Szeme kék tavából
langyos eső szitál,
ő a mesebéli
kincset osztó király.
Forró napsugárral
melengeti népét,
lábához hullnak
a szőkefürtü kévék.
Tizenkét csillagból
van a koronája,
pitypalattyszó bújik
esténként alája.
Bátori Irén: Bóci (mese, 1939)
Bizony nem lehetett azt mondani Bóci kutyáról, hogy nem lett volna párja a világon! Olyan falánk volt, mint egy kacsa, olyan lusta, hogy tőle akár elvihették volna a házat udvarostul, mindenestül. Mert ha jól beevett, bizony nem érdekelte őt semmi a világon; oldalára feküdt, húsos kacsáról, izes csontokról álmodott, mert nem lehetett abból sose elég.
Most is éppen boldogan aludt, mikor gazdája melléje lépett:
— Tőled ugyan elvihetnének mindent a tolvajok, akkor is csak aludnál! De várj csak, holnaptól kezdve láncra kötlek, majd akkor megtanulod, mi a házőrzés.
Ettől kezdve nem volt nyugta Bócinak. Törte a fejét, mitővé legyen!? Végre is azt határozta, hogy elmegy feleséget keresni. Az majd ugatja a járókelőket, megvédi a házat a tolvajoktól, egyszóval: igazi házőrző lesz, ő meg kedvére alhat, úgy mint eddig. A gazdája is megkapja a magáét s az ő szép életén sem esik csorba.
El is indult nyomban. Ment, mendegélt, mig egyszerre csak nagy csaholást nem hallott.
— No, itt elég sokan lehetnek — gondolta —, megpróbálkozom.
Be is állított hetykén s elmondta, mi járatban van.
— Hát milyen feleséget akarsz? — kérdezte tőle egy öreg kutya.
— Szép bozontos szőre legyen,
minél kevesebbet egyen,
kolbászt, cukrot ne szeresse,
tolvajokat elkergesse!
— így válaszolt a mi Bócink.
— Te ugyan szép szerzet vagy! — mondta a bölcs kutya. — Még enni se adnál a feleségednek.Le is út, fel is út!
— Szépen kitessékeltek innen — vakarta Bóci a fülét. De nem nagyon sopánkodott, elindult az orra után.
Amint ment, mendegélt, az egyik kertből ráköszönt egy atyafi:
— Hová ilyen szaporán?
— Megyek feleséget keresni!
— Akkor éppen jó helyen jársz. Aztán milyen feleséget szeretnél?
— Szép bozontos szőre legyen,
minél kevesebbet egyen,
kolbászt, cukrot ne szeresse,
tolvajokat elkergesse!
— válaszolt újból Bóci.
— Éppen ilyen van! — vakkantott egyet. Hát nyomban előkerült az udvar hátuljáról egy puli kutya.
Tetszett is Bocinak.
— Hát a szőrével nincsen baj, de a többivel vajjon hogy állunk?
— Nemcsak, hogy nem szereti se a kolbászt, se a cukrot, de még csak rá se tud nézni.
Csakhogy ebben a pillanatban valaki füttyentett egyet s a kerités résén egy kockacukrot nyújtott feléjük.
Hej! a három kutya füle hatfelé állt, úgy rohantak a kerítéshez.
Bóci is odábbállt egy házzal: dehogy is vesz ilyen feleséget.
Ment, mendegélt, nemsokára egy kutyával találkozott az országúton.
— Mi szél hozott errefelé, pajtás? — kérdezte az tőle.
— Feleséget keresek!
— Akkor örülhetsz, mert én meg éppen férjet keresek!
— Miféle férjet?
— Szép bozontos szőre legyen,
minél kevesebbet egyen,
kolbászt, cukrot ne szeresse,
tolvajokat elkergesse!
Több se kellett Bócinak, úgy elszaladt, hogy azóta se látta többé senki emberfia.
