Jung Chang (1952-) kínai származású angol írónő önéletrajzi dokumentumregényében, a tízmillió példányban megjelent, harminc nyelvre lefordított Vadhattyúkban páratlan bátorsággal leplezi le a kínai kommunista diktatúra
Simon de Beauvoir-t leginkább A második nem szerzőjeként ismerjük, ám a feminizmus említett alapszövegének szerzője életében mégis inkább szépíróként jellemezte magát, a filozófus titulust pedig Sartre-nek engedte át. (A legújabb Beauvoir-kutatások azonban rámutattak arra, hogy az írónő filozófiai munkássága csöppet sem másodrendű írói teljesítménye mellett.)
Mielőtt valakit elragad az egyre inkább elharapozó ideológiai divathullám, és a hagyományos, veretes értékek nevében elkezdi romantizálni az otthonmaradó, „karrierjének” (általánosító szitokszó) átszellemült mosollyal búcsút
Mint Földes Jolán vagy más írónők esetében, a hivatalos kritika masszív, negatív előítéleteket ültetett el Szabó Magdával szemben, bölcsész és értelmiségi körökben olvasását cikinek tartják, és ezt a médiában való szereplései csak fokozták.
Toni Morrison (1931 – 2019) az első Nobel-díjas afro-amerikai nő, aki 1993-ban átvette műveiért a nagy presztizsű díjat.
Kiss Noémi azt írja Galgóczi Erzsébet kapcsán, hogy nőírónak lenni szopás Magyarországon – a szónak abban az értelmében, hogy kell keresni egy anyamellet (a női hagyomány megalapozóját, egy ősanyát), melyre rácsimpaszkodhat a kortárs nőíró. És ez akár Galgóczi Erzsébet is lehetne.
Földes Jolán (1902 -1963) neve méltatlanul esett ki a magyar irodalmi kánonból és úgy tűnik, ezúttal túlzások nélkül a férfikritika áldozatáról beszélhetünk: neve nem szerepel a Világirodalmi lexikonban (még a kiegészítő kötetben sem). Nyúlfarknyi méltatása az Új Irodalmi Lexikonban olvasható, de még halálának pontos dátuma is kérdőjeles.
Karen Blixen (1885-1962) Dánia talán legismertebb írónője (eredeti nevén: Karen Christentze Dinesen) állítása szerint nem akart író lenni. Utazni, táncolni, élni, festeni – ez jelentette számára az élet teljességét. „Minden embernek joga van meghatározni a saját sorsát, függetlenül a mások által ráerőltetett szabályoktól…” – ez volt jelmondata és életfilozófiája, melyhez még hányattatásai és kudarcai közt is tartotta magát.
A közelmúltban egy indiai, egy kubai, egy finn, továbbá egy New Yorkban élő zsidó gyökerekkel rendelkező írónő regényeit illetve esszékötetét olvastam. Ők a kortárs világirodalom képviselői. Regényeiken keresztül előtűnik finoman árnyalt, érzékeny, összetett személyiségük. Mintha róluk, hozzájuk szólna George Eliot mondata: „ Ha kifinomultan látnánk és éreznénk a szokványos emberi életformákat, az olyan lenne, mintha hallanánk a fű növését vagy a mókus szívdobogását, és megsüketülnénk a robajtól, amely a csenden túl van.” – **Retek Erika írása**
Nem kell mítoszkutatónak lenni ahhoz, hogy megsejtsük: a mítoszok mögött valódi történetek rejtőznek, az istenek mögött hús-vér emberek, a háborúkat pedig semmiféle csoda nem tette igazságosabbakká. Ebben a kontextusban nem lehet kétségünk afelől, hogy Iphigénia föláldozása, Pentheszileia meggyilkolása és holttestének meggyalázása vagy épp a tehetséges Kasszandra megerőszakolása és végül felkoncolása mögött valódi női tragédiák állnak. Margaret Atwood, kanadai írónő nem kevesebbre vállalkozott, mint hogy egy kevésbé látványos női életutat mutasson be, a tiszteletnek örvendő Pénelopé sorsát, aki ezúttal a saját szemszögéből, egyéni, szubverzív, még véletlenül se eposzi nyelvezetén adja elő hányattatásait. – Harkai Daniella írása
