„A volt párom évekig terrorban tartott, lelkileg megnyomorított, végül pedig ezzel az őrült akciójával börtönbe juttatott. A legjobban nem is az fáj, hogy évekre bezárnak, hanem az, hogy addig nem láthatom a gyermekemet. Hiába írta le több szakértő is, hogy az apa személyiségszerkezete miatt nem igazán alkalmas a gyereknevelésre, mégis nála helyezték el a picit. Azt nem szeretném, hogy neki a börtönbe kelljen járnia hozzám láthatásra, így azonban lehet, hogy sokáig nem fogom őt látni” – fogalmazott a kétségbeesett nő.”
„Ha a feminizmus negyedik hulláma tényleg a „99 százalékot” akarja megszólítani, akkor jobban teszi, ha nem arról ír nyolcsoros körmondatokat, hogy kiket tart érdemtelennek a támogatásra, hanem ehelyett bevonni igyekszik a nőket, fiatal lányokat olyan üzenetekkel, amelyekhez ők is rögtön kapcsolódni tudnak. Az Egy feminista nem jár rózsaszínben című könyvnek ez, minden hiányossága ellenére, sikerül.”
„Idősödés Magyarországon címmel tartottak konferenciát hétfőn, hogy bemutassanak egy új tanulmányt, ami részleteiben elemezte azt, amit mindenki tapasztal, aki ebben az országban él: a társadalom elöregedik, és az állam vagy nem akarja, vagy nem képes a helyzetet a súlyosságának megfelelően kezelni. Az idősödéssel járó gondoskodási szükségletek folyamatosan nőnek, az ellátórendszerben viszont egyre nagyobb a munkaerőhiány. A dolgozók túlterheltek, a fizetés alacsony. Ha az állam nem avatkozik be, akkor marad a jelenleg szabályozatlan piac és a családon belüli ellátás. Az előbbi gazdasági, az utóbbi pedig nemi egyenlőtlenségeket szül, mivel főleg a női családtagok feladatait növeli.”
A tudományos élet kiemelkedő képviselőit elismerő Széchenyi-díjból idén 16-ot osztottak ki március 15-én. A díjazottak között csak három nő volt: Buzás Edit Irén immunológus, Kurutzné Kovács Márta építőmérnök, egyetemi tanár és Pócs Éva folklórkutató. 1990 óta a Széchenyi-díjjal kitüntettek között 8 százalékot sem éri el a nők aránya.
„Úgy fájt a testem, hogy azt éreztem, szétszakadok. Éhes voltam, szomjas, féltem, felállni, mozogni szerettem volna, de csak feküdtem tehetetlenül, velem szemben az orvos a háromlábú széken, telefonjából néha rám tekintett, aztán a háta mögé, fel az órára. Felállt. Megvizsgált. Alaposan és fájdalmasan. Kézi tágítás, ha úgy tetszik. Nem emlékszem, hogy éreztem-e korábban ezt a fájdalmat.”
Halmi Bettina ezzel az írásával elnyerte a Legyen szabad nem! pályázaton a pályázók különdíját.
„A személynevet viselő közterek 89 százaléka férfinevet kapott, ennek a 89 százaléknak a 94 százaléka valós személyről lett elnevezve. Ezzel szemben a 11 százaléknyi női nevet viselő utcák mindössze 52 százalékát nevezték el valaha élő nőről, a többi vagy keresztnév, vagy irodalmi alak.”
„Kevesen ismerik azt a tényt, hogy Dénes Valéria a 38 évesen elhunyt zseni – akinek az életművéből alig több, mint egy tucat festményt ismerünk – a 20. század első felének legdrágább magyar festőnője. Ha nagy ritkán felbukkannak művei a műkereskedelemben, azok 30-50 millió forint közötti összegért találnak gazdára. A 107 év lappangás után előkerült, Bruges-t, a belga kisvárost ábrázoló monumentális festmény minden kétséget kizáróan az életmű legkiemelkedőbb darabja. A szakértők véleménye szerint talán évtizedenként egyszer bukkanhat elő az ismeretlenségből a magyar festészetet gazdagító, hasonló kaliberű remekmű. A csúcsdarab, amely felvillantja a torzóban maradt életmű elementáris erejét a fauvizmus és a kubizmus szintéziseként jött létre.”
Dénes Valéria unokatestvére Dénes ZsófiaJózsef Attila-díjas író, újságíró.
„A hivatalos adatok szerint mindössze húsz felnőtt balkáni hiúz él napjainkban a délnyugat-balkáni hegyekben, és kizárólag a Mavrovo Nemzeti Parkban szaporodnak Észak-Macedónia, Albánia és Koszovó határán. A területre nemrégiben két hatalmas vízerőművet akartak építeni, és mivel a balkáni hiúz élettere veszélybe került, Ana Colovic Lesoska hét évig kampányolt a beruházás megvalósítása ellen. A nő petíciókat indított, házról házra tájékoztatta a helyieket a vízerőművek okozta visszafordíthatatlan természeti károkról, és “nekiment” nagy nemzetközi bankoknak is, akik pénzelték volna a projektet.”
„Biztosan érzem, tudom, hogy nem a kiemelés, az állami gondoskodás a megoldás. A gyereknevelésre alkalmas családi élet biztosítása lehet csak a járható út, a társadalom minden rétegében. Tudom, mindig lesz, ahol ez megteremthetetlen. De az arány nem mindegy. Oka van annak is, hogy ma rengeteg olyan család van, ahol nem tudnak a gyerekeknek megfelelő alapot adni egy másfajta élethez. Az okok pedig sokkal inkább keresendők a politika, az állam oldalán, és nem az egyénén. Politikai szándék azonban ma nem mutatkozik arra, hogy velük is gondolkodnának.”
