Simone de Beauvoir A második nem című, feminista alapművé lett könyvé- ben (1949) úgy érvel, hogy míg a férfi teljes összhangban van a testével, és reprodukciós tevékenysége az önmegvalósítását nem akadályozza, a nő viszonya saját testéhez ambivalens: autonóm törekvéseit ugyanis gátolja az ún. fajnak való kiszolgáltatottság – pl. a menstruációs görcsök, a szakadatlan teherbeesés, illetve az attól való félelem; a menopauza, melyek részben elidegenítik a saját testétől. „Teljes alávetettsége a fajfenntartási funkcióknak volt az oka annak, hogy az emberi történelem kezdetén a nő kénytelen volt lemondani a világ alakításáról és beérni a ház körüli munkákkal”– írja.
A gyermektelen Beauvoirt később sok kritika érte még feminista kö- rökből is e ridegnek tűnő megközelítése miatt, pedig a gondolatmenetét – elutasítva a biológiai determinációt – azzal zárja, hogy az, hogy a nőt mennyiben vetik vissza a teste reprodukciós funkcióival járó korlátok, attól függ, hogy a társadalom mennyi jelentőséget tulajdonít ezeknek, és mennyiben hajlandó ezeket a terheket a nő válláról levenni. „Aszerint, hogy milyen egészségügyi feltételek közt zajlik le a terhesség és a szülés, lesz nagyobb vagy kisebb a faj hatalma a nő felett” – mondja például.
A biztonságos szülés, a szülés közben átélt fájdalom csillapítása, az anyai halandóság csökkentése, a természetes körülmények között, azaz fogamzásgátlás nélkül létrejövő gyerekszám korlátozása nemcsak a nők legalapvetőbb jogait érintik (élethez, testi épséghez, emberi méltósághoz való jog), hanem emancipációjukban is kulcsszerepet játszanak.
