Műfaj? Írásmód? témák? – kérdezi Bán zsófia nőirodalom, mi az? című írásában. Véleménye szerint, ahogyan nem beszélhetünk férfiirodalomról, hanem egyes, ilyen-olyan írókról, úgy női irodalomról sem, mert a műbe ütközünk. „a nők-írta irodalom kérdése a nyugalomé: hogy izgágaság nélkül, életünk egyensúlyi pontjában állva bírjuk elviselni a nemünket. alázat és gőg nélkül. Csak lenni. Írni.” Valóban elég lenne ennyi ahhoz, hogy a nőt egyenrangú íróként értékeljék és bekerüljön az irodalmi kánonba? Hogy „elviselje” a nemét, és egyszerűen csak írjon? miért nem természetes, hogy a nők ott vannak a művészetben, az irodalomban? Szükség van-e arra, hogy külön tárgyaljuk a nőirodalmat és a nőírókat, hiszen ezzel marginalizáljuk a témát.
