Gothic
Mary Shelley születésének 215. évfordulója alkalmából: "A halandó halhatatlan meséje" c. novellájának első magyar fordítása
Módosítás dátuma: 2012. szeptember 06. csütörtök, 23:43 Írta: Antoni Rita 2012. augusztus 31. péntek, 00:00
Ez a novella első magyar nyelvű megjelenése. Fordította és jegyzetekkel ellátta: Antoni Rita
A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Mary Shelley, „The Mortal Immortal- A Tale", in Sandra Gilbert és Susan Gubar szerk. Norton Anthology of Women Writers.
1838. július 16.
A mai nap emlékezetes évforduló számomra: most töltöm be a háromszázhuszonharmadik életévemet!
Nem, nem a vándorló zsidó[1] vagyok. Az ő feje fölött több, mint tizennyolc évszázad múlott el. Hozzá képest igen zsenge korú halhatatlannak mondhatom magam.
De halhatatlan vagyok-e egyáltalán? Ez a kérdés gyötör éjjel-nappal háromszázhuszonhárom éve, és azóta sem találom rá a választ. Éppen ma fedeztem fel barna tincseim között egy ősz hajszálat – ez minden bizonnyal a pusztulás első jele. De az is lehet, hogy háromszázhuszonhárom éven át rejtve maradt előttem – végtére is, akadnak emberek, akik már húszéves korukra teljesen megőszülnek.
Elmondom történetemet, és az olvasó majd ítélkezik felettem. Elmondom történetemet; addig is eltelik majd néhány óra az öröklétből, mely olyan gyötrelmessé vált számomra. …Öröklét? Lehetséges-e egyáltalán örökké élni? Hallottam olyan varázslatokról, melyek során az áldozatokra mély álmot bocsátottak, amelyből csak száz év múlva ébredtek, frissebben, mint valaha: hallottam a Hét Alvóról[2] is – az ilyen halhatatlanság nem lehet oly terhes, de óh, a végtelen idő ólomsúlya! A hátralévő órák kimerítő, véget nem érő sora! Mily boldog lehetett a mesebeli Núrjahád![3] De feladatomhoz látok.
Daphne du Maurier: A Manderley-ház asszonya (1938) Ford. Ruzitska Mária, Európa, Femina sorozat, 1986
Módosítás dátuma: 2012. június 12. kedd, 17:02 Írta: Antoni Rita 2012. június 12. kedd, 15:35
Daphne du Maurier Rebecca c. vaskos (545 oldal), ám gördülékenyen olvasható regénye 1938-ban íródott az ún. „női gótika” tradíciójában, és – ami nem ritka a műfajban – tartalmazza a krimi és a szerelmes regény elemeit is. A borító a csókolózó pár által az utóbbit emeli ki, a látszat szintjén némileg csökkentve a mű komolyságát (ami női szerzők műveivel a kiadói gyakorlatban rendszeresen megesik). A filmváltozatot sem kell ismerni ahhoz, hogy belássuk: ez nem szirup. Mellesleg Maurier is megvetette a csöpögős szerelmes regényeket, és gyűlölte, hogy ezek szerzőjeként skatulyázták be - helytelenül, ugyanis a happy end hiánya, a feszültség fokozása, a hangulatteremtés és a természetfeletti elemek (még ha ambivalens) alkalmazása műveit ezektől megkülönböztetik.
A női gótika megkülönböztető jellegzetessége nem elsősorban a szerző neme, hanem a hagyományos nemi szerepek által generált szorongások középpontba állítása: a magánszféra, a családi otthon mint fullasztó börtönként megjelenő helyszín, a nyomasztó titok vagy átok, melytől a jámbornak tűnő szerető illetve férj potenciálisan szörnyeteggé válik, és a kevésbé megfogható, akár kérdéses természetfeletti, melynek helyét inkább a pszichés szorongás, belső félelmek veszik át.
John Ajvide Lindqvist: Hívj be! (ford. Miszoglád Gábor, Szeged: Könyvmolyképző, 2009)
Módosítás dátuma: 2012. május 17. csütörtök, 18:05 Írta: Antoni Rita 2012. január 27. péntek, 20:58
yat vagy a Vámpírnaplók formájában. 16-os karika díszeleg a hátlapon, de lehetne inkább 18-as, és ezt kéretik komolyan is venni. (Azon túl sem ajánlott gyenge idegzetűeknek és érzékeny gyomrúaknak, ahogyan jelen ismertető tovább olvasása sem!) Ez nem egy romantikus regény, és a legkevésbé sem jó hangulatú. Sőt, a többi Vörös Pöttyös sorából igencsak kilógó könyv befejezése után (csodálkoztam is, hogy éppen ebben a sorozatban adták ki!) azon gondolkodtam, Lindqvist betegebb-e vagy (a magyarul még meg nem jelent) amerikai ex-goth ikon, Poppy Z. Brite. A Hívj be c. regényt végigolvastam anélkül, hogy egyszer is be akartam volna csukni a könyvet az undortól, így talán továbbra is PZB „nyer”. Nem mintha a svéd író műve nem váltott volna ki esetenként kifejezett viszolygást – de a beteg részek javára legyen mondva, hogy egyszer sem éreztem őket céltalannak. A könyvre csak a személyes ízlésbeli preferenciáim miatt adok 90%-ot, és nem 100%-at, egyébiránt kiválóan megírt műről van szó. A gótika fenségtől, díszektől, emelkedettségtől megfosztott, groteszkbe fordult formájával szembesülünk. Ennek az irányzatnak az elődje az amerikai déli gótikában található, csak itt most lepusztult kisvárosok helyett lepusztult lakótelepre: a Blackeberg nevű stockholmi városrészbe költözött a sivárság. A hely olyannyira racionális, hogy sem számottevő múltja, sem legendái nincsenek, sőt, még temploma sem.
Tízezer bevándorló, s egy szál templom se.
Bizonyság a színhely korszerűségéről, racionalitásáról? Arról, hogy az ember megszabadult a történelem kísérteteitől és retteneteitől.
Ez részben megmagyarázza, miért ért mindenkit ennyire készületlenül az egész.
Szürke panelházak, ócska játszóterek, tisztesen szegény polgárok, széthulló családok kallódó, esetenként lopó, seftelő, szipuzó, vagy éppen kövér társukat bántalmazó gyerekei, kitörésről ábrándozó, cselekedni gyáva, ártalmatlan, a szovjet tengeralattjáróktól félő (1981-ben járunk) alkoholisták a kínai büféjében és karikatúráin, kórház, ahol tiszta, rendes, szigorú környezetben, művirágok között, szép diszkréten, fegyelmezetten halnak az emberek, ahogy elvárják tőlük – ez a helyszín, melynek dekadenciája a legkevésbé sem elegáns, túlságosan alantasnak tűnik egy vámpír megjelenéséhez.
Bővebben: John Ajvide Lindqvist: Hívj be! (ford. Miszoglád Gábor, Szeged: Könyvmolyképző, 2009)
Könyvajánló – Whitley Strieber: Éhség (1981, magyarul: Metropolis Media Group, 2011, ford. Császár László)
Módosítás dátuma: 2011. december 13. kedd, 11:58 Írta: Antoni Rita 2011. december 12. hétfő, 10:35
Mivel eddig úgy tűnt, vámpírtémában az utóbbi években szinte csak a könnyedebb műfajú tinirománcok kelendők (önmagukban nem lenne velük baj, de az már a magyar olvasóközönség szegénységi bizonyítványa, hogy Anne Rice műveinek kiadása értesüléseim szerint nem lett nyereséges...), igen kellemes meglepetés volt számomra a magyar könyvpiacon is találkozni az angol változatban már régóta a polcomon díszelgő, science fiction, gothic és horror elemeket vegyítő, számos etikai kérdést felvető kedves regényemmel, mely iránt annak idején Tony Scott azonos című, 1983-as filmje keltette fel az érdeklődésemet. Azok, akik látták a Catherine Deneuve, David Bowie és Susan Sarandon főszereplésével készült alkotást – melyben, mint a vámpírok által látogatott klub fellépője, feltűnik, a leghíresebb filmes vámpírra utalva, „Bela Lugosi Is Dead” c. számával, a kultikus angol goth zenekar, a Bauhaus is! videó itt –, a már ismert, a filmben hitelesen ábrázolt karakterekkel, ám más befejezéssel fognak találkozni a könyv lapjain. Senki kedvét ne vegye el a sajnos röhejesen igénytelen (és mellesleg a könyv koncepciójának drasztikusan ellentmondó), idétlen borító; úgy látszik, hogy a magyarul megjelenő gothic, horror regények többsége - erősítve a műfajt egyébként is sújtó degradáló sztereotípiákat -, arra a sorsra jut, hogy színvonalát sikeresen elfedő, méltatlan külsővel kénytelen a nagyközönség elé állni.
Strieber a halhatatlan, biszexuális vámpírnő, a több ezer éves, gyönyörű, okos, művészetkedvelő, méltóságteljes Miriam Blayloc személyében valódi, hamisítatlan femme fatale-t alkot meg, aki, az örök életűeket rendre sújtó magányt enyhítendő, emberi társakat vesz maga mellé. Teljesen a maga képére alakítani azonban nem tudja őket, vére számukra az örökkévalóság helyett mindössze pár száz évre elegendő, utána szörnyű vég vár rájuk: hirtelen felgyorsuló öregedési folyamatukból nem ad megváltást a halál, összeaszott, bénult testtel, változatlan öntudattal szenvednek a koporsókban, melyeket e szomorú női Kékszakáll a padlásán őriz. Ez a sors fenyegeti az aktuális partnert, Johnt, aki a többiekhez hasonlóan kezdi elveszíteni az önkontrollt. Tudja, ezzel veszélyt jelent Miriamre, aki így hamarosan elteszi láb alól. Talán már az utódját is kinézte a fiatal lány, Alice személyében, aki zenét tanulni jár hozzájuk?
Fay Weldon: A nőstényördög (1983) – szatírikus regény
Módosítás dátuma: 2011. augusztus 29. hétfő, 17:41 Írta: Antoni Rita 2011. augusztus 29. hétfő, 12:01
A brit író, Fay Weldon (b. 1925) gyakran visszatérő témája a a konvenciók, a társadalmi szerepek falai közé rekedt középosztálybeli nők szimbolikus bebörtönzöttsége. A Nőstényördög című, 1983-as szatíraregénye is ezt példázza. 1989-ben – jelentős átalakításokkal! – megfilmesítették, 1990-ben Szuhay-Havas Ervin fordításában megjelent magyarul is (Budapest: Vénusz Könyvek). Akinek elege van a szirupból, csöpögésből, a nemi sztereotípiákból, az elomló, önalárendelő női figurákból, és szeretne egy ironikus, húsbavágó, helyenként igencsak morbid és meghökkentő művet olvasni, vágjon bele bátran!
A hagyományos nemi szerepeket, az azokból fakadó elfojtásokat és egyenlőtlen viszonyokat maró gúnnyal kifigurázó regény sokszor átevez a fantasztikus irodalom vizeire, és – amellett, hogy néhány science fiction vonatkozás is megfordul benne – inkább a női gótika műfajába sorolható. (Ezt a pesszimista emberkép tovább erősíti: „Tudom, milyen az élet, tudom, milyenek az emberek. Azt is tudom, hogy mindnyájunkban közös az öncsalás, a fantáziálás,…” valamint a negatív világkép is: "Egyre inkább úgy látom a világot, mint egy vödörre való kukacot; ide-oda tekeregnek szegény férgek, lyukat keresve a vödrön.") A társadalomkritikán belül terítékre kerül a női test sokszor indokolatlan, bizarr átalakításait célzó kozmetikai sebészet, de nem maradnak ki – a sunyi, hiteltelen férfialakok mellett – a felelőtlen női viselkedés formái és a feminizmus második hullámának (feminista szemmel is) szélsőségesnek tűnő vadhajtásai sem.
Bővebben: Fay Weldon: A nőstényördög (1983) – szatírikus regény
További cikkeink...
1. oldal / 2
