…majd maga is öngyilkos lett.
Klima Ilona és Juhász Gyula fiatalkori barátok voltak, a költő rajongott érte, és valószínűleg neki írta Strófák c. költeményét:
„Ó, álmaimnak tündérkirálynője,
Uralkodjál örökké lelkemen,
Engedd, hogy szívem álmát rólad szője,
Habár ez álom lenne szemfedője,
És hervadása ez a szerelem!
Te csak ragyogj tündéri szépségedben,
Míg én a szürkeségbe olvadok,
Míg egyre szebben, egyre ékesebben,
A te örök bájadtól ihletetten,
Fényt szórnak rád e lángoló dalok.”
Szív Ernő a szombati Délmagyarországban „Klima Ilona hőstette” c. tárcájában emlékezik meg az orvosnőről, aki 1907. okt. 2-án a Lánchídon – azzal, hogy közölte vele: épp akkor jelent meg a verseskötete – lebeszélte az elkeseredett költőt a halálos ugrásról. „„Ennek a könyvnek megjelenése és sikere – emlékezett később a költő – az életemet adta vissza akkor, mert én bizony Léván, az Isten háta mögött nyomorogva, éppen leszámolni készültem mindennel.” – olvasható a Somogyi Könyvtár honlapján.
Sajnos fenti linken kívül kevés információ találtam Klima Ilonáról, pedig – noha a feljegyzések szépségét és körülrajongott múzsa-szerepét taglalják inkább – a saját jogán is említésre méltó, hiszen a 20. század elején egyáltalán nem tipikus módon nőként orvos lett.
Rejtély, hogy miért vált mégis morfium-függővé, és miért követte el végül fiatalon azt a tettet, amiről annak idején barátját lebeszélte. Nekrológja így szól:
„Gazdag volt, szép volt, ifjú és okos, mindenki imádta, de ő a Hedda Gablerek szilaj és konok elszántságával szembeszállott a fekete éjjel, amely életének ragyogását fenyegette: venyigekoszorúsan és fölemelt fővel, sugárzó tekintettel halálba ment,mert végtelen és féktelen szomjúságával, határtalan és korlátlan teljességével akarta az életet.”
