Sophie Calle világhírű francia író és fotós, különös installációival és egyedi tematikájú kiállításaival bizonyítja, hogy az írói készségek és a művészi látásmód milyen csodálatos módon kiegészíthetik egymást.
A nőket rendszerint nagyon féltik a „biztonságos” otthon falain kívül rájuk leselkedő számtalan veszélytől. Rögtön attól, hogy kimozduljanak, például, elmenjenek egy buliba, ahol, horribile dictu, lecsúszik egy-két ital is. Egy évvel ezelőtt jól megkaptuk az oktató videókat a rendőrségtől…
A magát vizsgabiztosnak képzelő, arrogáns férfi riporter előbb egy érettségiző fiatal lány (Sidney van den Bosch szépségkirálynő) különböző testrészeinek eredetiségét firtatja, majd ismeretleneket zaklat egy bevásárlóközpontban.
Kultúránk úgyis olyan nagyra tartja a „bevállós” nőket, tessék, Réka aztán bevállalós volt, és mindent megmutatott. Modellt állt Schiller Noa fotóművésznek, és az elkészült (nem pornográf) aktképek közül kettőt feltett a Facebookra. …Ja, hogy nem így gondoltátok azt a bevállalósságot? Tényleg? Hű, meg vagyok lepve! Na és miért nem?
Napjainkban változik a cégek, azon belül a bankok reklámstratégiája. Ennek legszembetűnőbb jele a vicces reklámok elterjedése. Az emberek, úgy tűnik, megcsömörlöttek a hagyományos hirdetésektől, olyannyira, hogy azok szinte hatástalanná váltak. A hagyományos termékreklámok – amelyek egy bizonyos terméket, szolgáltatást javasolnak, kínálnak – szintén háttérbe szorulnak. Egyre több viszont a márkaépítésre irányuló hirdetési kampány. Ezek állandó karakterekre épülő vicces szpotok, nézhetők akár minisorozatként is. Van a reklámoknak egy sajátos fogyasztói köre, “reklámzabálóknak” nevezik magukat. Ők gyűjtik, kommentálják, felteszik kedvenceiket videomegosztó oldalakra.
Valamelyik nap beszélgettem egy pszichológussal. Ő azt mondta, hogy szerinte manapság a férfiak nehezebb helyzetben vannak, mint a nők. Először nem értettem. Miért lennének a férfiak nehezebb helyzetben, mikor köztudott, hogy a nőknek manapság sokkal több „szerepkörnek” kell megfelelni? Elkezdett foglalkoztatni ez a kérdéskör.
Nem mondhatni, hogy rendszeres olvasója vagyok a női magazinoknak – mi több: tavaly ősz óta a héten először vettem kezembe egy amolyan „atipikus” női lapot: az Éva februári számát. Bár korábban is igaz volt rám, hogy az újság szlogenjéhez képest („Magamra ismerek”) én a tartalomban csak egészen gyéren „ismertem magamra”, mégis tetszett már a megjelenéstől kezdve az, hogy nem akarják rám erőltetni a „Cosmo-életérzést”, vagyis a legtöbb kommersz női lappal ellentétben a tartalom 90%-át nem a ruha- ékszer- és parfümhirdetések teszik ki, meg a „183 legforróbb szextipp, amivel egy életre megfoghatod a pasidat”-jellegű cikkek.
Egy 17 éves srác az interneten felfedezte, hogy egyetemista nővére titokban prostituált.
Írtam egy posztot arról, mit tettek velem az egészségügyi dolgozók két hónap alatt, aláírtam (mert egyenes ember vagyok, elég merev gerinccel, ami nem hajlik, inkább törik…), és beküldtem a Praxis blogra. És jöttek a kommentek.
(A támadás célpontja ismét a sokat szidott, ám annál kevésbé ismert „gender-elmélet” – ismét dilettáns módon. Az Élet és Irodalom sportszerűtlen húzása volt, hogy a
