Rendszertelen önéletrajz
Rendszertelen önéletrajz. pp.: 322 A publikáció eredeti forrása
Rendszertelen önéletrajz. pp.: 322 A publikáció eredeti forrása
Súlyos volt a dolgozó nők helyzete a múlt század utolsó, századunk első évtizedeiben. Aranyossi Magda meleg, asszonyi együttérzéssel mutatja be, milyen erősek és bátrak voltak azok az asszonyok, akik elsőként ismerték fel helyüket a kor szocialista harcaiban, és sorakoztatták fel maguk köré a munkásasszonyok mind nagyobb tömegét.
Jó dolog kissé magunk elé idézni anyáink sorsát. A tőkés társadalom nem könnyítette meg a dolgozó nő helyzetét, sőt megvetéssel, sújtotta, kisebb munkabérrel büntette őket. Az építőmunkásnő, aki terhessége utolsó idejében is kézzel hordta a téglát, durva szavakon kívül, ugyanezen munkáért a férfiak munkabérének felét, harmadát kapta.
Hol voltak még a bölcsődék, óvodák, készételek, mosógépek! Milyen emberfelettien sokat dolgozott az a munkásasszony, aki éjszakai munkája mellett gyermekét tiszta kötényben, gondosan foltozott ruhában küldte iskolába. Aki nemcsak ellátta férjét, hanem vele egy sorban lépkedett a tüntetésen!
E könyv szomorú és felemelő. Szomorú, mert ma már elképzelhetetlen szenvedést tár fel. – és felemelő, mert ezeknek a szenvedő asszonyoknak kemény harcát tükrözi.
Ajánljuk ezt a könyvet azoknak a fiatal lányoknak és nőknek, akik ma már felszabadultan, könnyed léptekkel járnak a világban, és az anyáknak, akiknek válláról társadalmunk sok intézménye igyekszik levenni a gyermeknevelés terhét.
„Száz romantikus könyvre méltó életet élt” – írta Ady 1904-ben Louise Michelről, a „csodálatos asszonyról”, akit „sem üldözés, sem börtön, sem fenyegető halál, sem száműzetés meg nem tudott törni”. A „vörös szűzről” szóló munkák száma azóta valóban eléri a százat, de ez az első hosszabb magyar mű, mely –igaz, nem romantikusan, hanem a szenvedélyes szimpátia valósághű tükrében – eleveníti fel azt, akiről Hugo, Verlaine és sok más költő írt ódát vagy balladát. „ Az egész világtörténelemben alig akad mása” – írta róla Gárdos Mária, s valóban: a törvénytelen születésű tanítóból lett Kommün-hősnő, a karabéllyal a kezében küzdő amazon, regény-és színműíró, költő, hírlap-író, tudomány iránt érdeklődő, minden szépre, zenére és festészetre fogékony Louise Michel lobogó élete roppant értékes és tanulságos olvasmány a mai olvasónak is. Bajomi Lázár Endre ebben a színes, sok új vonatkozást és magyar kapcsolatot, illetve visszhangot feltáró eleven krónikában a „vörös szűz”, a „jó Lujza” lenyűgöző alakja mögött felvázolta fél évszázad francia társadalmi életét is, amelynek viharos színpadán a drámai fordulatok: a császárság halódása, a Kommün eget ostromló hősi kísérlete, az új-kaledóniai száműzetés keserves évei után, megelevenednek a századvégi és 20. század eleji munkásmozgalom izgalmas eseményei és vajúdó harcai. A főszereplő pedig ez a forradalom szent lángjában élő látványos, sőt kalandos életet élt asszony, akit sokan új, proletár Jeanne d’Arcnak mondtak.
A második műszak. pp.: 146 A publikáció eredeti forrása
„1976 májusában, a szigligeti Alkotóházban láttam először Duczynska Ilonát. Akkor jelent meg Budapesten a Schutzbund-könyv, voltaképpen erre az alkalomra érkezett haza… bécsi emlékeket idézett fel, a februári barikádharcokról mesélt, majd visszakanyarodott varázslatos gyermekkorához…” – írja Dalos György, és felidézi annak az esetnek a hangulatát, amikor mindnyájan az egymásnak mesélő Pilinszky Jánost és Duczyska Ilonát hallgatták. A fiatal író a történelem lapjairól már ismerte az 1918-as Galilei-per legendás hírű fővádlottjának nevét. Az iménti találkozás is hozzájárult ennek az életrajznak a létrejöttéhez. Az egykori romantikus forradalmárt, akit 1918. október 31-én a lelkes tömeg szabadított ki a börtönből, s utóbb az 1934-es bécsi munkásfelkelés aktív résztvevője volt, most igénytelen külsejű, idős asszonyként pillantotta meg. De belül nem változott: nemcsak szellemi frissességét őrizte meg, hanem azt a sugárzást is, amely a kivételes egyéniségekből árad. Duczynska 1919-ben hivatalosan Svájcba utazott, kiküldetése azonban több évtizedes emigrációval végződött. Csaknem harminc évi távollét után, először 1948-ban töltött néhány hónapot Magyarországon, majd újabb tíz esztendő telt el következő látogatásáig. Azután kialakultak itthoni kapcsolatai, sűrűbben járt haza – a leghívebb barátság Lengyel Józsefhez fűzte. Élénken érdeklődött a magyar szellemi élet minden megnyilvánulása iránt, s az ő szavára is figyeltek. Dalos György árnyaltan, számos ismeretlen dokumentum felhasználásával követi nyomon hőse változatos életútját.
A francia polgári forradalom történetírói sokat foglalkoztak és foglalkoznak Madame Roland-nal; színes egyéniségét gyakran eszményítették, gyakran pedig – főleg a jobboldali történészek – ironikusan szemlélték, „kékharisnyának” ítélték.
A szerző, Dániel Anna nem esik egyik hibába sem. Reális képet rajzol Madame Roland-ról, a művlt polgárlányról, a felvilágosodás lelkes hívéről, aki a nagy francia forradalom első felében jelentős szerepet játszott mint a jómódú, tanult, haladó polgárság pártjának, a Gironde-nak „királynője”. A Gironde küzd a feudális királyság megdöntéséért, a polgári köztársaságért, amelyben a vezetés a művelt polgárság kezében van. Roland-né férje oldalán részt vesz a politikai harcokban, a Gironde és a Hegypárt küzdelmeiben, s mint pártja, ő is szembekerül a plebejus törekvésekkel, egyre jobban fél, sőt irtózik a nép uralmától. A Gironde bukása elkerülhetetlen volt, mert meg akarta állítani a forradalmat, akadáyozta az önvédelmi harcot. A jakobinus diktatúra alatt Roland-né osztozik a Gironde többi vezetőjének sorsában: vérpadon fejezi be életét.
A műből nemcsak Roland-né életútját ismerjük meg, hanem eleven, színes és alapos képet kapunk a francia polgári forradalom első feléről is.
Egy közvélemény kutatás szerint Bertha von Suttner a századforduló táján a legnépszerűbb nő volt Európában. Elszegényedett, patinás főúri családból származott. Édesanyja miután elkártyázta vagyonukat, leányát gazdagon akarta férjhez adni. Bertha harmincéves koráig engedelmesen követte anyját a divatos fürdőhelyekre, de amikor tervezett házasságai egymás után meghiúsultak, saját kezébe vette sorsa irányítását. Elszegődött nevelőnőnek, majd rövid ideig Alfred Nobel titkárnője volt. A világhírű svéd feltalálóval kötött barátsága az évek során elmélyült, ő beszélte rá a békedíj alapítására. Az elsők között döbbent rá, hogy a rohamosan fejlődő technika a háború pusztítását iszonyatos méretűvé fokozza, hogy az emberiség válaszúton áll, és írásban, szóban síkraszállt a háború ellen. „Le a fegyverekkel!” c. könyve elsöprő sikert aratott. Kiváló szervezőkészségével a békemozgalmat nemzetközi méretűvé növelte. Békekongresszusokat kezdeményezett, felolvasó körútjain bejárta Európa és az Egyesül Államok nagyvárosait. Híres asszony, neves író és publicista, az első nő, akit Nobel-békedíjjal tüntettek ki.
Fiatal tanítőként jegyezte el magát a német és a nemzetközi munkásmozgalommal. Nem követte édesapját a pedagóguspályán, hanem – mint mondotta – a „forradalom szolgálatát” vállalta. Egy lipcsei tanulókörben ismerkedett meg Ossip Zetkin orosz emigránssal. A barátságból szerelem lett, s amikor a férfit kiutasították Németországból, Clara is követte őt Svájcba, majd Párizsba. Küzdelmes, de tapasztalatokban gazdag évek után tért vissza hazájába. Ekkor már a nőmozgalom élharcosa, szuggesztív erejű szónok. Annyira népszerű, hogy a mozgalomban keresztnevén szólították – e könyvben is gyakran így szerepel. Sillenbuchi házának különleges szellemi atmoszférája vonzotta a barátokat. Rosa Luxemburg is gyakran vendégeskedett náluk. Az első világháború végén Clara Zetkin csatlakozott a Spartakus-csoporthoz, majd Karl Liebknecht és Rosa Luxemburg meggyilkolása után vezető szerepet vállalt a német kommunista mozgalomban. Ekkor mélyült el Leninnel való barátsága. Zetkin politikai tisztánlátása jellemző, hogy 1923-ban kijelentette: „Olaszország mellett elsősorban Németország van kitéve a fasiszta veszélynek, még akkor is, ha Hitlert híveinek száma egyelőre még nevetségesen csekély.”
Brunszvik Teréz vívódásait, gondolatainak szinte minden rezdülését, életének apró mozzanatait naplója rögzítette. „Csapdákban vergődött” – írja róla találóan a szerző –, amelyekbe anyjának ellentmondást nem tűrő természete, társadalmi körülményei, túlzott érzékenysége és „aggályos tépelődése szorította”. Örökké elégedetlen volt önmagával, s az elérhetetlen tökéletességre vágyott. Kortársai viszont elismerően írtak róla, a zenetörténetben sokan benne vélték megtalálni Beethoven halhatatlan kedvesét. Annyi bizonyos, hogy a nagy zeneszerző titkos fiókjában haláláig őrizte Teréz arcképét. Európai körutazása során Teréz húgával együtt felkereste Svájcban Pestalozzit. A találkozás fordulópontot jelentett életében. Ráébredt hivatására, s elhatározta, hogy ezután a gyermeknevelés ügyének szenteli magát. Az 1820-as évek közepén megindult reformmozgalmak légkörében társadalmi támogatást is nyerve sikerült megnyitnia a Mikó utcában az első „angyalkertet”.
Első pillantásra talán hivalkodónak tűnik a cím, de ha az olvasó végigpergeti a könyv lapjait, maga is meggyőződhet róla, hogy nincs ebben semmi hatásvadászat, semmi költői túlzás. A szerző az illegális kommunista mozgalom tagjaként küzdötte végig a Horthy-rendszer utolsó évtizedét, s jórészt személyes élményeit ötvözte regényébe. Rendkívül szuggesztíven és érzékletesen idézi fel az immár történelemmé vált sötét évek harcainak drámai feszültségét.
Egy magyar asszonyról van szó ebben a regényben, aki a polgári kapcsolatok nyűgeiből szabadulva bonyolult, nehéz úton eljut a mozgalomhoz, a párthoz, s szerelmét, nyugalmát feláldozva, egészségét és életét sem kímélve harcol a párt, a nép ügyéért. A kommunista asszony története egy kalandregény fordulatosságával bontakozik ki az olvasó előtt, aki a hősnővel együtt járja végig a „magyar poklot” — egészen a Horthy-rendőrség kínzókamrájáig, a koncentrációs táborig —, s vele együtt éli át a felszabadulás boldogságát.