A Rózsaszín szemüveg címet viselő beszélgetéssorozat válaszokat keres arra a kérdésre, hogy hová tűntek a nők az irodalomból? Az írás a férfiak feladata? Nők tollából csak lányregények és lektűrök születnek? Ki volt Kaffka Margit a magyar irodalomban? Mire volt képes? Miért ő az egyetlen kanonizált nőíró?
Az alább olvasható előadás – melynek az Oravecz Éva Csilla könyvére vonatkozó részeit közöljük – a genderkutatók szokásos találkozóján, a Sándor Klára és Barát Erzsébet által szervezett Nyelv, ideológia, média konferencián hangzott el 2010. okt. 2-án a Szegedi Tudományegyetemen. Köszönjük a szerzőnek, hogy munkáját a Nőkért.hu rendelkezésére bocsátotta, és egyben fejet hajtunk a heroikus erőfeszítés előtt, amivel átküzdötte magát e tudománytalan fércműveken, hogy azok tévedéseit a nyilvánosság elé tárja. Mint egyik hozzászóló megfogalmazta, egy feminista kutató számára dilemmát képez, hogy egyáltalán leereszkedjen-e odáig, hogy ilyen szintű művekkel vitatkozzon, de én úgy vélem, Dér Csilla jól döntött. – a szerk.
Dönts szabadon arról, hogyan gondoskodsz gyermekedről bárhol, bármikor, igény szerint.
A kiemelt cikk: „Férfiak, akik sokat tudnak rólunk”. Az 5 megszólaltatott férfi közül kettő nem csak hogy hímsoviniszta, de érzelmi bántalmazó is.
Betiltották a miniszoknyát a minisztériumban – olvasható a hír. „Vannak öltözködési irányelvek, amelynek minden dolgozónak meg kell felelnie. Így például náluk kötelező a férfiaknak a nyakkendő, a hosszú ujjú ing és öltöny, a nőknél a legalább térd alá érő szoknya, vastag harisnya és a zárt cipő, amelyből nem látszódhat ki a munkatársak lábujja” – összegezte egy illetékes a Blikknek.
Idézet „Feminizmus” c. leveléből (In A világ így megyen c. válogatás) „Így négyszemközt megmondhatom neked, kislányom, hogy én azt hiszem, ha akarod, ha nem, te
Férfi létemre a két nemet elsősorban egyenlőnek tartom, a különbségeikkel együtt, – felismerem, hogy a férfi neműek kiváltságosak, és ez az egyik alapja a társadalmunk
Látszólag kimeríthetetlenek, a valóságban azonban szánalmasan egyszerű sémákba illeszkednek és egy perc alatt megcáfolhatók azok a koholt vádak, gyenge lábakon álló érvek és átlátszó stratégiák, melyekkel megkísérlik a feminizmust elmarasztalni, és a feminista nőket lejáratni.
Hányan sírnak, hogy „jaj, fogy a népesség” – de ugyanezek az emberek fogják be a fülüket a buszon, ha üvölt egy csecsemő (csak nem azért, mert éhes?), és ugyanezek az emberek vágnak pofákat, ha egy nő nekiáll nyilvános helyen szoptatni.
Ebben az írásban a feminizmus mint szervezett mozgalom történetét, annak előzményeit és három hullámát tekintem át.
