Sofia Corradi, olasz egyetemi professzor, az EU-s Erasmus-program ötletgazdája. E program keretében európai egyetemisták milliói tanulhattak külföldön, ismerhettek meg egy másik országot, egy másik kultúrát, szőhettek európai barátságokat. Neki (is) köszönhetjük, hogy megszületett az „Európa Generáció”.
1934. szeptember 5-én Rómában született, a Római Sapienza Egyetemen tanult jogot. 1957-ben Fulbright-ösztöndíjjal az Egyesült Államokba ment tanulni. Annak ellenére, hogy csak néhány vizsgát és egy szakdolgozatot kellett még megírnia, a Columbia Egyetemen összehasonlító egyetemi jogi mesterdiplomát szerzett. Rómába visszatérve fogalmazta meg az Erasmus program ötletét, mivel az egyetem nem ismerte el a külföldön szerzett mesterdiplomáját, és megkérte, hogy végezze el a rendes tanulmányi programot.
Diplomája megszerzése után, egyetemi karrierjével párhuzamosan, az Olasz Egyetemek Rektorainak Szövetségének tudományos tanácsadója lett, és ez a szerep lehetővé tette számára, hogy ötletét az akadémiai és nemzetközi szférában is ismertté tegye. 1969-ben elkészítette a következő memorandumot, amely tartalmazta az Erasmus-projekt első ötletét:
„A hallgató, még ha nem is külföldön élő családhoz tartozik, kérheti, hogy tanulmányi tervének egy részét külföldi egyetemeken végezze el, amelyet előzetesen jóváhagyásra benyújt a kari tanácsnak. A kari tanács megállapíthatja az egyenértékűséget, amely akkor lép hatályba, ha a hallgató bemutatja a külföldön elvégzett tanulmányokról szóló dokumentumokat.”
Ezt a memorandumot Alessandro Faedo, az Olasz Egyetemek Rektorainak Állandó Konferenciájának elnöke terjesztette az olasz oktatási miniszter elé. Ezt követte, szintén 1969-ben, egy olasz-francia találkozó Pisában, amelyről Corradi egy átfogó sajtóközleményt készített és amelyet 1969. december 9-én számos olasz újság közölt „Az olasz-francia rektorok konferenciája: megállapodások a külföldön végzett tanulmányok elismeréséről” címmel.
1969-ben Mario Ferrari Aggradi közoktatási miniszter Corradi memorandumát vette alapul a 612/1969 számú, az olasz egyetemek reformjáról szóló törvényjavaslatához, amelyet a szenátusnak benyújtott jelentésben a következőképpen határozott meg:
„Ezekkel a rendelkezésekkel Olaszország nagyfokú európai és nemzetközi nyitottságot tanúsít, ezzel példát mutatva más országok jövőbeli egyetemi jogszabályainak kidolgozásához”.
A törvényjavaslatot azonban, miután három és fél évig tartó folyamat után a szenátus jóváhagyta, a V. törvényhozási ciklus korai lezárása miatt a képviselőház nem fogadta el. 1976-ban ezt az elvet európai szinten is elfogadták az Európai Gazdasági Közösség 1976. február 9-i határozatával, amely ösztönözte a különböző országok egyetemei közötti hallgatói cseréket. Ez az állásfoglalás lehetővé tette a „kreditpontok elismerésével járó mobilitás” modelljének kipróbálását (amely 1976-tól 1986-ig, a „közös tanulmányi programok” évtizedében tartott). Ez különböző késedelmek és akadályok után 1987-ben vált az Erasmus programmá. Az egész folyamatot Corradi 2015-ben megjelent könyvében meséli el.
