Három női generáció Kínában – Jung Chang: Vadhattyúk

Jung Chang (1952-) kínai származású angol írónő önéletrajzi dokumentumregényében, a tízmillió példányban megjelent, harminc nyelvre lefordított Vadhattyúkban páratlan bátorsággal leplezi le a kínai kommunista diktatúra borzalmait és visszásságait, hitelesen mutatja be a Kínában zajló elnyomó rendszerek egymásutánját, és könyvében különös hangsúlyt fektet a kínai nők kizsákmányolásának ábrázolására is.

Jung Chang családjának három női generációján keresztül mutatja be Kína történelmét, így nagyanyjáét, Yu-fangét, aki még a patriarchális berendezkedésű, feudális Kína asszonyaként kénytelen elszenvedni a lábelkötés borzasztó procedúráját, mindezt „sikeres” egzisztenciája érdekében. Jung Chang így ír erről: „Sok éven át tartott az elkötözés. Hiába törték el a csontokat, éjjel-nappal viselni kellett a pólyát, mert ha szabadon hagyták volna, a csontok még összeforrnak. Nagyanyám így évekig szüntelen kínzó fájdalmak között élt. Ha panaszosan könyörgött az anyjának, hogy oldozza le a pólyát, csak azt a választ kapta, hogy az elkötözetlen láb elrontaná az egész életét, tehát a pólyát saját boldogsága érdekében kell tűrnie. (…) A pólyát csak éjjel az ágyban lazíthatta meg a nő, amikor puha talpú harisnyacipőt húzott. A férfi ritkán láthatott elkötözött lábat szabadon, mert ha letekerték a pólyát, alóla bűz áradt, és látszott az elhalt hús.”[1] Yu-fang sorsa mégis az lesz, hogy egy apatikus generális, Xue ágyasává válik, aki évekig felé sem néz, így teljes elszeparáltságra, tétlenségre és örökös félelemre, várakozásra kárhoztatja, hisz folyamatosan szolgái kedvében kell járjon, hogy véletlenül se terjesszenek róla hamis pletykákat. A mellőzöttség évei után még kénytelen megküzdeni anyósa és sógornője intrikáival is, végül mégis rámosolyog a szerencse a liberális elvű, bár Yu-fangnál jóval idősebb Dr. Xia személyében, aki szerelemre lobban a fiatal lány iránt és Xue halála után feleségül is veszi. Sajnos, házasságkötésük után két évvel Kína mandzsu területeit megszállja Japán, majd megalapítja Mandzsukuót, ahol teljes elnyomásban, nyomorban és éhezésben élnek a kínaiak. A nőket rendszeresen megerőszakolják, az iskolában pedig „azt tanulták, amit a ’nők útjá’-nak neveznek: házvezetést, főzést és varrást, teaszertartást, virágrendezést, hímezést, rajzolást és a művészet értékelését. A legfontosabb tanulmány, melyben mindenki részesült: hogyan járjunk az urunk kedvében…”[2]

A japánokat majd csak 1945-ben űzi el az orosz Vörös Hadsereg, de Kína népe nem lélegezhet fel, mert rögtön kezdetét veszi a polgárháború, melyben a Csan Kaj-sek által vezetett Kuomintang hívei csaptak össze a Mao Ce-tung kormányozta kommunisták seregével. Jung Chang ekkor már 15 éves édesanyja, De-hong már gyermekkorában a kommunisták felé húz, mert „…megragadták ígéreteik, hogy véget vetnek a nőkkel szembeni igazságtalanságoknak.”[3]

De-hong tehát igyekszik kivenni részét az új Kína építésében, idejét főként a Nőszövetségnek szenteli, melynek feladata az elnyomott asszonyok felszabadítása, elsősorban az ágyasoké és a prostituáltaké, tudatosították a nők egyenjogúságát és a munkához, szabad társválasztáshoz való jogukat. Mindez szépen hangzik, de a Nőszövetség, ahogy az egyéni élet is, teljesen alá volt rendelve a Pártnak, így például De-hong csak a Párt áldásával mehetett férjhez, igazoltan kommunistához. A kommunista rendszer, és nem csak a nők esetében, sokat ígért, főleg a szabadságból, de valójában keményen és a legapróbb részletekig ellenőrizte az egyén életét, rákényszerítette magát a leghétköznapibb cselekvésbe és beleette magát a gondolkodásba, egészen az ösztönös öncenzúráig. Mao mindezt már-már bámulatos politikai és pszichológiai rafinériával érte el, emberek tömegei esküdtek föl Mao szentségére, hajtották végre őrültebbnél őrültebb programjait (talán legismertebb ezek közül a kulturális forradalom néven elhíresült tisztogatás, melynek során Kína ősi kulturális értékeinek nagy része odaveszett) és teljesítették be a disztópiák rémálomvilágát. Mao programjainak borzalmas következményeit Jung Chang részletesen írja meg könyvében, a nagy éhínségeket, a folyamatos ellenségkereséseket és megtorló-akciókat, édesapja megőrülését, a szinte követhetetlen széttelepítéseket és átnevelő-táborokat.

Jung Chang mégis megszületik és felcseperedik ebben az őrült világban, és kezdetben a kommunizmus elkötelezettjeként munkálkodik, igyekszik megfelelni az egyre következetlenebb elvárásoknak. Szüleit megvádolják jobboldali elhajlással, folyamatos kínzásoknak és börtönnek vetik alá őket, így Jung Chang egyre inkább kiábrándul Mao álmából. Ekkoriban már újra masszív előírások kötik gúzsba a nőket, egyenjogúságukra hivatkozva ugyanazt a munkát kell végezniük, mint a férfiaknak, ugyanakkor két ponttal kevesebbet kaptak munkájuk után (pontban mérték a munkát). Természetesen a háztartás vezetése továbbra is a nők dolga maradt, egyedül a főzés alól mentesültek, mert Mao közös menzát vezetett be, ahol mindenki ugyanazt az elégtelen táplálékot kapta. A nők nem festhették magukat, és nem hordhattak színes ruhákat, a kedvességet burzsoá szokásnak bélyegezték, a kínai kommunista lánynak durvának kellett lennie, harciasnak és határozottan el kellett utasítania a férfiak közeledését. Egy egész generáció nőtt fel szexuális nyomorban és iskolázatlanul, a teljes káosz közepén többnyire távol a szüleitől. Jung Chang hányattatásainak végül angol tanulmányai, és egy Angliába szóló ösztöndíj vet véget, ahonnan aztán többet nem is tért vissza Kínába.

Jung Chang Vadhattyúkja bejárta a világot, de Kínában sosem jelenhetett meg.

[1] Jung Chang: Vadhattyúk, Európa, Bp. 1995. 27. p.

[2] Uo. 81. p.

[3] Uo. 106. p.