A Labrisz kiadásában megjelent Meseország Mindenkié c. könyv körüli balhé a többség számára aligha újdonság. A hátrányos helyzetű, diszkriminált társadalmi csoportokat megjelenítő kötet ellen először a fundamentalista-konzervatív, az Isztambuli Egyezmény lesöprésében markáns szerepet játszó, egyben a Népszava szerint orosz oligarchák által finanszírorott CitizenGo indított petíciót. Miután ez nem járt sikerrel, a CitizenGo vezetői a kötetet forgalmazó könyvesboltok személyzetének zaklatására buzdították híveiket (eljutott hozzám egy levél, amiben ennek mikéntjét okítják). A kötetet nem sokkal később Dúró Dóra egy sajtótájékoztatón ledarálta. A Mi Hazánk szélsőjobboldali párt parlamenti képviselője hamarosan Bán Zsófia irodalomtörténész, kritikus, író korábban megjelent, Vagánybagoly és a harmadik Á – avagy mindenki lehet más c. mesekönyvét is széttépte. A Hozz világra még egy magyart! mozgalom szintén szélsőjobboldali tagjai, a Budapest Pride rendezvényeit is rendszeresen meghiúsítani igyekvő Budaházy Eddáék pedig rendőri támogatással megfélemlítették a Nem tehetsz róla, tehetsz ellene által szervezett felolvasásra tartó embereket (emiatt a gyerekeknek végül csak online közvetítették a szervezők az eseményt). Orbán Viktor a Kossuth Rádióban (nem is olyan) burkoltan jóváhagyta mindezeket a cselekedeteket, Gulyás Gergely a kormányinfón pedig úgy vélekedett, hogy a könyv kiskorúak veszélyeztetését valósíthatja meg. Ezután jött a képbe a népszerű pszichológusprofesszor, Bagdy Emőke, aki szerint károsak az gyerekekre a(z általa bevallottan nem olvasott) "gendermesék", mert a (sic!) "devianciák" felé terelik őket. Ezzel a nézettel szemben más pszichológusok ellenvéleményt fogalmaztak meg, ami ellen viszont - pontosabban a Bagdy Emőkét ért állítólagos támadások, sőt, az őt fenyegető állítólagos "levadászás" (???) ellen - újabb petíció indult. Több polgármester betiltotta a helyi óvodában a könyvet, annak ellenére, hogy a kiadó azt nem is óvodásoknak, hanem általános iskolás korúaknak ajánlja.

Ez történt eddig (és valószínűleg még nincs vége). Az eddigi megmozdulásokban az volt a közös, hogy a félelem tárgyát a könyv által állítólag szorgalmazott gender- vagy "LMBTQ-propaganda" képezte. Hogy ez a "propaganda" a valóságban mi? Mielőtt még valaki rábeszélésre vagy toborzásra asszociálna ("állj közénk, itt írd alá!"), nem erről van szó (már csak azért sem, mert a melegség vagy a transzneműség nem példakövetéssel vagy rábeszéléssel alakul ki), hanem kb. annak kimondásáról, hogy LMBTQ-emberek léteznek, és ez nem baj, azaz nem kell őket megváltoztatni (már csak azért sem, mert érdemben nem is lehet), hanem a társadalomnak el kellene fogadnia őket úgy, ahogy vannak. (Szörnyű, ugye?) A konzervatív oldal szerint ez már kimeríti a propaganda fogalmát. Azzal kapcsolatban, hogy a gyerekek "szellemi hormonkezélésének" (a Kossuth Rádióban, majd a Szemlélek blogon tényleg ezt mondta Pécsi Rita neveléskutató!) és "szexuális befolyásolásának" a kötet révén mennyi valóságalapja lehet, Braunitzer Gábor ismertetőjét ajánljuk a Szabadnem.444.hu-ról.  (Spoiler: nagyon kereste benne a szexet, de nem találta.) 

Egy Francesca Rivafinoli nevű újságíró azonban - akinek a Mandiner rendszeresen szemlézi a Vasárnap.hu-n megjelenő írásait, melyek alapján úgy tűnik, hogy a szerző Magyarországon él (többet egyelőre nem tudunk róla) - "Műmesék helyett ép családokat!" c. cikkében mellőzte a buzizást, és végre új, friss megközelítést hozott a diskurzusba! Hogy mit is? Harcedzettnek tartom magam, de erre még nekem is felszaladt a szemöldököm. Így ír ugyanis: 

egy magára maradt, frusztrált, szorongó kisfiú a legritkább esetben vágyik arra, hogy egy nők által írt bárgyú mesekönyvet adjanak a kezébe, oszt jónapot.

Tessék? Akkor már inkább kérem vissza a genderpánikot! Komolyan itt tartunk, hogy egy könyvet el lehet marasztalni, és fiúk számára alkalmatlannak vagy érdektelennek ítélni azon az alapon, hogy nők írták? (Amúgy ez még csak nem is teljesen igaz, mert a mesék szerzői közt Lakatos István és Csehy Zoltán is szerepel, ráadásul Nagy Boldizsár szerkesztette. Rivafinoli talán átsiklott e joggal feltételezhetően férfiakhoz tartozó nevek fölött, vagy esetleg - hű, de meglepődnék! - nem is olvasta a könyvet?) Miközben az meg teljesen természetes, hogy a kislányok lelkesen olvassák férfi szerzők műveit is, sőt, a kötelező olvasmányok közt csak velük találkoznak? Hadd idézzem a könyve széttépésénél jobb sorsra érdemes Bán Zsófiát az Élet és irodalomból:

"Ha belenézünk régi és mostani iskolai olvasókönyvekbe, 99 százalékban férfi szerzők nevével találkozunk – és csak jó esetben van ott az az 1 százalék. (A mostani NAT a külföldi nőírók rubrikáját az egyébként általam is kedvelt Agatha Christie-vel gondolta kitölteni, a hazait pedig Szabó Magdával (utóbbinak nyilván ott is a helye, de hol vannak a többiek? Hol egy Kaffka Margit, egy Lesznai Anna, egy Galgóczi Erzsébet? Ezen kívül, ha elolvasunk szinte bármely ismert férfiíróval készült interjút, kizárólag férfielődökre hivatkoznak, ők a példaképek, ők a minták, ők az influenszerek. Amikor Harold Bloom a the anxiety of influence terminust bevezeti (1973), ezt arra érti, hogy szorongunk elődeink (itt per def.: irodalmi apáink) esetlegesen túl erős hatásától. Ezzel nyilván minden fiatal írónak meg kell küzdenie, amikor a saját hangját igyekszik megtalálni. De hol vannak a női influenszerek, hol vannak a női írói szerepminták? Gyakorlatilag nincsenek. Az a néhány nő, aki mindenek ellenére bekerül a kánonba, riadtan tolja el magától a „női szerző” címkét, hiszen a magyar irodalom hagyományos, férfiközpontú hierarchiája okán implicite alacsonyabb minőségű irodalmat jelöl. Ezért a kétségbeesett ragaszkodás ahhoz, hogy ők bizony nem női írók, hanem csak semleges nemű írók." (Bán Zsófia: "Bovaryné megbukik", ÉS, LXIV. évfolyam, 20. szám, 2020. május 15.)  

Ha egy irodalomtankönyvben szinte az összes tárgyalt szerző férfi, senki sem jajong, hogy nemi kérdéssé degradálódik az irodalom - csak akkor, ha mi, feministák a nőírók hiányát nehezményezzük a kánonban. A férfiírónak (furán is hat ez a szó maga) nincs neme, ő az alapértelmezett író, ahogy a férfi meg az alapértelmezett ember. Az irodalom pedig a férfiak játéktere. Azt hittem nagy naivan, hogy ezt a szemléletet azért már elkezdtük lebontani, és talán - pláne hogy Rivafinoli is a billentyűzetet veri ahelyett, hogy 0-24-ben a konyhában szorgoskodna - konzervatív közegben sem olyan evidens már, hogy egy nő nem tud érdemlegeset alkotni az írás területén. Erre jól megkapom az arcomba: "nők által írt bárgyú mesekönyv". 

A következő mondatból kiderül, honnan fúj a szél: 

Az ugyanis nem túl hatékony, hogy egyik nap szidjuk a kormányt, amiért az pozitívan diszkriminálja a házasságban elköteleződő fiatalokat, vagy amiért olyan avítt kispolgári értékrendet csempész a NAT-ba, ahol anya süt-főz, apa pedig a fiával bütyköl – majd másnap érzékenyítő történeteket gyártatunk le, hogy a sütő-főző anya és fiával bütykölő apa nélkül felcseperedő kisdiákok némileg megnyugodhassanak, nincsenek egyedül a bajukkal, más is ugyanúgy szenved.

Mindig is mondtam, hogy azokat, akik lesöpörték az nők elleni erőszakkal szembeni külföldi jó gyakorlatokat összegyűjtő és komplex stratégiát felmutató Európa Tanács-dokumentumot, az Isztambuli Egyezményt, és telegenderpánikolták az országot, valójában - noha lépten-nyomon rájuk mutogatnak számukra elrettentő példaként - NEM az LMBTQ-emberek zavarják igazán. Ők, különösen a transznemű emberek, valójában csak bűnbakként kerülnek felhasználásra a konzervatív diskurzusban. (Persze ez nekik így is elég bajt okoz, lásd a nem- és névváltoztatás lehetőségének felnőtt emberek számára való eltörlését, és nemrég az egyedülállók és élettársak számára való örökbefogadás szinte ellehetetlenítését.) Még csak nem is a genderfogalom jelentésrétegei körül támadt zavar okozza igazán a problémát (a gender mint "társadalmi nem", azaz nemiszerep-elvárások vs. a gender mint pszichésen megélt nem, nemi identitás - az Isztambuli Egyezmény csak az elsőt használja).

Egy-egy szövegnél, mint például ennél is, csak kibújik a szög a zsákból: az igazi probléma ott van, hogy ezek a pofátlan feministák vitatják nő és férfi alá-fölérendelt viszonyát és a nemek komplementer (egymást kiegészítő) jellegét. Vissza merik utasítani a nemek "tandemelméletét", azaz azt az elképzelést, hogy szigorúan elválasztott tulajdonságok, viselkedésformák és szerepek valók a férfiaknak és a nőknek, az ezek mentén élés szükségszerűen boldogságot hoz mindenkinek, az ezektől való eltérés pedig romba dönti a családot és a társadalmat.

Sokan még a feministák közül is nagy naivan bekajálják azt a téves elképzelést, miszerint a gondosan LMBTQ-mentesített feminizmust - olyan ártalmatlanabb témákkal, mint hogy kisfiúk is babázhatnak, kislányok is lehetnek jók matekból és az apák is pelenkázzanak, esetleg javítsunk a nők szülészeti ellátásának körülményein (ez utóbbi is úgy visszapattant az EMMI-ről, hogy csak úgy nyekkent) - még el lehetne fogadtatni a konzervatívokkal. Ehhez képest Rivafinoli (aki azért anno prgramozgatott kislányként a kalácssütés mellett, senki sem tökéletes, na) nem a sokat szapult egybekelő királyfikat állítja pellengérre, hanem a mindössze gendernonkonform, azaz a hagyományos nemiszerep-elvárásoktól eltérő lány szereplőket. 

Magam is elég „más” gyerek voltam, de sose olvastattak velem „Mesék introvertált kislányoknak, akik utálnak barbie-zni, ellenben bonyolult útrendszereket terveznek a bátyjuktól örökölt kisautóknak” jellegű didaktikus kis történeteket.     

Az már csak hab a tortán, hogy a modern mesék olvasása és a családtagokkal eltöltött közös programok a szerző világában kizárják egymást. Élet kultúrája vs. halál kultúrája, feminista vs. anya, gender studies vs. család, magyar vs. LMBTQ, Meseország mindenkié vs. közös vacsora - a konzervatívok fekete-fehér ideológiája tele van mesterségesen kreált, a valóságban nem létező ellentétekkel. Ebben az ideológiában ráadásul az egyet nem értés már rögtön "lincselés" - a piedesztálra emelt "más vélemény" csak akkor szent, ha az az övék.