Rada Iveković

Írásomban a nõk és a nacionalizmus között fennálló kapcsolatot elemzem. Azt állítom, hogy a nõknél az önazonosság és a „másikhoz” való viszony eltér a férfiakétól; ennek tulajdonítható, hogy a nõk nacionalista megmozdulásai is kevésbé erõszakosak. Továbbá azt állítom, hogy a nacionalizmus felépítésében alapvetõen homoszociális; ha valaki saját nemzetének nõtagjaival szembehelyezkedik, az az egyik elsõ jele a „másik” megsértésének, egyben a „szélsõséges nacionalizmus” alkotóeleme. Az angol szüfrazsett-mozgalom akkor szakadt meg váratlanul, amikor a nõket emberszámba vevõ, valamint a nõket mint a különbség és egyediség hordozóit tekintõ nézetek közötti ellentmondás történelmi jelentõségûvé vált. Ez az elsõ világháború során következett be, amikor a szüfrazsettek is gyári munkásként dolgoztak, és sokukat azzal az indokkal engedték szabadon, hogy hazafihoz méltóan viselkedtek, távol tartották magukat a feminista–szüfrazsett tevékenységtõl. Vajon mik voltak õk elõbb — „nõk” vagy a „nemzet” tagjai? Ahogy Jane Marcus írja: „Az elsõ világháború gyakorlatilag véget vetett az angliai nõmozgalomnak, amely nõk hihetetlen tömegeivel csaknem ötven éven át küzdött a nõk politikai, mûvelõdési, oktatási, választási és törvény elõtti egyenjogúságáért, ideértve a házasság, a válás, a gyermekelhelyezés kérdéseit és a munkavállalási gyakorlatot” (Marcus, 1989). A nõk ezek után — jórészt a háborúban tanúsított magatartásuk jutalmaként — kaptak szavazati jogot. A háború és a nacionalizmus a feminizmus feladására irányuló érvként szerepelt, mondván, hogy a nõknek dönteniük kell: vagy a feminizmust, azaz nõiségüket választják, vagy a háború megpróbáltatásait, azaz a nemzethez tartozást. Ez a kényszerválasztás a nõmozgalom megosztásához vezetett. A tagok egy része kitartott pacifista álláspontja mellett, míg mások a harcoló férfitársadalom támogatását érezték kötelességüknek, és a hadiiparban vállaltak munkát, vagy a fronton vettek részt a mentõszolgálatban. A pacifisták a kisebbséget alkották. Hasonló helyzet állt elõ a szocializmus bukásával. Az akkori nõmozgalmak egyes kelet-európai országokban az „égetõbb” politikai feladatok árnyékában elvesztették eredeti lendületüket. Bizonyos kelet-európai feministákat elsõsorban antikommunista beállítódásuk vezérelt, másokat — nagyon is hasonló okoknál fogva — nyílt nacionalista mozgalmak ragadtak magukkal. Néhány feminista továbbra is „szocialista” ideálokhoz kötõdött, amelyek nem voltak szükségszerûen progresszívek, sõt éppenséggel nacionalisták is lehettek — mint például Szerbia esetében. A feminizmusnak csupán egy kisebb hányada maradt fenn — széttagolva és függetlenül. Ezzel párhuzamosan a szervezett feminista mozgalom jelentõs része és egy újonnan kialakuló nõmozgalom fonódott egybe, illetve szervezte meg az új békemozgalmakat azokban az országokban, melyekben polgárháborúk és területi háborúk fenyegettek, vagy már valójában folytak. A fenti két esetben — elõbb Angliában, majd a volt szocialista országokban egyaránt — a nõmozgalmakat megosztotta az adott történelmi helyzet, ezáltal újjászervezõdésük vált szükségessé. A kockázat nagy: nemcsak a nõk számára, de a nõk révén az egész demokratikus rendszerre nézve is — fõként azokban a kelet-európai országokban, amelyekben a nõk folyamatosan veszítik el a szocializmus alatt hivatalosan megszerzett emberi jogaikat. A nõk helyzete egynémely kelet-európai volt szocialista országban, például az NDK-ban vagy Jugoszláviában, sok tekintetben kedvezõbb volt, mint Nyugaton — különös tekintettel a nõk anyasági és kollektív jogaira, valamint azokra a szolgáltatásokra, amelyek a nõk családban betöltött szerepét támogatták. Az említett két országban sem volt a nõk valóságos helyzete jobb a nyugatiakénál — ilyen összehasonlítást nem is tehetünk. Ám létezett egy általános egyenlõség iránti elkötelezettség, amely — bár szándéka szerint nem volt kifejezetten nõközpontú — elõnyösnek bizonyult a nõk számára. Mindezzel együtt, a férfiak mellett ezen országok nõpolgárai is kívánták és sürgették annak a szocialista rendszernek a bukását, amely számukra a fenti jogokat biztosította. A nõk egyszerre kívánták a szocializmus végét és a szocializmus nyújtotta jogok megõrzését. Ez az ellentmondás különösen jól látszott KeletNémetországban, ahol a nõk kitartóan küzdöttek jogaikért, amelyeket a kapitalizmus visszatérte miatt veszélyben éreztek. Ezen túlmenõen, az egykori Jugoszlávia területén jelenleg zajló háború közepette is fõként nõk szervezik a békemozgalmakat, illetve a helyi humanitárius segélyakciókat. Úgy tûnik, a nõk inkább békeszeretõk, és az különösen szembeötlõ,hogy mennyivel több nõ irányít háborúban álló országban békemozgalmat. Ez, persze, csak részben igaz, hiszen a hadseregbõl elszökött férfiak nem jelenhetnek meg nyilvánosan békeaktivistaként, mert elfoghatják és újra a frontra küldhetik õket. Annak ellenére, hogy a nõk kisebb számban fognak fegyvert, mint a férfiak, belekeverednek a háborúba, még ha nincs is róla tudomásuk. Ennek az az oka, hogy maga a fennálló rendszer és annak szimbolikus szerkezete támogatólag hat a háborús politikára, és azt az uralkodó csoportot részesíti elõnyben, amelyet történelmileg a férfiak alkotnak. Ugyancsak a domináns nem határozza meg a háborús „érdekek”-et, jóllehet ezeket a nemektõl független, általános („emberi”) érdekeknek tekintik. A társadalmilag gyengébb helyzetû csoport tevékenységét az állam ugyanezen csoport hátrányára használja ki. Ami itt alább következik, abból kiderül, hogy a korábbi Jugoszlávia területén zajló háború jelentõs mértékben nem a nõi, hanem a férfitestvériség ügye.