Patakfalvi Dóra

Az MTA új rendes tagjainak 26:0-s férfi–női aránya és Kende Anna tiltakozása újra ráirányította a figyelmet a kérdésre: vajon mi okozza, hogy míg a felsőoktatásban stabilan magasabb a nők aránya, itthon és világszerte még mindig jóval kevesebb elismerés és magas pozíció jut a női tudósoknak? A tudomány férfiközpontúsága? A kutatási intézményrendszer patriarchális jellege? A gyerekvállalásra érzéketlen munkahelyek? A látens diszkrimináció és a szexizmus? Ezek együttesen alakíthatják ki azt a nehezített pályát, amelyen a női tudósok és kutatók mozognak. Szociológussal, történésszel, adattudóssal, anyagfejlesztővel és atommagfizikussal, valamint az MTA tagjaival jártuk körül a témát – olyan szakértőkkel tehát, akik nőként maguk is végigvették az akadályokat.

Póka Egon, a Kőbányai Zenei Stúdió egyik alapítója és ügyvezető igazgatója* rendszeresen fogdosta és csókolgatta az iskola jellemzően 18–23 éves diákjait és több női dolgozóját, tanárát. Máskor a testükre, a ruházatukra vagy a szexuális életükre tett obszcén megjegyzéseivel alázta meg őket. Egy lány diákot a zenei vizsgája közben rúzzsal festett ki, egy másiknak a combján a hét fogást gyakorolta, míg az zongorázott.
Az esetek jellemzően 2010 és 2017 között történtek. Közben számos diák hagyta el az iskolát annak toxikus légköre miatt, többen a zenei pályát is. Az elmúlt években volt kőbányais áldozatok létrehoztak maguknak egy kis közösséget, hogy terápiás jelleggel beszéljék ki egymással az átélt élményeiket.
Póka Egon 2021-ben meghalt, a cikkben megszólalók többsége pedig már évekkel korábban elhagyta az intézményt. A Póka Egonról elnevezett popzenei egyetem ötletének hírére, illetve látva azt, ahogy a zenei szakma és a kormányzat élteti a zenész kultuszát, a Kőbányai néhány korábbi diákja és munkatársa úgy érezte, árnyalniuk kell a Póka személyéről kialakított képet.