Acsády Judit

Az államszocializmus éveiben a „nőkérdés” — mint minden más társadalmi kérdés — tematizálása a központilag vezérelt, pártellenőrzés alatt működő állami szervek kezében volt. Ebben a domináns diskurzusban a nőkérdést, a nők emancipációját (elsősorban az alkotmányban rögzített jogokkal és a teljes foglalkoztatatás politikájával) megoldottnak tekintették, a női egyenjogúság témája elsősorban propaganda minőségében jelent csak meg. A nők és férfiak közötti társadalmi különbségek, a diszkrimináció különböző formái azonban fennmaradtak ebben az időszakban is: megmaradt a bérek közötti jellegzetes különbség, nagy maradt a munkaerő-piaci szegregáció, a nők továbbra is alulreprezentáltak maradtak a vezető pozíciókban és a közélet jelentős fórumain. A magánéletben többé-kevésbé változatlanok maradtak a felelősség-megosztás mintázatai, és a nő-férfi viszonyrendszer felépítésében nem kérdőjeleződött meg a nőket alárendelő, szexista diskurzus, fennmaradtak a nemekkel kapcsolatos sztereotípiák. A hetvenes évektől, a Kádár rendszer ellenzékeként megjelent az elsősorban értelmiségiekből álló ellenzéki hang (későbbi nevén a demokratikus ellenzék), a fennálló hatalom és intézményeinek bírálójaként. Ezekben a körökben számos női aktivista vett részt. (Közismert egy 1973-as aláírásgyűjtő akciójuk, amelyről a közelmúltban az egyik egykori résztvevő, Körösi Zsuzsa egy nagyszabású dokumentumfeltáró kutatást végzett.) Ám Magyarországon elmaradt ezen ellenzéki nők nőmozgalommá szerveződése, és az ellenzéken belül elmaradt a rendszer nőpolitikájának kritikája — míg a többi kelet-európai pártállamban több helyen is találunk ilyen kezdeményezéseket és létrejöttek a nyugati demokráciák második hullámos feminista mozgalmaihoz hasonló, azok diskurzusából merítkező csoportok. A tanulmány a Kádár korszak alatt a nők társadalmi helyzetnek tematizálódását mutatja be az első nyilvánosságban, a második nyilvánosságot tekintve pedig rekonstruálja a demokratikus ellenzékhez kötődő személyek visszaemlékezései és archív dokumentumok alapján, (külső és csoporton belüli tényezők figyelembe vételével), hogy a nőkérdés témája miért maradt ki az ellenzéki politizálásból.

Az államszocializmus évtizedeinek emancipációs politikáját elemzők közül többen feltették a kérdést – jellegzetesen a rendszerváltás után –, hogy a szovjet típusú emancipáció valóban a nők felszabadítását és a társadalmi nemek újfajta, egyenlőségen alapuló felépítését eredményezte-e. Bár az 1949-es alkotmány kimondta a nők egyenjogúságát, a teljes foglalkoztatottság politikája biztosította a nők helyét a munkaerőpiacon, kiépítették az óvodai és bölcsődei ellátást, a képzés támogatásával magasabbá vált a nők iskolázottsága, és a párt által definiált kvótáknak köszönhetően jelen voltak a politikai döntéshozatalban, mégis mindezek mellett a nők továbbra is alulreprezentáltak maradtak a vezető pozíciókban, a közélet jelentős fórumain. A magánéletben többé-kevésbé változatlanok maradtak a felelősség-megosztás mintázatai, és a nő-férfi viszonyrendszer felépítésében nem kérdőjeleződött meg a nőket alárendelő, szexista diskurzus (Corrin 1994, Einhorn 1993, FunkMueller 1993, Adamik 2000, Bollobás 2006, Fodor 2003, Schadt 2003, Takács 2015). Fennmaradtak a nemekkel kapcsolatos sztereotípiák (H. Sas 1984). Mindezeket figyelembe véve a korszak nőpolitikájának eredményei joggal jellemezhetőek a „részleges emancipáció” kifejezéssel (Fodor 2003). Míg a hasonló, pártállam-rendszerű, szovjet blokkbeli országok közül több helyen is megfogalmazódott a rendszer nőpolitikájának kritikája, és hasonlóan a nyugati demokráciák második hullámos feminista mozgalmaihoz, kezdeményezések, csoportok, mozgalmak jöttek létre (Lóránd 2012), Magyarországon ez elmaradt. Jelen tanulmány azt vizsgálja, felmerült-e a pártállam egyéb mozzanatai mellett a nőpolitika kritikája a második nyilvánosságban, amelynek formálója elsősorban a Demokratikus Ellenzék volt? Voltak-e az ellenzéki körökön belül feminista hangok, és milyen külső és belső erők hatottak ezek megjelenésére és elhalására?