A kötet a nemi szerepek változó természetét vizsgálja, és a mítosznak, valamint a férfi- és női szerepekkel kapcsolatban oly gyakran alkalmazott fekete-fehér gondolkodásnak a segítségével új megvilágításba helyezi a szexualitással kapcsolatos nézeteket.
A dualizmus kori budapesti nőegyletekről nem sok történeti munka született. Ugyanezaz állítás igaz általában a magyarországi nőegyletekre is. Vajon miért nem foglalkoztaka történészek ezzel a témával? Az egyik lehetséges válasz az, hogy a nőkkel kapcsolatostéma kevésbé tűnt fontos kutatási területnek, főleg a politikatörténészek számára, és soktörténész a nőegyleteket csupán a jótékonykodás egyik színterének tartotta. Ráadásul az elmúlt évtizedekben a magyar történészi körökben nem volt „divat” a civil szférával, civil önszerveződésű csoportokkal foglalkozni, ez alól leginkább csak a munkásmozgalomtörténete volt kivétel. Mégis volt néhány történész, aki behatóbban tanulmányozta az egyleteket, és a magyarországi egyleti életet – mint a társadalomtörténet és a mikrotörténelem egyik fontos kutatási területét –, és ők, főleg a reformkori egyletekben, a korabelifél-nyilvánosság, a helyi politizálás színterét, egyúttal a polgári eszmék terjesztőit látták(például Pajkossy Gábor tanulmányai). A nőegyleteknek ugyanakkor nem tulajdonítottak ilyen fontosságot. Pedig ezeknek több típusa is létezett, és közülük csak az egyik fajtátképviselik a jótékonysági céllal létrejött egyletek. Emellett sok más, a nők munkához jutásával, a nők oktatásával, művelődésével foglalkozó egylet egyenesen állami feladatokatlátott el tevékenységével, a saját intézményeiben, és jelen lévő társadalmi igényeket elégített ki – az állam többek között ezért is támogatta őket anyagilag.A nőegyletek történetének írását nagyban segíti a bőséges forrásanyag. Rendelkezésünkre állnak egyleti szervezeti szabályzatok és alapszabályzatok, éves beszámoló jelentések, évkönyvek, névjegyzékek, intézményi értesítők, valamint történeti összefoglalók.Utóbbiakat szintén nem történészek, hanem általában az egyletben tevékenykedő jó tollúamatőrök írták (amatőrségük a történettudomány szempontjából értelmezendő), akik viszont gyakran más (szak)írói tevékenységet is folytattak. Az egyletek történetét legtöbbszörtitkáraik írták meg, hiszen ők több évtizedre visszamenően ismerték az egyleti iratokat.
Ezek a szerzők természetesen nem nőtörténeti, hanem társadalomtörténeti szempontbólvizsgálták a nőegyleteket – sokszor az egylet tevékenysége alapján: például a jótékonyság intézményének történeteként írták meg, vagy éppen az egylet szerveződésének vallásialapja nyomán, például a zsidó nőegylet történetét jegyezték le.Csak az utóbbi időben kezdték felismerni egyes történészek a nőegyletek jelentőségét,de sajnos még kevés tudományos mű született e témában. Ezek közül megemlítendő TóthÁrpád tanulmánya, amely a Pesti Jótékony Nőegylet korai (1817 és 1848 közötti) történetét dolgozza fel.
A szakirodalom azonban továbbra is hiányos, hiszen mindegyik nagyobb jelentőségű nőegylet egymaga megérné, hogy egy teljes monográfia vagy legalább egy történeti összefoglaló tanulmány keretében foglalkozzanak vele a mai történészek.
Az egyleti hivatalos iratok mellett a korabeli folyóiratok cikkei, szaklapok írásai ishasznos forrásai lehetnek a nőegyletekkel foglalkozó kutatónak. Magyarországon főlegaz 1860-as és 1880-as években alakult sok nőegylet, és a korabeli közvélemény egyik fő színterének számító újságok, folyóiratok gyakran foglalkoztak ezekkel a társaskörökkel, ha másért nem, hát azért, hogy a társas élet eseményeinek számító egyleti bálokról, rendezvényekről beszámoljanak.
…
E szókapcsolat – Nők világa – már nemegyszer került a nyilvánosság elé: több mint más-fél száz éve e címen adta közre (a Honderű nevű divatlap hasábjain) elmélkedéseit a nőiélethelyzetekről és szerepekről egy ifjú katolikus pap, Szabó Richard. E korszakban sokmagyarországi (és erdélyi) közíró fáradozott azon, hogy az elkülönülő női és férfi élet-világok és feladatkörök egymásra utalt és egymást kiegészítő voltát hangsúlyozva, a nőket is elhelyezze a haza és a nemzetiség (e két oly fontos politikai konstrukció) kereteiközött. Teljesítendő kötelességek és meghódítható erények egész listáját tárták eléjük,s mindezekért a honleányi szerepet kínálták fel ellentételezésül. Voltaképpen tehát egy új(rész)identitás birtoklását ajánlották fel, de igen kevesen voltak közöttük, akik ehhezúj jogokat is csatoltak volna. Az áhított jogegyenlőséget még ennél is kevesebben kívánták kiterjeszteni a nőkre, ahogy a polgári jog sokak számára példaértékű kodikációja,az I. Napóleon nevét viselő törvénykönyv (Code Napoléon) is igen szűkmarkúan mértea nőneműek jogait.
A reformokat, átalakulást, a rendi szerkezet lebontását szorgalmazó közírók és politikusok többsége a polgárosodás oly kívánatos (inkább csak meghirdetett, mintsem elindított) folyamatában is komoly szerepet szánt a nőknek, eközben azonban a magán- ésa közélet határát úgy húzta meg, hogy egyiket alapvetően női, a másikat szinte kizáró-lagosan fér cselekvési térként jelölte ki. Az efféle elkülönítés mögött természetesen többféle álláspont húzódhatott meg: többek a hagyományok megtartó erejét vélték elvesznia határ fellazításával, mások különféle esszencialista (többnyire tudományosan is alátá-maszthatónak tartott) nézetekre esküdtek, amelyek a nők korlátozott intellektuális és törékeny morális teljesítőképességét hirdették. Létezett azonban olyan érvelés is, amely – megengedve a női képességek férakéval való egyenértékűségét – társadalmi (sőt politikai) realitásként kezelte a női és férfi cselekvési terek elkülönülését, s hosszú időre nemadott esélyt a női szerepvállalások és jogok bővülésére.
Kérdés persze, hogy valójában mennyire volt zárt a nők világa és minden életszíntéren, társadalmi helyzetben és korszakban egyaránt elkülönült-e a férfiakétól? Hogyanhatárolták körül a normaállító, az emlékezetépítő irodalomban s hogyan a mindennapidiskurzusokban?
E kérdések egy részével már korábban is foglalkoztunk, amikor A nő és hivatása címmel 1999-ben megjelentetett szöveggyűjteményünk összeállítása során számba vettük ésközzétettük az úgynevezett nőkérdéshez kapcsolódó 1777 és 1865 közötti magyar nyelvűközirodalom jellegzetes álláspontjait, véleményeit és vitáit. Ezt a munkát az OTKA támogatásával vittük tovább: 2001 és 2004 között: választott szempontjaink szerint áttekintet-tük és szemléztük a 16–18. századi, illetve az 1865 és 1895 közötti közirodalom jelentékeny hányadát és (a 16–19. századra vonatkozóan) elkészítettük az irodalmi-közirodalmitevékenységet folytató magyar nők teljességre törő személyi és publikációs adattárát.
Emellett újabb kérdésfelvetésekkel és újabb (elsősorban levéltári) forráscsoportokkal bővítettük kutatásainkat, mindenekelőtt arra kerestünk választ: voltak-e sajátságosan (éskizárólagosan) nőies életterek, tevékenységek, foglalkozások és szerepek?A női munkavállalás legkorábbi példáinak feltárása közben azzal is szembesültünk,hogy a sajátosan női foglalatosságok nem feltétlenül voltak kevésbé megbecsültek, minta „férfiasak”, másfelől pedig azzal, hogy a nők és férfiak közötti munkamegosztás nemfeltétlenül és nem minden vonatkozásban rendelődött alá az általánosan érvényesülő nemimegkülönböztetéseknek. Hasonló tapasztalatokat szereztünk a társasági és közszereplések lehetőségeit vizsgálva is, e téren mutatkozott meg a leghatározottabban a társadalmi(rendi) hovatartozás szerep- és identitáskijelölő, illetve -módosító ereje. Más következtetések adódtak azonban a viselkedési normákkal és a sajátosan női erényekkel foglalkozó (18. századi) közirodalmi művek elemzéséből, csakúgy, mint a jogkiterjesztések,sőt az emancipáció (már nem teljesen elméleti) kérdéseivel foglalkozó 19. század végi sajtócsatározásokéból.Kutatásaink eredményeit esettanulmányokban foglaltuk össze, amelyek legjavát 2004 februárjában a Petőfi Irodalmi Múzeumban konferencián ismertettük meg a szakmai közvéleménnyel. E kötetben a konferencia-előadások szerkesztett változatait a társadalmi nemek történeti kutatásához való érdemi hozzájárulás, egyszersmind a szélesebb körű érdeklődés felkeltésének reményében adjuk közre. Hiszen mindannyiunk számára ismerősés fontos témáról: nők és férak életéről és gondolatairól szólnak.
Budapest, 2005. szeptember 30.
A szerkesztők
Magyarországon női folyóiratok a 18. század végén is léteztek, de ezek elég rövid életűnek bizonyultak. Ezektől a kezdeményezésektől eltekintve hazánkban a 19. század második felétől figyelhető meg a nőkről és nőknek szóló különféle újságok és magazinok kiadásának fellendülése. Rendkívül sokféle divattal és szépirodalommal foglalkozó lap létezett ekkoriban, melyek gyakorta közöltek külföldről átvett modellrajzokat és szépirodalmi írásokat. Elsősorban előfizetés révén lehetett a lapokhoz hozzájutni, így leginkább a felső középréteg illetve az arisztokrácia hölgytagjainak kezében fordultak meg. A városiasodó életforma, a sorra nyíló nagy áruházak, a társasági élet színtereinek kiszélesedése és a különböző szabadidős tevékenységek elterjedése magukkal hozták a ruházat megváltozását. A nők, akik a század közepén még több méter anyagból készült ruhákat viseltek, nehéz fűzőket és alsószoknyákat hordtak, egyszerűbb holmikat kezdtek viselni. A korcsolyázáshoz, teniszhez, bálozáshoz ajánlott ruhák általában francia modellek voltak. Valamennyi nevesebb lapnak volt kiküldött párizsi tudósítója, akik rendszeresen beszámoltak a francia főváros divatjáról.
Miért hiányzik a nő a magyar zsidó irodalomból?
Miért hiányzik a magyar zsidó írónők írásaiból zsidó mivoltuk, illetve a zsidóságukhoz fűződő viszonyuk leírása és boncolgatása?
Az Esztertáska Zsidó Női Szellemi Műhely 2002-ben kezdett bele a feladatba, hogy összegyűjtsön és az érdeklődőkkel megosszon minél több, eddig még „elmeséletlen” női történetet. És úgy látszik, beletaláltunk valamibe, ami már nagyon is érlelődött – mintha fölemeltünk volna egy zsilipet a folyó előtt, és áradni, ömleni kezdtek a történetek. A felidézett élmények döbbenetes hatást gyakoroltak nemcsak ránk, de felolvasóestjeink közönségére és weboldalunk olvasóira egyaránt. Ezek a történetek ugyanis nem véletlenül maradtak eddig elmeséletlenül. Nehéz a traumákról beszélni, tudjuk jól.
A 18. századi társadalmi felvilágosodás napjainkban reneszánszát éli: akkor a polgárok, ma a nők feszegetik a kerek világ abroncsait, helyet követelve maguknak a sorsunkat irányító hatalomban. Kötetünk szerzői ezt a folyamatot próbálják ábrázolni. Céljuk, hogy történelmi háttérbe ágyazva felvázolják, miként ragadják magukhoz a nők a régi szerepet szimbolizáló fakanál mellett előbb valamely gép vagy a traktor, majd egyre bátrabban a családi autó, végül az ország kormányát. A szerzők között találunk történészeket, szociológusokat, közgazdászokat, filozófust, levéltárost, nyelvészt, műszaki menedzsert és statisztikust is, akiknek kutatásai nyomán kirajzolódik az olvasó előtt a világnak egy sajátos szelete, amelyet így talán sosem láttunk. Megtudhatjuk, mi volt a nők joga (és kötelessége) az évszázadok során, és mi ma, felvillan nevezetes történelmi nagyasszonyok portréja, napjaink női képviselői vallanak munkájukról, vágyaikról és csalódásaikról. Ajánljuk könyvünket a politizáló (nem csak értelmiségi!) nőknek és persze férfiaknak, mindazoknak, akik még ma is a fakanálszindróma hívei, valamint mindenkinek, aki e csoportosításból kimaradt: az álláspontjukat még ki nem alakító nőknek és férfiaknak.
A 18. századi társadalmi felvilágosodás napjainkban reneszánszát éli: akkor a polgárok, ma a nők feszegetik a kerek világ abroncsait, helyet követelve maguknak a sorsukat irányító hatalomban. Kötetünk szerzői ezt a folyamatot próbálják ábrázolni. Céljuk, hogy történelmi háttérbe ágyazva felvázolják, miként ragadják magukhoz a nők a régi szerepet szimbolizáló fakanál rnellett előbb valamely gép vagy a traktor, majd egyre bátrabban a családi autó, végül az ország kormányát.
A szerzők között találunk történészeket, szociológusokat, közgazdászokat, filozófust, levéltárost, nyelvészt, műszaki menedzsert és statisztikust is, akiknek kutatásai nyomán kirajzolódik az olvasó előtt a világnak egy sajátos szelete, amelyet így talán sosem láttunk. Megtudhatjuk, rni volt a nők joga (és kötelessége) az évszázadok során és mi ma, felvillan nevezetes történelmi nagyasszonyok portréja, napjaink női képviselői vallanak munkájukról, vágyaikról és csalódásaikról.
Ajánljuk könyvünket a politizáló (nem csak értelmiségi!) nőknek és persze férfiaknak, mindazoknak, akik még ma is a fakanálszindróma hívei, valamint mindenkinek, aki e csoportosításból kimaradt: az álláspontjukat még ki nem alakító nőknek és férfiaknak.
1970. április 1-jén a Budapesti Harisnyagyár Felszabadulás brigádjának tagjai izgatottan várakoztak a Parlamentben, hogy átvegyék az Állami Díjat, amelyet szocialista brigádjuk teljesítményeinek elismeréséül adományozott nekik az állam. Miután a kitüntetést megkapták, hivatalosak voltak az április 4-ei parlamenti fogadásra is# Az ünnepségsorozat a Parlamentben nem fejeződött be: a gyári április 4-ei ünnepségen az első sorba ültették, és az ünnepi beszédben külön felköszöntötték őket. A kilenc munkásasszony életében talán ez volt az egyetlen pillanat, amikor úgy érezhették: a szocialista államban mindenki egyenlő, mindenki számára azonosak a lehetőségek. Ekkor már évtizedek óta dolgoztak betanított munkásként a Budapesti Harisnyagyár formázóműhelyében.
A szerző könyve elsősorban azokon az életútinterjúkon alapul, amelyeket a brigád tagjaival, férjükkel, munkatársaikkal, főnökeikkel készített 1999 és 2004 között. A visszaemlékezők három – húszas, harmincas, negyvenes évekbeli – generációjának életútján keresztül azt vizsgálja, milyen szerepet játszott a brigád életében a kitüntetés, de persze azt is, mi vezetett egyáltalán oda kitüntetett szocialista brigáddá válhattak.
Az ismert francia művészettörténész, Catherine Millet arra vállalkozott, hogy elbeszéli saját szexuális életét. Méghozzá zavarba ejtő nyíltsággal és egyértelműséggel. A Catherine M. szexuális élete minden idők egyik legmerészebb és legmegdöbbentőbb könyve, az erotikus irodalom egyedülálló darabja. Ha Freud olvasta volna C. M. könyvét, egész koncepcióját sutba dobta volna a női szexualitásról. Catherine M.-nek számos alkalmi partnere mellett vannak állandó társai (akikkel csoportos szexet és mindenféle egyebet is űz), azonban a nagybetűs Szerelem mint olyan soha nem merül fel lehetőségként kapcsolataiban. Szeret a férfiaknak örömet szerezni, és szeret maga is örömet kapni tőlük. Ennek különféle módjait számtalan történetben örökíti meg, miközben mindent a nevén nevez. Szexuális fantáziálásairól, maszturbálás közben tett megfigyeléseiről is részletesen beszámol. És ezenközben nem közönséges, sokkal inkább tárgyilagos. Catherine M. szexuális életéből tanulni is lehet. Nem szexuális fogásokat, hanem a partnerhez, a másik emberhez való elfogulatlan és – bármily szokatlan is ezt egy erotikus munkával kapcsolatban ezt kiemelni, de – tiszteletteljes viszonyulást. Akiben a gyöpös előítéleteknél és fülledt tabuknál nagyobb a kíváncsiság a lehető és létező emberi dolgok iránt, az nagy élvezettel fogja olvasni ezt a könyvet.
Ez a kötet négy, férfiak tollából származó írást tartalmaz, amelyek arra hívják fel a figyelmet, hogy a férfiaknak felelősségük van a nők és a gyerekek elleni erőszak területén. Johan Ehrenberg De miért, tényleg miért járnak a férfiak prostituálthoz? című írása felhívás a férfiakhoz, hogy szakítsanak azokkal a szexualitásra és kapcsolatokra vonatkozó nézeteikkel, amelyek lehetővé teszik a prostituáltak használatát. Michael Kaufman A férfierőszak 7 pontja című írásában azokat a megengedéseket, hatalmi egyenlőtlenségeket, lelki beállítódásokat, gondolkodásmódokat veszi számba, amelyekkel a társadalom támogatja a férfiakat a nők elleni erőszakban. Kuszing Gábor Statisztikai adatok a partnerbántalmazásról című összefoglalója azt mutatja ki, hogy a partnerkapcsolaton belüli erőszakot többségében férfiak követik el nők ellen. Szil Péter Férfiszerep, apaszerep – a hatalomtól a gondoskodásig című tanulmánya arra mutat rá, hogy a gyerekbántalmazás forrása a patriarchátus, amely a gondoskodás helyett az uralkodás követelményét állítja a férfi- és apaszerep középpontjába.
