Vajon miért van az, hogy a science-fictionben megjósolt jövőképek zöme az időben távoli Földet vagy pusztulásra, vagy sanyarú sorsra ítéli? Ha körülnézünk, akkor talán elég egyértelművé válik a válasz: amennyiben a jelenleg is munkálkodó társadalmi erők irányát követjük, nem sok pozitív végkifejlet várható szülőbolygónkra nézve.
Elias Canetti (1905-1994) osztrák író, aki nem mellesleg irodalmi munkásságáért Nobel-díjban részesült (1981), valójában egyetlen nagy regénnyel büszkélkedhet igazán, a Káprázat c. groteszk és abszurd szövegmonstrummal.
Asimov volt az első író, akivel olvasóként találkoztam még általános iskolás koromban. Azonnal beleszerettem a történeteibe, és ez a szerelem a mai napig megmaradt. Bár felnőtt fejjel be kell ismernem, keveslem a meghatározó női karaktereket a regényeiből, ennél több hiányosságot nem tudnék felróni nagy kedvencemnek és példaképeim egyikének. Talán ezt sem tehetném meg, hiszen egy korábbi nemzedék szülötteként egészen más világban élt, alkotott. Igaz az is, hogy ha végignézzük a sci-fi regényeket, máshol sem a nőnemű főhősök az igazán jellemzőek.
John William Waterhouse, a 19-20. század kiemelkedő angol festőjének neve kései pre-raffaelitaként vonult be a művészettörténetbe. Realisztikus ábrázolásmódja, színhasználata, s festményei túlnyomó részének mitológiai illetve
A Szépművészeti Múzeum Ferdinand Hodler – Egy szimbolista látomás című kiállítását 2008 szeptemberében volt szerencsém megtekinteni.
Azár Náfiszi (1955 -) a kortárs perzsa irodalom egyik legnépszerűbb alakja, az iráni egyetemen tanított évekig (amikor hagyták), 1997-től pedig Amerikába emigrált, ahol jelenleg a John Hopkins Egyetemen oktat. Nevét A Lolitát olvastuk Teheránban c. memoárja tette egy csapásra ismertté, 32 nyelvre fordították le, 2007-ben végre magyarul is hozzáférhető.
