Park Könyvkiadó Archívum - Nőkért Egyesület

Sophie Scholl és a fehér Rózsa

„Volt egyszer egy német kamaszlány. Szeretett zenét hallgatni és olvasni. Érdekelte a politika és a filozófia. Evangélikus volt, és komolyan vette a hitét. Bár óvónőnek tanult, és a gyerekek nagyon szerették, igazi életcélja az volt, hogy egyetemre járhasson. Szorgalmas, okos és önálló fiatal nő volt, aki azonban erősen ragaszkodott a családjához. A legnagyobb lázadás, amit életében elkövetett, az volt, hogy egyszer fiúsan rövidre vágatta a haját. Egészen a huszonegyedik születésnapjáig. Akkor ugyanis úgy érezte, hogy képtelen tovább elviselni azt a gyilkos diktatúrát, amiben él. Az állandó félelmet. A megsemmisítő agymosást. A háborút, ami – bár ezt már sosem tudta meg – elrabolta tőle az öccsét. Ezért röplapokat szerkesztett a bátyjával és a barátaikkal együtt, amelyekben ellenállásra szólították fel a németeket. A diktatúra végrehajtói azonban leleplezték, elfogták, kivallatták és halálra ítélték a társaságot. A lány még nem volt huszonkét éves, amikor lefejezték. Hat röplapért. Azért, mert le merte írni, amit gondolt. Azért, mert egyáltalán gondolkodni merészelt.”
Lélekemelő ez a könyv és mélységesen szomorú. Letehetetlenül izgalmas, miközben vitathatatlanul tényszerű. 1942 júniusában néhány fiatal egyetemista úgy dönt, nem fordítja félre a fejét, nem hallgat, szót emel az ellen, ami Németországban történik. Kilenc hónappal később, 1943. február 22-én, három órával az ítélethozatal után lefejezik közülük azt a három diákot, akit előtte négy nappal az egyetemi pedellus feljelentésére elfogtak. A két testvér 21 és 24 éves, a harmadik egy háromgyerekes édesapa. Goebbels maga intézkedik, hogy a kivégzés ne legyen nyilvános, mert az ellenállást szülhet, de gyors legyen, és elrettentő.
A kivégzések után a Fehér Rózsa mozgalom, mely éppen behálózta volna Dél-Németországot, de eljutott az északon fekvő Hamburgba is, szinte azonnal elhal. A feljelentőt nyilvánosan megünneplik az egyetemen, további szálakat fejtenek fel, embereket tartóztatnak le, végeznek ki, ítélnek el. Azért még így is akad diák, aki az egyetemen kifüggesztett Hitler-képre olajfestékkel mázolja rá: Németország első számú ellensége.. A hatalom fél, a családtagokat is megfigyelik, bebörtönzik, faggatják. A kemény mag eredetileg három, majd öt diák, Hans Scholl, Sophie Scholl, Alex Schmorell, Willie Graf és Christoph Probst, valamint az egyik professzoruk, Kurt Huber.
A könyv huszonhárom fejezete nem csak a Fehér Rózsa mozgalom kilenc hónapját tárgyalja, de az 1890-es évektől felvezeti és elhelyezi az eseményeket, bemutatja a történelmi és kulturális hátteret, az előzményeket és az utóhatást.
A ZDF német tévécsatorna 2005-ben arra szólította fel a nézőit, hogy szavazzanak a valaha élt legnagyobb németekre. Hans és Sophie Scholl a negyedik helyre kerültek, megelőzve Bachot, Goethét, Albert Einsteint,Willy Brandtot, Gutenberget és Bismarckot. A fiatalok szavazatai alapján ők végeztek volna az első helyen.

Szegény anyám, ha látnám

Sándor Erzsi 1956-ban született Budapesten. Tizennégy évig volt színész Miskolcon és Kecskeméten, tizennyolc évig volt a Magyar Rádió szerkesztője. Többnyire újságíró. Közben pedig anya nehezített terepen. Erről szól a könyv.
Nem tudom, hogyan kell sérült gyereket nevelni. A tapasztalatok levonására nekem mindössze egy vak fiú adatott. Nem tudtam, jó-e az út, amin járok, azt sem, hová tart, vezet-e egyáltalán valahová. Csak azt tudtam, hogy a cső végén egy szabad, bátor, önálló srácnak kell majd kijönnie, és azt akartam, hogy ebbe senki se rokkanjon bele. Annak, hogy megírtam ezt a könyvet biztosan van valami értelme. Talán csak annyi, hogy valaki belekapaszkodik az egyik mondatába, esetleg néhány percre megnyugszik, netán megérti, hogy mások is félnek, és senki sincs biztonságban. Szerintem nincsenek jó megoldások, csak ösztönös próbálkozások, hogy ne csak kibírjuk, de jól is érezzük magunkat a bőrünkben. Ennél sokkal bonyolultabb programban nem tudok hinni. Mindenesetre szabadon kísérletezhetünk, hiszen csak az életünkről van szó.
Azt hiszem, rengeteg módja van annak, hogy egy szülő alkalmatlanná tegye a gyerekét az életre. Az egyik legpokolibb az, ha nem nézünk szembe az adottságainkkal és a tényekkel. Illúzióba ringatni egy gyereket csak azért, mert mi magunk nem vagyunk képesek elviselni a bizonyosság terhét, jelentős bűn.

Miért lennél boldog, ha lehetsz normális?

„Jeanette Wintersont olvasni annyi, mint szeretni őt. Ez a szilaj, elragadóan különös brit írónő szokatlan őszinteséggel vall magáról önéletrajzi könyvében.” O, The Oprah Magazine
„A szikrázó humorú Miért lennél boldog, ha lehetsz normális? nemcsak az örökbefogadás érzelmi örökségét dolgozza föl sokoldalúan, hanem helyet kap benne az az üdítő felismerés is, hogy az életet megérteni ugyanolyan nehéz, mint megélni.” Entertainment Weekly
Amikor Jeanette tizenhat évesen elmegy otthonról, mert szerelmes lesz egy másik lányba, örökbe fogadó anyja, Mrs. Winterson csak annyit kérdez tőle: „Miért lennél boldog, ha lehetsz normális?”
Winterson azonban nem mond le a boldogságról, hanem keresi egy életen át – erről szól ez a mulatságos, szellemes, hol dühödt indulattal, hol lelkesedéssel megírt történet, amely nem más, mint az igazság, a világszerte népszerű Jeanette Winterson életének története.

Szenvedő nők – Mítosz és gyógyítás egy férfiközpontú világban

„Felbecsülhetetlenül fontos ez a könyv azon nők számára, akik úgy érzik, hogy az orvosok nem foglalkoztak a betegségükkel, a fájdalmukkal.”
The Washington Post
Elinor Cleghorn tíz évvel ezelőtt lett először rosszul. Hosszú éveken át úgy bántak vele, mintha a tünetei pszichoszomatikusak lennének, majd autoimmun betegséget diagnosztizáltak nála. Miközben megtanult együtt élni kiszámíthatatlan betegségével, kutatni kezdte az orvoslás történetét. Szenvedésre, misztifikációra és téves diagnózisok frusztráló örökségére bukkant.
A Szenvedő nők arra a kérdésre keresi a választ, hogy vajon miért hagyta cserben az orvoslás a nőket. Miért tartották a férfi orvosok a nők testét olyannyira bonyolultnak és félelmetesnek, hogy másképp kezelték, mint a férfiakét? Cleghorn úttörő módon tárja fel a nők gyógyításának gyakorlatát az ókortól kezdve az európai boszorkányperek elterjedéséig, a hisztéria gyűjtőfogalmának hajnalától a hormonok, a menstruáció, a menopauza megértésének első lépéseiig.
A könyv esettörténetei azokat a nőket mutatják be, akik szenvedtek, és azokat a férfiakat, akik hagyták őket szenvedni. Rámutat, miként vált a rosszullét elfogadottá, és arra is, hogy a változás milyen régóta esedékes. Az igazság a testben és a szenvedő nők vallomásaiban rejlik – akiknek az élete múlik azon, hogy az orvostudomány megtanul-e olvasni belőlük.

Elinor Cleghorn feminista művelődéstörténész. Az Oxfordi Egyetemen a Ruskin Schoolban dolgozott, ahol interdiszciplináris orvostörténeti kutatásokat végzett. 2017-ben a Fitzcarraldo Editions esszéírói díjára jelölték, azóta is rendszeresen publikál a krónikus betegséggel kapcsolatos tapasztalatairól. Sussexben él.