Európa Kiadó Archívum - Nőkért Egyesület

Elhordott múltjaink

Milyen embert hozott létre a „szocialista” társadalom? Milyen, akár pozitív, akár negatív ösztönöket épített belénk a szabadság elementáris hiánya évtizedeken keresztül? Meg tudtunk, meg akartunk-e változni a bukása óta, vagy továbbra is makacsul magunkban hordozzuk az akkor kialakult reflexeinket? És milyen emberi tragédiák rejtőznek az egyszerű szókapcsolat, „a kommunizmus bukása” mögött?
Szvetlana Alekszijevics efféle kérdésekre keres választ könyvében, de nem száraz fejtegetésekben, hanem számtalan emberi sorson keresztül. Évtizedek óta gyűjti ezeket a történeteket, a közelmúlt fáradhatatlan krónikásaként, és az emberek megnyílnak neki, mert látják, hogy igazi empátiával találkoznak. Ez a könyve immár az ötödik darabja „Az utópia hangjai” című ciklusának: ezekben a „polifonikus regény-vallomásokban” emberek százai mesélnek arról, mit tett velük a kegyetlen huszadik századi történelem, vagy épp az azóta eltelt két és fél évtized.
A világhírű belarusz írónő könyvei harmincöt nyelven jelentek már meg (kettő magyarul is: A háború nem asszonyi dolog; Fiúk cinkkoporsóban), számtalan díjat kapott. Könyvei alapján világszerte számos film, színdarab és rádiójáték készült.

Három adomány

Regényeinek jó ismerõi is meglepõdhetnek Virginia Woolf Három adomány címû kései (1938), de talán legnagyobb ívû és legtágabb perspektívájú esszéjének témaválasztásán, melynek kiinduló kérdését akár ma is feltehetjük: miképp lehet megakadályozni a háborút? Woolfot azonban mindig is foglalkoztatta a háború: regényeiben búvópatakként van jelen ez a motívum, a Három adomány-ban viszont e köré rendezi a szöveget. A kérdés önmagában provokatív, mert retorikailag azt sugallja, hogy választ is kapunk rá. Woolf azonban ennél sokkal tisztességesebb: az egyértelmû végkövetkeztetésekrõl átcsúsztatja a hangsúlyt a társadalmi és kulturális jelenségeket szálakra szedõ gondolatfutamokra, érvelésében pedig nem a háborút kiváltó közvetlen politikai okokat veszi számba, hanem a társadalmi és nemi hierarchiákat, rítusokat, nevelési folyamatokat, a nõiesség és férfiasság fogalmait, az azokban megbúvó mellékjelentéseket, a megjelenítésükben rejlõ árnyalatokat elemzi. A társadalmi létezésnek, azon belül pedig elsõsorban a társadalmi nemek férfiuralmon alapuló együttélésének sûrû szövevényét boncolgatja igen kritikus szemszögû és finoman cizellált, logikus levezetésekkel, de mégis a jellegzetesen woolfi, képies stílusban.
Ekképp a szöveg a maga összetettségében egyszerre láttatja Woolfot, a woolfi írásmódot és az adott történelmi korszakot – ám egyúttal egy több évszázadon átívelõ társadalomtörténeti jelenségegyüttest is, mely egészen korunkig (és minden bizonnyal azon túl is) ér.

Saját szoba

No de hát, szegezhetik nekem a kérdést, arra kértük, hogy a nőkről és regényekről beszéljen, mi köze ehhez egy saját szobának? Megmagyarázom. Miután felkértek, hogy beszélnék a nőkről és a regényről, leültem egy folyóparton, és eltűnődtem, mit is jelentenek ezek a szavak. Jelenthetnek néhány megjegyzést Fanny Burneyről; valamivel többet Jane Austenről; egy tisztelgést a Bronte nővérek előtt s hozzá a hólepte Haworth parókia rajzát; pár szellemességet, ha lehet, Miss Mitfordról; egy hódolatteljes utalást George Eliotra; egy hivatkozást Mrs. Gaskellre, és azzal meg is volnánk. Csakhogy másodszori ránézésre a szavak már nem látszottak ilyen egyszerűnek. A cím- a nők és a regény – jelentheti azt, s önök vehették is ilyen értelemben, hogy a nők és amilyennek látszanak, vagy jelentheti azt, hogy a nők és a regény, amit írnak; vagy jelentheti azt hogy nők és a regény, amit róluk írnak; vagy jelentheti azt, hogy e három kibogozhatatlanul összeszövődik, és önök azt várják, hogy ennek fényében tekintsem át őket.

Amazonkirálynők. Boadicea szekere

Nemcsak Napóleon vélekedett úgy, hogy nőknek semmi keresnivalója a csatatéren, már a régi görögök, illetve rómaiak se látták szívesen arrafelé az amazonok féktelen, kiszámíthatatlan, sötét erőket megtestesítő hadát. De a harcos asszonyokat se akkor, se később nem intézhette el senki egy kézlegyintéssel. A világtörténelem, a világkultúra igenis ismer nagy nőegyéniségeket, akik kitörölhetetlenül beírták nevüket a krónikákba mint népük hős uralkodói.
Ilyen amazonkirálynők panteonjában kalauzol bennünket Antonia Fraser, Boadicea, a Kr. u. 1. évszázadban élt brit királynő szekerére kapva. Ki volt ő, akit minden angol elemista ismer, holott csak az biztos felőle, hogy semmi sem biztos?
Férfiak és nők egyaránt alakították a mítoszt többféle hadszínterén – például levéltárakban –, és ma is eleven, mikor a Boadicea által fölperzselt, rómaiak lakta Londinium vörös rétege fölött négy méterrel kavarog a City forgalma. Bár azért változnak az idők, mert Boadicea szellemi örököse nem II. Erzsébet, hanem Margaret Thatcher.
A nagy sikerű Stuart Mária-életrajz és VIII. Henrik feleségeinek arcképcsarnoka után Antonai Fraser kitekint a nagyvilágba: a nagyasszonyok parádéjában Európa, Afrika és Ázsia sokunk számára eleddig ismeretlen hősnőivel is megismerkedhetünk.

Együtt a forradalomban. [Emlékezések, naplójegyzetek.]

Károlyi Mihály Egy egész világ ellen című könyvében ezt írja feleségéről: „…Feleségem erős és meleg természet, tiszta és biztos ösztönökkel. Egészen őszinte. Politikus családból származott, oly házból, amelynek légköre szaturálva van politikával, gyermekkora óta minden porcikájába átmehetett a politika. De távol van tőle, hogy politikai ambíciói legyenek abban az értelemben, ahogy szerették róla állítani. Úgy, ahogy a Margit rakparti szalonban űzték a politikát, és amihez hasonlóan űztem egy bizonyos időpontig magam is, úgy őt a politika nem érdekelte. Amikor az én politikám kezdett az apró cselszövények játékából kiemelkedni, amikor emberi vonatkozásai erősen kidomborodtak, amikor kezdett világnézeti politika lenni: akkor lett az az ő szívbeli ügye is. Hogy politikai pályám mindennapos praxisába befolyt volna, arról szó sincs. Egészen más történt. Én kezdtem a tetteimet őrajta mérni, mert kezdtem érezni, hogy amire az ő tiszta, erős, fiatal szíve boldogan reagál, az jó, az helyes, az a teendő. Tőlem tanulta a szocializmust. De a szegény emberek háborús szenvedéseit igazán érezni, tehát tűrhetetlennek érezni, én őtőle tanultam meg. Éreztem, hogy házasságommal lényem jobbik fele lett uralkodóvá fölöttem, hogy a feleségemhez való viszonyomban az igazságra, az abszolútra való vágyam erősödik. Ha pályám nagy fordulóin tanácsot kértem tőle, azt mondta, hogy ő nem tud adni tanácsot; ilyenkor arra kért, hogy intuíciómra hallgassak. Nem adhatott volna jobb tanácsot. Soha meg nem bántam, hogy követtem. Nagyot köszönök neki: a bátorságot igazi lényemhez. Neki nagy, talán döntő része van abban, hogy megtaláltam az összhangot életem és elveim között…”