Farkas Ildikó tánctanárként a tavalyi és tavalyelőtti budapesti események szervezőcsapatának lelkes tagja volt. Ezután Angliába költözött, és idén a londoni eseményeken vett részt - a szerk.

Az idei One Billion Rising londoni rendezvényének középpontjában a gyermekek biztonságos otthonhoz és egészséges kapcsolatokhoz való joga állt, erről szólt a Valentin-napi forradalom a Marble Arch-nál.

A rendezvény előtt fél órával elkezdődött a dobolás Tom és Dawn profi dobosok irányításával, az alapötlet pedig az lett volna, hogy erre az ütemre rengeteg előadó, táncos, performanszművész, bárki, karneváli hangulatot teremtve, feltűnően színes ruhákban és jelmezekben felvonul és közösen bulizik. Ehhez kerestek résztvevőket a honlapon, én is jelentkeztem a felhívásra, mert reméltem, hogy legalább a Break the Chain koreográfiát lesz lehetőségünk eltáncolni. Fogalmam sem volt arról, hogyan működnek a dolgok itt, a Magyarország teljes lakosságával rendelkező Londonban, de tömeges részvételre számítottam. Néhányan (főleg fiatalok) érkeztek ugyan feltűnő jelmezben, de a kialakult fejetlenség miatt végül inkább csak a dobolás terjedt a közönség soraiban. A Break the Chaint végül egy kiadós zuhé miatt megcsappant, mintegy ötvenfős közönség táncolta el, akik közül a többség ráadásul nem is tudta a koreográfiát. Emiatt elég csalódott voltam, és még inkább sajnálom, hogy nem lehetek ott a magyar rendezvényen, amelyet az eddigi két alkalommal első rangúan megszerveztek az itteniekhez hasonlóan rendkívül elfoglalt és főállásban is dolgozó szervezők.

A meghívott politikusok, mind árnyékminiszterek és nők, beszéltek az iskolai szexuális felvilágosítás alapvető átalakításának fontosságáról, a párkapcsolati erőszakkal kapcsolatos iskolai oktatásról, a jelenlegi eljárások áldozathibáztató és áldozatokat üldöző jellegéről, amely tarthatatlan, és felhívták a figyelmet arra, hogy a lányok, nők elleni erőszakról szóló rémtörténetek nem a múlt századból maradtak ránk, hanem ma, most, itt történnek, ezért azonnali beavatkozásra van szükség, és a változás lehetséges, nem kell belenyugodni a jelenlegi helyzetbe.

Az egyik előadó a nőinemiszerv-csonkítással kapcsolatos iskolai felvilágosító oktatásról beszélt, és általában fontos kérdés volt ez, illetve az egészséges párkapcsolatról nyújtott felvilágosítás, hiszen a politikusoktól kezdve a tanárokon át a 14-25 év közötti lányokat-nőket magában foglaló Girl Guides szervezet fiataljai is mind ennek bevezetését kérték a kormánytól.

A Big Love Little Sista vezetője felhívta a figyelmet arra, hogy a „háromból egy nő” nem pusztán statisztikai adat, az erőszakot elszenvedő nők valós személyek, testvéreink, anyáink és lányaink, akiknek segítségre van szüksége. Ők a művészeteket hívják ehhez segítségül.

A stand up műfaját Kate Smurthwaite és Shazia Mirza képviselte fergeteges poénokkal, és humoros formában vagy éppen komolyabbra fordítva a szót kitértek az erőszak elleni küzdelem kérdéseire is. Különösen örültem, hogy Smurthwaite felhívta a figyelmet egy bizonyos rosszalló arckifejezésre, amelyet a politikusok, a stand up előadók és az üzleti vezetők mind-mind gyűlölnek, és arra kért bennünket, hogy vágjunk ilyen képet, valahányszor meghalljuk, hogy a kormánynak ismét meg kell vonnia a támogatást a nők és gyermekek védelmét szolgáló intézkedésektől, vagy éppen amikor egy barátunk elújságolja, hogy megy és megnéziA szürke ötven árnyalatáta moziban (hatalmas ujjongás). Mirza időt sem hagyott, hogy felocsúdjunk az egyik poén okozta derültségből, máris érkezett a kíméletlen és tűpontos folytatás. Ő árnyaltabban, kevésbé direkt módon fogalmazta meg kritikáját többek között a rasszizmussal, a szexizmussal és a vallási fanatizmus különösen nőket érintő túlkapásaival szemben. Dőltünk a nevetéstől, számomra lenyűgöző volt, talán soha nem láttam még ennyire okos és vicces fellépést. A nők bizony nagyon tudnak érteni ehhez a műfajhoz (is).

Nagyon örültem annak, hogy az esélyegyenlőségért küzdő férfiak is képviseltették magukat. A hátrányos helyzetűek számára krikettakadémiát működtető egykori krikettjátékos, Junaid Nadir elmondta, az a célja, hogy a rendszerint drága és felső osztálybeli, tehát a hátrányos helyzetűek számára lényegében semmilyen lehetőséget nem kínáló sportot elérhetővé tegye azok számára, akiknek kiugrást jelenthet és radikálisan megváltoztathatja az életük alakulását.

A Band of Brothers képviselője szerint nincsenek már olyan férfiak, akik példaképek lehetnek, akik mentorok lehetnek, akik képesek bevallani, hogy dühösek és zavarodottak, akik megértők tudnak lenni anélkül, hogy tanácsot osztogatnának vagy ítélkeznének, és ők ezt a hiányt szeretnék pótolni több brit városban nyújtott tanácsadás keretében. Ezen kívül egy korábbi bandatagból mentorrá vált fiatalember is elmesélte a történetét, azt, hogyan látott a saját szemével nők elleni erőszakos bűncselekményeket vagy akár gyilkosságot az utcán gyerekkorában, és felhívta a figyelmet arra, hogy neki sajnos senki nem tanította meg, hogy mindez helytelen, ezt csak a börtönben ismerte fel, és a szabadulása óta a családon belüli, főleg nemi erőszakról tart felvilágosító foglalkozásokat a hozzá hasonló helyzetben lévőknek.

Az esemény végén egy FGM-áldozat, ma már ifjúsági tanácsadó stílszerűen azzal zárta a beszédét és lényegében a felszólalásokat, hogy a közönség soraiban lévő túlélőkhöz (végre!) és az őket támogatókhoz szólt: „Szeretlek titeket! A szeretetért vagyunk itt. A forradalomért vagyunk itt. Magamat forradalmárnak tartom, és én mondom nektek, hogy ti is azok vagyok. … Jobb szexuális és párkapcsolati felvilágosítást szeretnék az iskolákban, szeretném, ha a fiúknak is megtanítanánk, hogy mi az önbecsülés – mert valamiért azt hisszük, hogy ha fiúkról van szó, ők veleszületett önbecsüléssel rendelkeznek, pedig ez nem így van -, olyan világban szeretnék élni, ahol egy nő véleményét nem a keserűségnek vagy „azoknak a bizonyos napoknak” tulajdonítják; nem hormonváltozásról van szó, hanem történt valami vele, és hangot kíván adni az érzéseinek. Szeretném, ha mindent, ami itt ma beszédek, vers, tánc vagy zene formájában elhangzott, magatokkal vinnétek és hirdetnétek. Emeljük fel a hangunkat, legyünk hangosak, mert ez az, amit az erőszaktevők nem szeretnek – ha hallgatunk, az kényelmes nekik, tehát legyünk hangosak!”

Így teszek, amíg eljön az a bizonyos változás, ami lehetséges.

(A szerző fotói.)