Mary Shelley születésének 215. évfordulója alkalmából: "A halandó halhatatlan meséje" c. novellájának első magyar fordítása

Olvasási idő
24perc
Eddig olvastam

Mary Shelley születésének 215. évfordulója alkalmából: "A halandó halhatatlan meséje" c. novellájának első magyar fordítása

augusztus 30, 2012 - 23:00
Ez a novella első magyar nyelvű megjelenése.  Fordította és jegyzetekkel ellátta: Antoni Rita.

Mary Shelley

 Ez a novella első magyar nyelvű megjelenése. Fordította és jegyzetekkel ellátta: Antoni Rita.

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Mary Shelley, „The Mortal Immortal- A Tale", in Sandra Gilbert és Susan Gubar szerk. Norton Anthology of Women Writers.

1838. július 16.

A mai nap emlékezetes évforduló számomra: most töltöm be a háromszázhuszonharmadik életévemet!

Nem, nem a vándorló zsidó[1] vagyok. Az ő feje fölött több, mint tizennyolc évszázad múlott el. Hozzá képest igen zsenge korú halhatatlannak mondhatom magam.

De halhatatlan vagyok-e egyáltalán? Ez a kérdés gyötör éjjel-nappal háromszázhuszonhárom éve, és azóta sem találom rá a választ. Éppen ma fedeztem fel barna tincseim között egy ősz hajszálat – ez minden bizonnyal a pusztulás első jele. De az is lehet, hogy háromszázhuszonhárom éven át rejtve maradt előttem – végtére is, akadnak emberek, akik már húszéves korukra teljesen megőszülnek.

Elmondom történetemet, és az olvasó majd ítélkezik felettem. Elmondom történetemet; addig is eltelik majd néhány óra az öröklétből, mely olyan gyötrelmessé vált számomra. …Öröklét? Lehetséges-e egyáltalán örökké élni? Hallottam olyan varázslatokról, melyek során az áldozatokra mély álmot bocsátottak, amelyből csak száz év múlva ébredtek, frissebben, mint valaha: hallottam a Hét Alvóról[2] is – az ilyen halhatatlanság nem lehet oly terhes, de óh, a végtelen idő ólomsúlya!  A hátralévő órák kimerítő, véget nem érő sora! Mily boldog lehetett a mesebeli Núrjahád![3] De feladatomhoz látok.

 

Az egész világ ismeri Cornelius Agrippát.[4] Az emléke épp oly halhatatlan, mint amilyenné a tudománya tett engem. Arról a tanítványáról is hallott mindenki, aki, tudatlanságában, megidézett egy gonosz lelket, amikor a mestere magára hagyta otthonában, és az megölte őt.[5] Ez a híresztelés, legyen bár valós vagy valótlan, sok kellemetlenséget okozott a hírneves filozófusnak. Minden tanítványa nyomban elhagyta, és a szolgái is eltűntek. Nem akadt többé senki, aki szénnel táplálja az örökkön égő lángokat, amíg ő alszik, vagy felügyelje, miként változik az elixírek színe, amíg ő a tanulmányaiba mélyed. Egyik kísérlet a másik után fulladt kudarcba, mert az ő két keze kevésnek bizonyult: a sötét szellemek nevettek rajta, amiért még egy halandót sem tud a szolgálatába állítani.

Akkoriban én nagyon fiatal voltam, nagyon szegény, és nagyon szerelmes. Úgy egy éve álltam Cornelius szolgálatában, habár a balesetkor épp nem voltam jelen. Amikor visszatértem, a barátaim óva intettek, nehogy újra betegyem a lábam az alkimista házába. Reszketve hallgattam végig az irtózatos történetet, és nem is kellett kétszer figyelmeztetni: amikor Cornelius utánam jött és egy erszény aranyat ajánlott fel, ha a szolgálatában maradok, úgy éreztem, mintha maga a Sátán kísértett volna meg. Fogvacogva, égnek álló hajjal futottam el, oly gyorsan, ahogyan csak remegő térdeimmel bírtam.

Gyengülő lépteimmel oda siettem, ahová már két év óta minden nap: a lágyan csörgedező forrás felé, ahol egy sötéthajú lány várakozott, ragyogó szemeit az ösvényre szegezve, amelyen esténként érkeztem hozzá. Nem emlékszem olyan órára, amelyben ne szerettem volna Berthát. Születésünktől fogva egymás szomszédságában éltünk, és gyermekként együtt játszottunk – szülei, akár az enyémek, szerény életű, de tisztességes emberek voltak, és egymás iránti vonzalmunk örömükre szolgált. Szerelmem családjára azonban lesújtott a végzet: járvány vitte el anyját és apját, így Bertha árván maradt. Otthonra lelt volna atyám házában, de sajnos a szomszédos kastély gazdag, gyermektelen és magányos úrnője előállt a szándékával, hogy örökbe fogadja. Márványpalotájába költöztette és selyemruhában járatta Berthát; mindenki úgy tekintett rá, mint akit kivételes szerencse ért. De szerelmem új helyzetében és új társai közt is hű maradt szerény napjai barátjához, gyakran látogatott el apám kunyhójába, és amikor ezt megtiltották neki, a szomszédos erdőbe szökött, és a hűs forrásnál találkozott velem.

Gyakorta mondogatta, hogy új pártfogójának kevesebbel tartozik, mint a bennünket összefűző szent köteléknek. Ugyanakkor nincstelenségem miatt nem  házasodhattam; ő pedig belefáradt abba, hogy miattam szenvedjen. Gőgös és türelmetlen természettel bírt, és egyre inkább dühítették az egybekelésünk előtt tornyosuló akadályok. Ezúttal hosszú idő után találkoztunk újra, és távollétemben a haragja megsokszorozódott; keserűen felpanaszolta, majdhogynem megvetette szegénységemet. Ekkor meggondolatlanul rávágtam:

– Ha szegény is vagyok, de becsületes! Ha nem lennék az, hamar meggazdagodhatnék!

Ezt a felkiáltást ezernyi kérdés követte. Nem mertem megdöbbenteni azzal, hogy bevallom az igazat, de végül mégis kihúzta belőlem, és aztán, megvető pillantást vetve rám, így szólt:

– Színleled, hogy szeretsz, és közben félsz a kedvemért szembenézni az ördöggel!

Azzal védekeztem, hogy féltettem őt, nehogy bántódása essék, ő viszont csak arra gondolt, mily hatalmas a kilátásba helyezett jutalom. Ily módon felbátorodva, megszégyenülve, szerelemtől és félelemtől vezérelve, nevettem korábbi aggályaimon és gyors léptekkel, könnyű szívvel siettem Agrippához. Közöltem vele, hogy elfogadom ajánlatát, mire a filozófus azonnal munkába is állított.

Elmúlt egy esztendő. Még nem jutottam jelentős pénzösszeg birtokába. A megszokás elmulasztotta a félelmeimet. A rettegett patás lábnak nyomát sem láttam, és tanulmányaink csendjét nem törte meg semmiféle démoni üvöltés. Továbbra is lopva találkoztam Berthával, és megcsillant egy reménysugár. Remény, de nem tökéletes öröm; mert kedvesem úgy képzelte, hogy a biztonság a szerelem ellensége, és kedvét lelte abban, hogy gyötörje a szívemet. Igazlelkű lány volt ugyan, de kacér jellemű, és engem majd szétvetett a féltékenység. Mindenféle ürügyekkel oktalanul becsmérelt, és soha nem ismerte el, hogy tévedett. Kihozta belőlem a dühöngő őrültet, és végül nekem kellett a bocsánatáért esedezzem. Máskor megvádolt, hogy nem vagyok elég odaadó, és egy vetélytárssal, valamelyik, a gyámja által is kegyelt kérővel hozakodott elő. Selyembe öltözött ifjak vették körül, gazdagok és vidámak; milyen esélye lehetett velük szemben Cornelius kopott köpönyeget viselő diákjának?

Egy alkalommal a filozófus annyi feladatot bízott rám, hogy nem tudtam Berthával találkozni. Belemerült valami fenséges munkába, és kénytelen voltam nála maradni éjjel-nappal, hogy rakjak a tűzre és ügyeljek az előkészített elixírekre. Bertha így hiába várt rám a forrásnál. Tombolt, amiért így semmibe vettem, és amikor végül kilopóztam abban a pár percben, amikor Cornelius némi alvást engedélyezett számomra, és reméltem, hogy majd szerelmem karjaiban vigaszra lelek; együttérzés helyett megvetéssel fogadott, szitkozódott és fogadkozott, hogy inkább akárki másnak nyújtja a kezét, mintsem egy olyan férfinak, aki képtelen egyszerre két helyen lenni az ő kedvéért. Bosszút fog állni, mondta, és így is tett. Nem sokkal később ugyanis roskadozó kunyhómban hírét vettem, hogy Albert Hoffer udvarol neki. Eme ifjút nagyon kedvelte az úrnő – egyszer hármasban lovas hintón elhaladtak az ablakom előtt. Mintha a nevemet is megemlítették volna, és ezt gúnyos kacaj követte, miközben szerelmem sötét szemével megvetően pillantott lakhelyem felé.

A féltékenység, minden mérgével és nyomorúságával, befészkelte magát a szívembe. Most már sűrű könnyeket hullattam abban a hiszemben, hogy Bertha sosem lesz az enyém, és rögtön ezután ezer átkot szórtam rá ingatagságáért. Eközben továbbra is az alkimista tüzét kellett felpiszkálnom, és rejtélyes varázsitalainak színeváltozását felügyelnem.

Cornelius három éjjel és három nap őrködött, le sem hunyta a szemét. A desztilláció folyamata lassabban zajlott, mint számított rá, és minden aggodalma ellenére elnehezültek a szemhéjai. Emberfeletti erővel rázta le magáról újra és újra az álmosságot, mely azonban ismételten erőt vett rajta. Szomorúan nézte az olvasztótégelyeit.

– Még nincs kész – mormogta. – Talán még egy éjszaka szükséges, hogy befejezzem a munkát. Éber, hű szolga vagy, Winzy, és te aludtál, fiam, aludtál múlt éjjel. Figyeld azt az üvegedényt! A benne levő elixír most halvány rózsaszín; abban a percben, amint elkezdi a színét változtatni, ébressz fel, addig talán kicsit nyugovóra térhetek. Először fehér lesz, majd arany szikrákat fog kibocsátani, de ne várj addig: amint a rózsaszín halványodni kezd, kelts fel.

 Alig hallottam utolsó szavait, amelyeket félálomban mormogott. Még akkor sem akarta magát megadni a természetnek.

 – Winzy, fiam –, szólalt meg újra –, ne nyúlj az edényhez, ne emeld ajkadhoz, bájital ez, mely meggyógyítja a szerelmet; ugye nem akarod, hogy ne szeresd többé a te Berthádat? Eszedbe se jusson inni belőle!

Ezután elaludt. Tiszteletreméltó feje a mellkasára süllyedt, és alig hallhatóan, egyenletesen lélegzett. Pár percig néztem az edényt: a folyadék változatlanul rózsaszínes árnyalatú maradt. Aztán elkalandoztak a gondolataim a forrás felé, és hosszasan elidőztek az ezernyi bájos jeleneten, melyek soha többé nem fognak megismétlődni – soha! Kígyók és viperák marták a szívemet, ahogyan ajkaim ezt a szót formálták. Csalfa leány! Hamis és kegyetlen! Rám soha nem mosolygott oly bájosan, mint Albertre! Semmirekellő, gyűlöletes némber! Nem tűrhetem ezt bosszú nélkül! Végig kellene néznie, ahogyan Albert kileheli lelkét a lábaimnál, és neki is bosszúm által kellene meghalnia! Emlékeztem, mily megvetően és győzedelmesen mosolygott – tudatában volt tehát az én nyomorúságomnak és az ő erejének. Milyen hatalommal is bírt felettem? Olyannal, mely felszította gyűlöletemet, kiváltotta legmélyebb megvetésemet, izzított bennem mindent, ó, mindent, csak közönyt nem! Elérhetném-e egyszer, hogy rendíthetetlenséggel tekintsek rá? Átadni szerelmemet egy hűbb és igazlelkűbb nőnek, micsoda diadal lenne!

Egy fényes villám cikázott végig a szemem előtt. Belefeledkeztem a bájitalba, csodálkozva néztem: bámulatos szépségű szikrák csillogtak a felszínén, fényesebbek a sugaraknál, melyeket a gyémánt bocsát ki, ha a nap rásüt, és elbűvölő, andalító illat lett úrrá érzékeimen; az edény elevenen sugárzó golyóbisnak látszott, és az elixír szemet gyönyörködtetően hívogatott, hogy kóstoljam meg. Az első gondolat, amely ösztönszerűen ötlött fel bennem a letaglózó ingerek hatására, az volt, hogy inni akarok, muszáj innom belőle. Az ajkamhoz emeltem az edényt. „Ki fog gyógyítani a szerelemből, a kínból!” Már kihörpintettem a felét a legfinomabb italnak, melyet valaha ember kóstolt, amikor a filozófus megmozdult. Megijedtem, és elejtettem az üveget. Az elixír lángolt és fénylett a padlón, majd Cornelius szorítását éreztem a torkomon, és hangos kiáltását hallottam:

– Nyomorult! Tönkretetted életem nagy művét!

Mesterem még csak nem is gyanította, hogy ittam a bájitalból. Úgy gondolta, és ehhez hallgatólagos egyetértésemet adtam, hogy kíváncsiságból emeltem fel az edényt, és megrémülve a ragyogásától és az erősen izzó villámoktól, elejtettem. Nem mondtam meg neki az igazat. Az elixír tüze kialudt, az illat elhalt, Cornelius pedig, ahogyan egy filozófushoz illik a legsúlyosabb megpróbáltatások közepette is, megnyugodott, és pihenni küldött.

Nem fogom megkísérelni, hogy leírjam azt a dicsőséges és örömteli álmot, mely lelkemet a mennyországban fürösztötte azon emlékezetes éjszaka hátralévő óráiban. A szavak halovány és felületes hírnökei lennének a boldogságomnak, mindama örömnek, mely úrrá lett a szívemen, mikor felébredtem. A fellegekben jártam. A föld paradicsomnak tűnt, és rajta jussom az örömnek egyedüli önkívülete:

– Kigyógyulok a szerelemből! – ujjongtam magamban. – Ma találkozom Berthával, aki szerelmesét hidegnek és könyörtelennek fogja látni, aki túl boldog ahhoz, hogy megvető legyen, és lám, mégis mily közömbös iránta!

Az órák elröppentek. A filozófust felbátorította, hogy egyszer már elő tudta állítani az elixírt; úgy gondolta, másodjára is sikerülhet, ezért újból hozzálátott a kotyvasztáshoz. Bezárkózott a könyveivel és vegyületeivel, és nekem szabadnapot adott. Gondosan kiöltöztem. Amikor megnéztem magam az ódon, kifényesített pajzsban, mely tükörként szolgált számomra, úgy gondoltam, jobban festek, mint valaha. Sietős léptekkel hagytam el a várost, örömmel a szívemben, a menny és a föld minden szépségével körülöttem. A kastély felé vettem a lépteimet, és már könnyű szívvel tudtam nézni büszke tornyait, mert kigyógyultam a szerelemből. Berthám távolról meglátott, ahogy jöttem az úton. Nem tudom, milyen hirtelen sugallat szította fel lelkesedését, de ahogy meglátott, egy őz kecsességével pattant fel, és sietett le a márványlépcsőkön felém. De rajta kívül valaki más is észrevett. Az előkelő vén boszorkány, aki a lány pártfogójának nevezte magát, de valójában a zsarnoka volt, szintén meglátott; és levegő után kapkodva felbicegett a balkonra. Egy apród, ki csúfságában vetekedett úrnőjével, felemelte az uszályát és legyezte a szipirtyót, ahogy az sietve megállította a kedvesemet, mondván:

– Hová, hová, arcátlan kisasszony? Hová sietsz ilyen fürgén? Vissza a kalitkádba, itt héják járnak!

Bertha összecsapta a kezét, szemét még mindig a közeledő alakomra függesztve. Láttam a küzdelmet. Hogy gyűlöltem a csoroszlyát, aki sakkban tartotta Bertha ellágyuló szívének kedves indíttatásait! Eddig a rangja iránti tiszteletből elkerültem a kastély úrnőjét, immár azonban megvettettem e közönséges aggályokat. Kigyógyultam a szerelemből, és felülemelkedtem minden emberi félelmen, így hát előresiettem, és hamarosan a balkonhoz értem. Mily gyönyörű volt Bertha! Szeme szikrázott, orcája égett a türelmetlenségtől s a dühtől – ezerszer bájosabb és elbűvölőbb volt, mint valaha! Többé nem szerettem őt, ó, nem! Csodáltam, imádtam, bálványoztam!

A vén boszorkány már reggel óta gyötörte a lányt, hevesebben, mint valaha, hogy azonnal egyezzen bele vetélytársammal kötendő házasságba. A szemére hányta, hogy bátorította a kérőt, és kilátásba helyezte, hogy ha nem megy hozzá, kegyveszetten, megszégyenítve elkergeti. Bertha büszkesége fellángolt a fenyegetés hatására, de amikor eszébe jutott a megvetés, mellyel engem sújtott, és hogy miként veszítette el így talán az egyetlent, akit barátjának tekintett, lelkiismeretfurdalástól és dühtől gyötörten sírt. Abban a pillanatban jelentem meg.

– Ó, Winzy! – kiáltott fel. – Vigyél anyád kunyhójába, hadd hagyjam el mielőbb a gyűlölt pompát és e nemes lakhely minden nyomorúságát! Vigyél a szegénységbe és a boldogságba!

Elragadtatva öleltem karjaimba. Az öreg hölgy szólni sem tudott a dühtől, és csak akkor eredt utánunk, amikor már messze jártunk, szüleim kunyhója felé véve utunkat. Anyám örömmel és szerető gondoskodással fogadta az édes szökevényt, aki az aranykalitkából a természetbe és a szabadságba menekült, apám is, aki imádta őt, szívélyesen üdvözölte; örömteli nap volt ez, melyen nem hiányzott az alkimista isteni bájitala, hogy gyönyörrel töltsön el.

Nem sokkal e mozgalmas nap után Bertha férje lettem. Már nem voltam többé Cornelius tanítványa, de a barátja maradtam. Mindig hálás voltam neki, amiért tudatlanul is, de nekem adományozta ízletes kortyait ama isteni bájitalnak, mely ahelyett, hogy kigyógyított volna a szerelemből, bátorsággal és eltökéltséggel ruházott fel, és így megnyerte nekem a felbecsülhetetlen kincset Berthám személyében. Ó, ha tudtam volna, mily szomorú napok várnak rám! Csak magányt és boldogtalanságot hozott az elixír a szenvedésekre, melyek ma áldásnak tűnnek az emlékezetemben…

Gyakran idéztem vissza csodálkozva az elragadtatásszerű mámor eme időszakát. Cornelius itala nem érte el azt a célt, amelyre állítása szerint készült, de hatásai kimondhatatlanul erősnek és áldásosnak bizonyultak. Fokozatosan elhalványultak, de sokáig megmaradtak, és elragadtatással színezték az életet. Bertha gyakran elcsodálkozott könnyű szívemen és szokatlan vígságomon, mert azelőtt elég komoly, sőt búskomor voltam. Még jobban szeretett megvidámodott természetem miatt, és örömben szárnyaltak a napok.

Öt évvel később egyszer csak Cornelius halálos ágyához hívtak. A filozófus sietve küldött értem, magasztos komolysággal kérve, hogy ne késlekedjek. Szalmazsákján elterülve találtam, még ahhoz is túl gyenge volt, hogy meghaljon. Csak szemében pislákolt még az élet, ahogy az alkimista egy rózsaszín itallal teli üvegedényre meredt.

– Nézd –, mondta megtört hangon inkább magának –, nézd az emberi vágyak hiúságát! Másodszor koronázza majdnem siker erőfeszítéseimet, és ismét meghiúsulnak a terveim! Nézd azt az italt, emlékszel, öt évvel ezelőtt ugyanezt készítettem el, és, ahogyan most, szomjas ajkaim arra vártak, hogy megkóstolják, és te összetörted az edényt! Most pedig már túl késő!

Nehezen beszélt, és a párnájára hanyatlott. Nem tudtam megállni, hogy fel ne tegyem a kérdést:

– Hogy lehet az, nagyrabecsült Mester, hogy a szerelem gyógyírja visszaadja az életedet?

Enyhe mosoly futott át az ajkain, és alig hallhatóan rebegte:

– Gyógyír a szerelemre és minden egyébre – a Halhatatlanság Elixírje. Ah, ha most ihatnék belőle, örökké élhetnék!

Ahogy beszélt, egy arany villám fénylett a folyadékban, és egy jól ismert illat árasztotta el a levegőt. Cornelius felemelkedett, bármilyen gyenge is volt – mintha csodával határos módon visszatért volna az erő a testébe! –, előrenyújtotta kezét, de hirtelen robbanás hallatszott, mire hátrahőköltem; egy tűzsugár lövellt ki az italból, és az üvegedény darabokra tört! A filozófus felé fordultam, aki lehanyatlott, szemei üvegesek voltak, arcvonásai megmerevedtek – halott volt!

De én éltem, és az öröklét állt előttem. Ezt mondta a szomorú véget ért alkimista, és pár napig hittem is szavainak. Emlékeztem a lopott kortyokat követő tündöklő mámorra. Eltűnődtem a változásokon, melyek végbementek testemben és lelkemben. Pattogó ruganyossága izmaimnak, fürge könnyedsége kedélyemnek... Megvizsgáltam magam a tükörben, és az eltelt öt évhez képest semmilyen változást nem fedeztem fel arcvonásaimon. Emlékeztem a finom ital sugárzó színeire, és úgy éreztem, érdemes voltam az adományra, melyet nyújthatott – akkor tehát, HALHATATLAN vagyok!

Pár nappal később csak nevettem hiszékenységemen. A régi közmondás, hogy „senki sem próféta a saját hazájában”, teljesen igaznak bizonyult rám és elhunyt mesteremre nézve. Szerettem emberségét, tiszteltem bölcsességét, de kigúnyoltam a gondolatot, hogy a sötétség erőinek parancsolni tudott volna, és nevettem a babonás félelmen, mellyel a köznép tekintett rá. Bölcs filozófusként az érdemei vitathatatlanok, de nem ismerhetett más lelkeket, mint azokat, amelyek hús-vér emberek testében lakoznak. Tudománya egyszerűen emberi volt, győzködtem magam, a halandók tudománya, mely sosem tud olyannyira győzedelmeskedni a természet felett, hogy örökre a testbe börtönözze a lelket. Cornelius olyan italt kevert, mely felfrissíti a kedélyt, mely részegítőbb a bornál, mely édesebb és illatosabb bármely gyümölcsnél, és valószínűleg erős gyógyhatással rendelkezik: a szívet megvidámítja és a végtagokat életerővel árasztja el – de mindez el fog múlni, gondoltam, és máris érezni véltem a hanyatlást. Egészséget, örömteli kedélyt és talán hosszú életet kortyoltam mesterem révén, de jószerencsém itt véget ér: a hosszú élet nem halhatatlanság.

Sok évig tartottam magam ehhez a vélekedéshez. Néha eszembe jutott a kérdés, hogy vajon tényleg sikerült-e megtévesztenem az alkimistát. De mindennapos meggyőződésem abban állt, hogy rám is Ádám gyermekeinek sorsa vár, ha eljön az idő – talán a szokásosnál kicsit később, de még mindig természet szerint való életkorban. Mégis, kétség nem fért hozzá, megőriztem csodálatosan fiatalos külsőmet. Nevettem hiúságomon, amiért oly gyakran nézegettem magam a tükörben – de hiába tettem így, a homlokomon egyetlen ránc sem mutatkozott, és az orcám, a szemem, egész személyem ugyanolyan hibátlannak bizonyult, mint huszadik életévemben.

Idővel gondok kezdtek gyötörni. Néztem Bertha hervadó szépségét, sokkal inkább a fiának látszottam. Lassan szomszédaink is hasonlót pusmogtak, és arra jutottam, a nagy tudós varázslata mégiscsak fogott rajtam. Maga Bertha is egyre nyugtalanabbá vált. Féltékeny lett és kedvetlen, végül elkezdett kérdezősködni. Nem születtek gyermekeink, csak mi ketten voltunk egymásnak, és annak ellenére, hogy Bertha élénksége lassan rossz természetbe fordult át, és szépsége – mily szomorú! – egyre halványult, úgy dédelgettem szívemben, mint az egykor bálványozott kedvest; a feleséget, akire olyannyira vágytam, és akit oly tökéletes szerelemben nyertem meg magamnak.

Végül a helyzetünk elviselhetetlenné vált: Bertha ötvenéves volt, én pedig húsznak látszottam. Vonakodva, de igyekeztem felvenni az előrehaladott korúak szokásait: már nem álltam be táncolni a vidám fiatalok közé, de a szívem velük egyszerre dobogott, miközben lábaimat türtőztetve, szomorúan igyekeztem elvegyülni a falu Nesztórjai" name="_ftnref6" title="title" id="_ftnref6">[6] között. De már ez sem segített: az emberek egyre inkább kerültek minket, és azt beszélték rólunk – legalábbis rólam –, hogy bűnös kapcsolatban állok korábbi mesterem feltételezett cimborájával. Szegény Berthát szánták, de elfordultak tőle; rám pedig rémülettel és gyűlölettel tekintettek.

Mit volt mit tenni? Ahogyan télen a tűz mellett ültünk, a szegénység éreztette hatását, ugyanis senki sem vette meg a terméseinket, és gyakran kellett húszmérföldnyire is elvándorolnom, olyan helyre, ahol nem ismertek, hogy túladjak az áruinkon. Igaz, korábban félretettünk egy keveset a szűkösebb napokra – melyek el is jöttek.

Magányosan ültünk a tűznél: egy szívében öreg fiatal és idősödő felesége. Bertha ismételten ragaszkodott hozzá, hogy megtudja az igazat, egyre csak hajtogatta mindazt, amit hallott rólam, megtoldva saját észrevételeivel. Felszólított, hogy azonnal törjem meg az átkot, azzal hozakodott elő, mennyivel kellemesebbek lennének az ősz hajszálak, mint gesztenyeszín tincseim, majd a korral járó hódolattal és tisztelettel érvelt – mennyivel kívánatosabb, mint az ifjoncoknak járó csekély figyelem! Csak nem gondolom, korholt, hogy a fiatalság és a szépség megvetendő adományai kárpótolnak a velük járó szégyenért, gyűlöletért és megvetésért? Nem, a végén még elégetnek, mint feketemágiával üzekedőt, és őt, kinek nem méltóztattam semennyit juttatni a szerencsémből, bűntársamként megkövezhetik. Végül arra célzott, osszam meg vele a titkomat, és őt is részesítsem az általam élvezett előnyökben, vagy ha nem teszem, akkor feljelent; majd, miután befejezte, könnyekben tört ki.

Ily szorongatott helyzetben úgy gondoltam, az lesz a legjobb, ha elmondom az igazat. Felfedtem előtte a történteket olyan kíméletesen, ahogy csak tudtam, és csupán nagyon hosszú életről számoltam be, nem halhatatlanságról, minthogy ez valójában nagyon is megfelelt saját elképzeléseimnek. Mikor befejeztem, felemelkedtem, és így szóltam:

– És most, Bertha, fel akarod jelenteni, akit fiatalon szerettél? Tudom, hogy nem. De túl nehéz így, drága hitvesem, hogy neked is szenvedned kell balszerencsém és Cornelius átkozott tette miatt. El foglak hagyni – van elég pénzed, és távollétemben barátaid is vissza fognak térni. Elmegyek, fiatalnak látszom, erős is vagyok, munkával megkeresem a kenyerem idegenek között, ahol nem gyanakodnak rám, és nem ismernek. Szerettelek, amikor fiatal voltál, Isten a tanúm, nem hagytalak volna el öregkorodban sem, de biztonságod és boldogságod miatt meg kell tennem.

 Vettem a sapkámat és az ajtó felé indultam, de abban a pillanatban Bertha a nyakam köré fonta karjait, és ajkaimra szorította ajkait.

– Ne, drága férjem, én Winzym! – mondta. – Ne menj egyedül, vigyél magaddal, együtt megyünk el innen, és, ahogy mondod, idegenek közt biztonságban leszünk, ők nem fognak gyanakodni ránk! Nem vagyok még olyan öreg, hogy szégyent hozzak rád, Winzym, és bátran mondom, a bűbáj is lassan elmúlik, és Isten áldásával egyre idősebbnek fogsz látszani, ahogy illik, és nem hagysz el engem!

Tiszta szívemből viszonoztam a jó lélek ölelését.

– Nem hagylak el, Bertha, és csak a te érdekedben gondoltam erre. Igaz, hű férjed leszek, amíg megmaradsz nekem, és a végsőkig kötelességgel kitartok melletted.

Másnap titokban készültünk elhagyni lakhelyünket. Kénytelenek voltunk nagy anyagi áldozatokat hozni, nem tehettünk másképp. Összegyűjtöttünk annyi pénzt, amennyi elégnek tűnt ahhoz, hogy jó ideig megéljünk belőle; és anélkül, hogy bárkitől elbúcsúztunk volna, elhagytunk szülőhazánkat, majd Nyugat-Franciaország távoli részében kerestünk menedéket.

Berthának nehezére esett elszakadnia a szülőfalujától, fiatalkora barátaitól, és sokáig nem érezte jól magát új otthonunkban, a távoli országban, ahol más nyelvet beszéltek és mások voltak a szokások. Végzetem hátborzongató titka mellett eltörpült számomra a változás fájdalma, Berthával viszont mélységesen együtt éreztem, és örömmel vettem észre, hogy egy idő után, kissé szánandó formában ugyan, de némi kárpótlást lelt a szomorú történtekért, Távol a pletykálkodó hírmondóktól, ezernyi nőies praktikával, rúzzsal, fiatalos ruhával és üde viselkedéssel próbálta csökkenteni a köztünk látható korkülönbséget. Nem tudtam rá haragudni – hát nem viseltem maszkot én magam is? Miért nehezteltem volna rá, amiért ő kevesebb sikerrel járt? Mély gyászba süllyedtem, amikor arra gondoltam, ez itt az én Berthám, akit oly rajongva szerettem, és oly nagy elragadtatás közepette vettem nőül – a sötét szemű, sötét hajú lány, elbűvölően pajkos mosollyal és egy őz kecsességével – immár egy erőltetetten mosolygó, féltékeny öregasszony, aki hiábavaló igyekezettel cicomázza magát. Tisztelnem kellett volna ősz tincseit és hervadó orcáit, de így…! Ez lenne a kötelességem, tudtam, mégsem tudtam kevésbé szánni az emberi gyengeségnek eme megnyilvánulását.

Féltékenysége sosem aludt. Minden külső látszat ellenére megszállottan igyekezett győzködni magát, hogy én is öregszem. Kétség nem fért hozzá, hogy a szegény teremtés tiszta szívéből szeretett engem, de soha egy nő sem nyilvánította ki a rajongását ily kínzó módon. Ráncokat vélt felfedezni az arcomon és rozogaságot a járásomban, miközben a külsőm mit sem változott, és ifjonti lendülettel szökelltem. Soha nem mertem más nőt megszólítani: egy alkalommal, amikor a falu szépe csábító szemeket vetett rám, a feleségem szerzett nekem egy ősz parókát. Az ismerőseit szüntelenül arról győzödte, hogy noha fiatalnak látszom, pusztulás munkálkodik a testemben, és azt állította, hogy ennek legsúlyosabb tünete látszólagos egészségem. Fiatal külsőm betegség, mondogatta, és mindenkor fel kell készülnöm, ha nem is hirtelen és szörnyű halálra, de legalább arra, hogy egy reggel ősz hajjal fogok ébredni, és kénytelen leszek tudomásul venni az előrehaladott kor minden tünetét. Hagytam, hadd beszéljen, és előfordult, hogy magam is egyetértést mutattam. Figyelmeztetései egybecsengtek az állapotomról való soha nem szűnő töprengéseimmel, és komoly, ám fájdalmas érdeklődéssel figyeltem mindenre, amit gyors észjárásával és izgatott képzeletével mondani tudott.

Miért is időzzek sokat e jelentéktelen részleteknél? Sok éven át éltünk még együtt. Bertha ágyhozkötött lett és lebénult, úgy gondoztam, mint anya a gyermekét. Ingerlékennyé vált, és folyton csak egy kérdés foglalkoztatta: vajon mennyi idővel fogom túlélni őt. Szüntelenül abból igyekeztem vigaszt meríteni, hogy kötelességeimet lelkiismeretesen elláttam mellette. Enyém volt fiatalkorában, enyém volt előrehaladott korában is, és végül, amikor a földrögöket hánytam a holttestére, keservesen zokogtam, mert úgy éreztem, elveszítettem az utolsót, aki emberi mivoltomhoz kötött.

Azóta mily sok gond és bánat jutott osztályrészemül, és mily kevés és üres élvezet! Itt befejezem történetemet, nem mondom tovább. Tengerész vagyok, aki kormány és iránytű nélkül kisodródott a viharos tengerre; utazó, aki eltévedt a végtelen pusztaságban, és nincs egy határkő vagy csillag, hogy irányt mutasson neki – nincs, ki nálam eltévelyedettebb és reményvesztettebb! A tengerészt még megmentheti egy távolban feltűnő hajó, az utazót egy messzi kunyhóból áradó fénysugár; nekem viszont nincs más jelzőtüzem, mint a halál reménye.

Halál! Az emberiség titokzatos, félreértett barátja! Miért csak engem űztél el minden halandó közül a menedéket nyújtó nyájadból? Ó, ha enyém lehetne a temető békessége! A vasalt sírbolt mélységes csendje! …Ez a gondolat munkálkodott agyamban, és szívem immár örökre megbéklyózva lüktetett e soha nem ismert bánat ütemében.

Halhatatlan vagyok? Soha nem hagy nyugodni e kérdés. Elvégre, nem lehetséges, hogy az alkimista itala csupán hosszú életet adott, és nem halhatatlanságot? Ebben reménykedem. Azt sem szabad elfelejteni, hogy csak a felét ittam meg az általa készített italnak. Nem lett volna szükséges az egész, hogy beteljesedjen a varázslat? A Halhatatlanság Elixírjének felét meginni csupán fél halhatatlanság, öröklétem így megcsonkul.

Ugyanakkor, ki tudja megszámolni az örökkévalóság felének éveit? Gyakorta tűnődöm, mily szabály szerint lehetséges a végtelent részekre osztani. Néha képzelődöm, és az előrehaladott kor jeleit vélem tapasztalni magamon. Egy ősz hajszálra már ráleltem. Ó, én bolond! Panaszkodom? Igen, az öregedéstől és a haláltól való félelem gyakran befészkeli magát a szívembe, és minél tovább élek, annál jobban félek a haláltól, még így is, hogy gyűlölöm az életet! Ilyen megfejthetetlen rejtély az ember, amikor hadakozik a természete megváltoztathatatlan rendje ellen; holott arra született, hogy elmúljon.

Ha nem lenne ez a megmagyarázhatatlan érzés, lehetséges, hogy meghalnék: az alkimista orvossága nem állná ki a tűz, a kard és a fojtogató víztömeg próbáját. Sok békés tó kék mélységét nézegettem már, és sok fenséges folyó zajos sodrását, és azt mondtam magamnak, béke lakozik e vizekben, mégis elfordítottam lépteimet, hogy még egy napot éljek. Kérdeztem magamtól, bűn lenne-e az öngyilkosság olyasvalaki részéről, akinek csak így tárulnának fel a túlvilág kapui. Mindent elkövettem, kivéve, hogy katonának álljak vagy párbajozzak, mert vonakodom elpusztítani őket, kiket nem nevezhetek embertársaimnak. Ettől visszariadtam. Ők nem a társaim. A testemben tomboló kiolthatatlan életerő és az ő tiszavirág életük elválaszt minket, mint két pólust. Nem tudnék kezet emelni sem a legaljasabbra, sem a leghatalmasabbra közülük.

Így élek már sok éve, társtalanul, saját magamtól elgyötörve, az öngyilkosságtól visszariadva, vágyva a halálra, de soha meg nem halva – halandó halhatatlanként. Sem törekvés, sem fukarság nem tudja magát befészkelni a szívembe, és a szenvedélyes szeretet, mely szívemben tombol, soha nem talál viszonzásra, mert soha nem találok magamhoz hasonlót, akire rázúdíthatnám, így céltalanul mardossa lelkem.

A mai napon kiötlöttem egy tervet, mely által talán véget vethetek mindennek anélkül, hogy öngyilkosságot követnék el, vagy Káinná tennék egy másik embert. Felfedezőútra indulok, melyet halandó test nem tudna túlélni, még ha oly fiatalsággal és erővel is bír, mely bennem lakozik. Próbára teszem tehát a halhatatlanságomat, hátha ebben megnyugvást lelek, vagy végre elér engem is az emberiség csodálatos jótevője.

Szánalmas hiúság vitt rá, hogy mielőtt útnak indulok, papírra vessem e sorokat. Lehet, nem fogok meghalni; ha mégis, más nyomot nem hagyok magam után. Három évszázad múlt el azóta, hogy a végzetes italt megkóstoltam, és most egy évbe sem kerül: hatalmas veszélyek közepette, faggyal viaskodva, éhezéstől, gürcöléstől és vihartól szorongatva kiszolgáltatom a levegő és a víz pusztító elemeinek e testet, mely túlságosan állhatatos ketrec egy szabadságra szomjazó léleknek. Ha életben maradok, a nevem a leghíresebb emberek közt marad fenn, és miután terveimet eredménytelenül véghezvittem, még eltökéltebb eszközökkel fogok próbálkozni. Szétszórom és megsemmisítem a részecskéket, melyek testemet alkotják; szabadjára engedem végre a lelket, melynek kegyetlen börtönében  nem adatott meg, hogy felszárnyaljon erről a komor földről egy olyan szférába, mely inkább rokon halhatatlan lényegével.

© Antoni Rita, 2007


[1] Egy középkori legenda szerint egy zsidó (aki leginkább az Ahasvérus névváltozatban ismert) kigúnyolta a vesztőhelyre tartó Jézust, aki ezért arra kárhoztatta, hogy az Ítélet napjáig vándoroljon a világban.

[2] Legenda Decius császár idejében élt hét emberről, akiket 250 körül kereszténység vádja alá helyeztek. A hét ember földi javait a szegényeknek adta, és mind visszavonultak egy barlangba, melynek bejáratát a császár elzáratta. Kb. 150 évvel később Theodosius idejében (379-375) a barlangot felnyitották, és a hét alvó sértetlenül ébredt.

[3] Núrjahád Frances Sheridan (1724-1766) 18. századi ír szerzőnő regényének főszereplője: barátja, a perzsa uralkodó megleckézteti, amiért mindennél többre becsüli a földi javakat és leghőbb vágya a halhatatlanság mesés gazdagságban: megfelelő díszletek és drogok segítségével elhiteti vele, hogy amíg aludt, évtizedek teltek el.

[4] Heinrich Cornelius Agrippa (1486-1535), német okkult filozófus, alkimista, legfőbb műve: De occulta philosophia (Magyarul: A titkos bölcselet)

[5] Anekdota Agrippa életéről, melyet pl. Robert Southey 18. századi angol költő elbeszélő költeményében megörökített.

[6] Öregember Homérosz Iliászában.

Egyszeri adomány

Make Adomany a Nokert Egyesuletnek (Nokert.hu)



Szabad-e a nőknek trágár vicceken nevetni?

január 16, 2010 - 15:49

 Nem szabad - legalábbis erre a következtetésre jutott Trey Parker és Matt Stone, a South Park alkotói,
a 13. évad 4. részében.
A "Punifingék" című epizódot 2009. decemberében mutatták be Magyarországon (a Comedy Central csatornán megy), és még nem lett áldozata az állandó ismétlésnek, így talán még jópáran nem látták, illetve szórakozási lehetőséget adok azoknak, akik esetleg nem találtak semmi érdekeset hétvégén a tévében.

Azt hiszem, ez a rész jól illusztrálja, hogy mi is az, amin itt a kommentekben gyakran kiakadunk.

Női karakterek és science-fiction 1.

január 04, 2010 - 20:17
Misato Katsuragi

Ha az ember találkozik egy jó történettel, általában szeret azonosulni a főhőssel vagy egy-egy karakterével. A legtöbb science-fiction könyvvel, filmmel az a problémám, hogy a férfi olvasóknak-nézőknek kedveznek: a nőnemű szereplők vagy érdektelenek, a háttérben húzódnak meg, vagy pedig a megszokott, sztereotip képet közvetítik, és hát az ember lánya, ha helyén van az értékrendje, nem igazán képes azonosulni egy hős megmentőre váró, sipítozó hisztérikával, aki a legjobb esetben is csupán csinos kiegészítő a hős férfi mellett.

Egy dühös afrikai feminista

szeptember 01, 2018 - 23:13
Chimamanda Gnoci Adichie (fotó: Maria Stenzel és Takudzwa Tapfuma, Amherst College Office of Communications)

Világunkban 
a férfi magabiztos, a nő arrogáns.
A férfi következetes, a nő makacs.
A férfi határozott, a nő erőszakos.
A férfi taktikus, a nő manipulatív. 
A férfi született vezető, a nő irányításmániás.
A férfi tekintélyes, a nő idegesítő.

A jellemvonás vagy viselkedésforma ugyanaz, csak a nemek eltérőek.

A világ pedig - a nemek alapján - mást feltételez rólunk és máshogy viszonyul hozzánk.